utoljára még

beszélek erről az egészről, bár igazából már nem is esik igazán jól, mert valahogy annyira abszurd, hogy főleg csak nevetnem kell, nevetve szörnyülködnöm. Dehát ilyenek, hogy a zaklató férfi most rajtam követeli a lány telefonszámát (aki letiltotta, így nyilván nem is tudná felhívni), először kedves majd egyre gusztustalanabb sms-ekben, és elgem van, hogy nekem miért kell ebbe is belefolynom, és akkor miért van képe azt mondani, hogy nyugodj meg, úgyis csak én érdeklem.
Nyugodjak meg? Úgyis csak te érdekled?
Most már értelemszerűen csak rettenetesen keserű vagyok, és csak fröcsögni tudok, de ilyen helyzetben hogy gondolhatja valaki, hogy úgyis csak ő érdekes? Mármint jó, ezt a férfit úgyis csak ő érdekli, ez rendben van, de hogy, de hogy mindig mindenkit ő érdekel, hihetetlen. Jaj nem szerettek az osztálytársaim, vidéken laktunk, és barna voltam meg egy kicsit csinos.
Minden együttérzés kiveszett belőlem, rettenetes. Csak hát én érzem magam egyfolytában vacaknak, rossz embernek, érdemtelennek, mit tudom én, undorodom az egésztől, én nem akarok ilyen helyzetekben lenni, ilyen világban élni ahol ilyenek a barátnőim, olyan lányok akik egyfolytában arról beszélnek, hogy milyen nehéz nőnek lenni, mert a nőket soha nem veszik komolyan, és egy bizonyos módon kell viselkedni, különben örökre titkárnő marad az ember (na ne mondd?), különösen én mert én barna vagyok (nagyon jó), és simán lehet, hogy iszonyú naiv vagyok, és észre se vagyok hajlandó venni, hogy milyen jó, hogy fehér vagyok (de Magyarországon a többség még mindig fehér, így nem tudom, hogy ez számít-e?), és biztos csak undorítóan  kihasználom, hogy nem nézek ki ágrólszakadtan (ez a lány néha úgy néz ki,hogy szörnyű), de én még nem akarom azt gondolni, hogy nőnek lenni szörnyű mert a nőket semmibe veszik, mármint a személyes problémáim mellett még ha azt is borzasztónak kezdem tartani, hogy egyáltalán, nő vagyok, akkor milyen jó marad az életemben? vagy akkor hogy van ez tovább?

És hát mindezek tetejébe még az is, hogy rájöttem, hogy muszáj elküldenem a fiút, és akkor nem tudom ezt megtenni, mert állandóan Lipcsében van, vagy mit tudom én hol, vagy csak egyszerűen nem veszi fel a telefont, de nem is hív vissza, ugyanakkor meg sms-eket küldözget. (amúgy ki küld sms-t 2016-ban?) Csak pont annyit, hogy tudjam, hogy eszébe jutok néha. De pont ez a baj, hogy rájöttem, hogy iszonyú számító ez a fiú, pontosan tudja, mikor mit és hogy kell mondani, és még a tetejébe rettentő kedves is, a mosolya is olyan kedves, csak szerintem az egyetlen őszinte dolog tényleg csak ez a mosoly volt. Vagy igazából nem is tudom, de valahogy az egész elveszti a varázsát, azt a kicsit is, ami valaha volt, nem is tudom.
Mármint ilyenek, hogy kikapcsolja a rádiót mielőtt süteményt csór, hogy hallja ha valaki jön a konyhába,becsukja az ablakot, amikor én még azt sem tudom, hogy fél óra múlva már nem lesz rajtam pulóver, és egyáltalán, masszázs,(!!), meg hogy biciklizni a tengerparton, feküdni a fűben a tengerparton, de hogy majd látjuk egymást, és kiállítás, jaj olyan szép a hajad, nem is tudom igazán hogy is van ez, kicsi hülye gesztusok amiktől úgy érzem, mintha figyelnének rám.
Meg én nem akarok ilyen "take it or leave it" helyzetben lenni, amibe egyrészt én engedem, hogy belekényszerítsenek, mert nyilván vagyok olyan hülye, hogy még mindezek ellenére is odavagyok ezért a fiúért, és 20 perc alatt összepakolom a lakást, felöltözöm és leborotválom a lábam, ha úgy adódik csak hogy ne kelljen nemet mondanom. Ettől még viszont borzasztó egy helyzet, hogy csak akkor találkozunk amikor ő ráér, csak akkor eszünk fagyit amikor ő akar, csak akkor telefonálunk, amikor felhív, mert amúgy van, hogy vissza sem hív, hogy minden úgy van, ahogy ő gondolja, hogy övé mindenben az utolsó szó,esküszöm még a szex is. Ez is részben az én hibám, mert egyrészt úgyis jó nekem, másrészt meg van ez az iszonyú idegesítő szokásom, hogy nekem mindegy, nekem bárhogy jó, ist mir egal,* mit tudom én.

A múlt hét végén meg valahogy iszonyúan berúgtam, elmentünk két barátnőmmel egy partira, amit az egyikük barátja szervezett, és a vip részlegben ott volt egy rakás Finlandia vodka, hát nyilván nem hagyhattam ki amilyen spór magyar vagyok, és arra a pillanatra emlékszem valahogy túl élénken, amikor jöttünk ki ebből a klubból, és rettentő hideg volt, már világos,  én meg még mindig olyan részeg voltam, hogy azt se tudtam mit csináljak hirtelen, meg hogy kik ezek a török fiúk, spurizni kell innen nagyon gyorsan, és valami hosszú borzasztó elnyújtott pillanatként az a keserű érzés, hogy nem érdeklem a fút eléggé, és én fel akarom hívni és hallani a kedves hangját, meg ahogy mindig azt mondja, hogy na, du, de nem hívhatom fel, mert nem érdeklem, és valahogy olyan elképesztően keserű lettem meg szomorú, mint valami világfájdalom.
Az a baj, hogy téynleg mindentől keserű vagyok, és csak aludni akarok.
Ja, és akkor az exfiúm ilyet bírt mondani nekem, hogy költözzek Amszterdamba ezután a barátnőm után, és nem_érti_meg, miért iszonyú ízléstelen ez. Komolyan, mi van az emberekkel...?



*ez a berlini BKV reklámja, iszonyú jó, hallgassátok meg!

itt egy kép az Alexanderplatzról, hogy legyen valami jó is ezen a blogon.

de szerintem ilyen nincs is

Az a baj, hogy rettentő keserű vagyok, és egyszerűen nem múlik el. Mérges is, és ez sem.
Az is a baj, hogy ez egy rémesen hosszú és keserű bejegyzés, minek is írtam meg.


A korábban említett  barátnőm sztrókot kapott kb. másnap, ill. aznap, amikor úgy volt, hogy ott alszik nálam, csak én ezt lemondtam. (Mert itt volt a fiú és nem akartam elküldeni, biztos, hogy a pokolra fogok jutni). Én erről persze semmit nem hallottam, csak napokkal utána, mert nem hívott fel (??!!), amit amúgy nem értek. Illetve felhívott aznap egyszer, de rettentően recsegett a telefon, és csak annyit értettem, hogy megy a kórházba, mert ott fog aludni, én pedig iszonyú mérges voltam, úgy értem, ennél jobban szándékosan se lehetne lelkifurdalást kelteni, nem?

Erre pár nap múlva kapok egy telefonhívást, hogyaszongya, sztrók, és hogy én nem vettem fel a telefont (jó, tényleg nem, marhára elegem volt az egészből, és mint mondtam, önző vagyok, és a fiúval hetyegtem), sőt senki nem vette fel a telefont, senkit nem érdekel mi van vele, azt sem venném, vennénk észre ha meghalna, lehet, hogy meg is kéne halnia, mit számít ez, egy órás litánia a telefonban, és még további drámai részletek az életéből (tényleg iszonyúan nyomasztó, már majdnem nevetségesen drámai és szörnyű részletek), és én szörnyülködtem, és szomorkodtam, és együtt éreztem. Egy pillanatra pedig nem tudom mi ütött belém, ill. tudom mi ütött belém, elkezdtem arról beszélni, hogy mi van velem (szentségtörés! ki látott még ilyet!), meg valamit a fiúról, és erre elszabadult a pokol, meg ilyenek, hogy micsoda szörnyű teremtés vagyok (de még az is lehet, hogy a bitch szót használta?),  és soha többet nem akar velem beszélni, és hogy kb forduljak fel, vagy hasonló. Egyrészt persze megértem, hogy goromba, amikor el volt törve a lábam, én is rettentő goromba meg aggresszív voltam többször is, de ilyen? Így? Hogy ma tudtam meg, hogy amúgy még aznap sikerült letörölni facebookról? (ez óvodás, de most úgy érzem, hogy elég sértő ebben a helyzetben) És akkor hogy másnap felhív, hogy visszamegy Amszterdamba, el akarok-e jönni elköszönni, én meg hülye vagyok, és ki tudja, miért oda is megyek, és még ebédet is főzök(!!), és mindent oda viszek a saját pénzemből (amúgy ez nem bökné a csőröm, ha nem csinálta volna ugyan ezt olyan sokszor, hogy én jöjjek ebédelni, de én vigyem az összes hozzávalót(és főzzem is meg), de legalábbis a drágábbikat, meg még desszertet és iceteát is-ami amúgy 3 euró, és fukar-e vagyok, az egy kicsit sokadszorra már fáj).
Szóval megfőztem az ebédet, és ezért cserébe kaptam egy iszonyú passzív-aggresszív litániát a nyakamba arról, hogy nem muszáj felhívom, úgyse érdekel mi van vele, meg úgyis van egy csomó másik barátnőm, meg még egy csomó nehéz és ijesztő dologról a gonosz orvosról aki zaklatja (és újabban nekem is üzeneteket küldözget, hogy randizzak már vele, ez is már). De hogy a kérőjének/barátjának akárkijének a telefonszámát nem adja meg a telefonszámát meg semmilyen elérhetőségét, esküszöm, valami halálos féltékenység ült ki az arcára amikor kértem.
 Egyébként ilyen iszonyú prűd lánnyal én még életemben nem találkoztam, annyira megdöbbentett amikor rájöttem, és annyiszor próbáltam felvilágosítani (!!), küldtem neki oktató jellegű tumblr-t, mit tudom én, de ez a lány nem tudja, mi az az önkielégítés. Nem kell mindenkinek csinálnia, de hogy nem tudja, hogy ez létezik? Hogy a hülye fejemmel megejtek egy ilyen viccet, hogy ha én valami kockázatos műtétre várnék biztos szexelnék még gyorsan egyet ötöt (vagy ennék egy sütit, csak azt műtétek előtt úgyse lehet), erre meg, hogy ő nem akarná magát sokkolni. Sokkolni. Lépjünk túl, én még nem tudok. (Ő ezért csak addig jutott, hogy lesmárolta a szexi orvost).

Ma meg már teljesen elborult az agyam, mikor el kellett volna mennem a világ végére, de legalábbis a C zónába, ami gyakorlatilag már előváros, ahova oda-vissza 5 euróért kellett volna vennem jegyet, hogy elhozzak egy parafa táblát 4 euróért, mert ő pár hete adott nekem egy kis retikült, és akkor ezért cserébe. Én ezt a cserét mondjuk nem úgy gondoltam, hogy majd minden adandó alkalommal zaklat, hogy akkor vegyek már egy neszeszert (ez volt az eredeti konceptció, bár az a pici retikül szerintem nem került annyiba, de mindegy is), vagy egy fűszerpolcot(!), vagy akkor most ezt a parafatáblát, de azért még lenne-e kedvem kifesteni a balkont ha úgy adódik (közösen, de ő nem tud elmenni a sarokig, így nem tudom, hogy áll létrára?), meg fűrészeljük már le egy kicsit a szekrényt, mert nem lehet becsukni az ajtót rendesen, de amúgy ez a férfi azt mondta, hogy megöl, ha nem nyitom ki neki az ajtót.
Egyfolytában az jut eszembe, amikor az Erasmuos fiúnak meséltem Törökországban pár dolgot, mert már annyira sok volt az egész, mármint nem a konfliktusok, hanem hogy egyszerűen mindig történik valami, de ilyenek, hogy az a férfi meg akart erőszakolni, összeestem az utcán, lelökött a lépcsőn, a feleség nem köszönt nekem, a nemtudoménkicsoda azt mondta utánam fog jönni, tudom, hogy öngyilkos akarsz lenni, kihívom a rendőrséget, elvették az útlevelem,kidobtak a hotelből, az apám meg akart mérgezni a morfiummal,
és akkor ez a fiú azt mondta, hogy ezek nekünk érthetetlenül borzasztó dolgok.  És az a baj, hogy tényleg, mert nekem nem ilyen az életem. Egyáltalán kinek ilyen az élete? Hogy történik valakivel ilyen sok borzasztó dolog? Hogy léteznek egyáltalán ilyen borzasztó dolgok? Hogy lehet ezeket túl élni?
Hogy lehet ezeket barátként elviselni? Nekem fogalmam sincs, hogy legyek valakinek a barátja, és szemléljem ezeket a dolgokat tehetetlenül? Puhány is vagyok, de nekem ez olyan érzelmi teher, hogy élőben kell ezeket a drámákat követnem, mert ezek a dolgok tényleg naponta történnek, nem is tudom, hogy lehet ezzel élni. Mármint mondjuk, hogy éljek azzal, hogy most van ez a férfi, aki egy ilyen kvázi stalker, és egyfolytában arról kellett újabb és újabb történeteket hallanom, hogy most éppen mivel fenyegetőzik, és aztán főleg hogy éljek azzal, hogy újabban sms-eket küldözget nekem is, melyben ennek a barátnőmnek követeli a telefonszámát, és egyéb otrombaságokat? Hát bocsi, de engem ez eléggé megrémít, persze nem tudja hol lakom (de szerencsére mit ad Isten, pár sarokra(!!!) lakunk egymástól ebben a 3 milliós városban), vagy a vezetéknevem, és talán képet se látott rólam, de akkor is. A guta megüt már ettől is, hogy úgyse én érdeklem, hanem csak ez a barátnőm, de honnan tudjam én ezt? Ez túl sok dráma, elegem van már ebből, én már csak nyugalmat akarok, meg csütörtökön elmenni valami előadásról a posztmodern közép-kelet európai építészetről.

Tegnap meg végleg elegem lett, és megmondtam, hogy én így többet nem tudok a barátnőd lenni, és az egész olyan furcsa volt, mintha csak várta volna, hogy majd ezt mondom, mintha csak a nyelve hegyén lett volna, és azóta egyfolytában azon kell gondolkodnom, hogy mit követtem el? Hogy én megmondom, hogy ne haragudj, de már olyan sokszor megbántottál, és már egyszerűen keserű vagyok és mérges, és azt bírja válaszolni, hogy te is engem, nekem is kezd elegem lenni belőled, és én azóta gondolkodom, hogy vajon mit mondhattam, mert én mindig figyelek, hogy ilyen nyilvánvalóan sértő dolgokat ne mondjak már (mint hogyaszongya, biztos hülye ez a fiú, vagy csak meg akar dugni, ezért dícséri meg ezt a cipőt, ilyen ronda cipőt épelméjű ember nem dícsér meg, de most jut eszembe, hogy erről már írtam egy egész bejegyzést). Szóval ha én megtudom, hogy valakit megbántottam, én azonnal elkezdek azon aggódni, hogy mégis hogy és mivel, és ez a lány meg valami jellembeli hiányosságomat hozza fel, ill. ezzel okolja, hogy miért vagyok megsértődve, vagy csak egyszerűen nem értem a viccet. Bocsi, de szerintem én eléggé értem a viccet,az meg nem vicces, hogy nem illik a blézeremhez a szemhélytusom.
Az a baj, hogy igaz a klisé, hogy a barátságban sokkal fontosabb a minőség mint a mennyiség, és én nem csak, hogy rettentő csalódott vagyok, de annyira rossz embernek is érzem magam, más emberek meg csak elmondják a litániájukat a telefonba, majd bemondják, hogy bájbáj, és már meg is szakadt a vonal.

hiányzik 2.

Amúgy igazából rettenetes hipokrita vagyok, mármint ilyenek, hogy nekem a magyar kaja nem hiányzik?? Aha, persze, másnap azonnal lángost akartam enni. Lángost! Aztán meg mi történik, elmentem egy nap múlva délután mulatni* és ott volt a lángos! Jó, nem sajtos tejfölös, hanem almaszószos, de amúgy az is iszonyú finom, miért nem divat Magyarországon?



*Berlinben délután 1-kor is lehet partizni, annyira jó, mint a nyugdíjasok, délután 3-ra már megittam két üveg sört is

hiányzik

Vera írt egy tök jó bejegyzést arról, hogy mi hiányzik neki Budapestről, aztán egy másikat Tamkó is, és igazából az övében benne van a legfontosabb dolog, ami nekem a legjobban hiányzik, vagyis ilyenek, hogy kultúrális utalás, mögöttes tartalom, szójáték, hasonlók.

Hogy van, ill. lehet valami rendkívül előítéletes elképzelésem, arról, hogy milyen az az ember akivel ismeretlenül elkezdek beszélni, németül erről abszolút fogalmam sincs, a török meg az arab akcentusokat felismerem, meg tudom állapítani, hogy mi szép és mi nem, de nagyjából semmi többet. Németül nem vagyok vicces, szórakoztató vagy szarkasztikus, mint magyarul, és nekem ez iszonyúan hiányzik. Hiányzik, ahogy Törökországban a magyar Erasmusosokkal egyfolytában kultúrális utalásokkal volt tele az összes beszélgetésünk, hiányzik, hogy a barátnőimmel két szót mondunk egymásnak, és pontosan értjük mire gondolunk, hiányzik, hogy valakinek ne kelljen már magyaráznom, hogy mi az, hogy fröccs.
Amúgy én semmit nem értek a nyelvhez, és nem gondoltam, hogy pont a nyelv fog hiányzik, vagy a kultúra, de leginkább a kettő együtt, és hogy internetes mémeken nevethessek a barátnőimmel.

Hiányzik, hogy akármikor elmehessek venni magyarul egy könyvet. Hiányoznak a furcsa magyar filmek, és a kicsi mozik amikbe beülhetek. Hiányzik a Művész, persze most van helyette Kant Kino, de az nem olyan, mert arról nem az jut eszembe, amikor a teológussal* nyáron moziba mentünk és bevittünk egy egész doboz fagyit és mindet megettük és aztán gyalog hazamentünk majdnem az egész úton, mert negyven fokos nyár volt, és nem akartunk felülni a hatosra. Hiányzik bort inni az erkélyen és utána szexelni és pletykálni, és azt hinni, hogy most jól megváltjuk a világot.

Hiányzik, hogy emlékeim legyenek a városról, hogy Szegeden minden utcának van valami jelentése, mindenhol történtek nagy dolgok, mindenhol slattyogtam a barátnőimmel középiskolában, az Oskola utcai hamburgeres, ahol akkora hamburgert adnak mint a fejem, a Tisza-part, sőt, nem hogy Tisza-part, de töltés, biciklizni a töltésen, a tudat, hogy mennyiszer végigmentem ugyan ezen az 500 méteren, hogy nagyjából 12 perc alatt érek a házunktól a Radnótiig, és innen még vajon hány perc az úticélomig, abba a boltba nem megyek be mert az ajtajában törtem össze a lábam, és abban a Tescoban vettük a bort akkor is amikor...

Hiányzik a Margit-híd budai hídfőjének a bal oldalán az a ház, aminek olyan gyönyörű erkélye van, a Mammut mögött azok a kicsi utcák ahol mindig találkozom az egyik barátnőmmel, a szilvás croissant a Lipótiból, a 47-es villamos a Bartók Béla úton, a szürkület a Villányi úton, majdnem leírtam, hogy a 61-es villamos, de most jut eszembe, hogy már nincs is olyan? A Feneketlen-tó, az összes mellékutca, talán még a képzelt életem is.

Jó, és még az anyukám rántott húsa, és ahogy hallom, hogy rázkódik a kapunk, mert a macska éppen akkor préseli át magát a rácsok közt.





*erre most eljöttem külföldre, ahol megismertem egy fiút, aki szintén teológusként kezdte, aztán most szintén zenész lett, csak épp református, és persze vele sem működik semmi, kár belém a repülőjegy esküszöm

Tegnap szkájpoltam az egyik barátnőmmel, és iszonyú jó volt, beszélgetni mint a régi szép időkben, és hogy amúgy roppant önző módon cenzúrázatlanul elmesélhettem neki mindent ami velem történik, csodálatosak az ilyen barátok, akik sosem bíráskodnak. Másrészt pedig valami iszonyú furcsa érzésem lett, mert most ez a barátnőm lakik ott, ahol én lakhatnék, ő nézi a reggeli kávéjával a kezében a hegyeket amiket én nézhetnék, ő ül a villamoson, amin én ülhetnék, egyáltalán, övé az élet, ami az enyém lehetne, lehetett volna. Jó, ez nyilván nem igaz, mert nem ugyan olyan az életünk és nem pont ugyan azokat a dolgokat akarja mint én, de azért sokszor gondolkodom az "elszalasztott" (hahaha) budapesti életemen, hogy milyen lennék, ha most ott lennék, milyen lennék, ha mégis beiratkoztam volna jogásznak, milyen lennék, ha lenne egy iszonyú nagy matyóhímzés tetoválás az alkaromon, (néha még ezen is elgondolkodtam, who am I kidding), milyen lennék, ha még mindig Szegeden lennék (kackac), ha minden reggel a zöld biciklimen száguldanék a Bartók Béla úton (jó, ezt nem bánnám), milyen lennék, ha már elköltöztem volna Ázsiába a fenébe, ahogy kb minden második hónapban eszembe jut, és eszembe jut az is, ahogy Bodrumban felugrottam egy buszra és elmentem a tengerpartra, jó, csak 40 perc volt, és két várossal arréb, de tök mindegy, mert KALAND, meg ilyenek, hogy azt sem tudom pontosan, hova megy a busz, mert semmi nincs kiírva, a busz arra megy, ahova az utasok akarják, és a vezető komolyan emlékszik rá, hogy mit mondanak az utasok, és én csak ülök a buszon a kis kék hátizsákommal és hülyén vigyorgok egy ilyen kicsi dolog miatt mint hogy fel mertem ülni egy buszra csak úgy, 2 almával meg 20 lírával a zsebemben, és egy pillanatra még merésznek is érzem magam, és örülök, hogy abban a pillanatban tényleg nem kell mással foglalkoznom, csak magammal, hogy azt csinálok amit akarok, és talán jó,  hogy azt csinálok amit akarok még akkor is, ha most gyakorlatilag más ül a fotelban amiben én ülhetnék.
Jó vagy mit tudom én, igazából sosem fogom megtudni.


És tegnap* jöttem rá arra is, hogy ennek a fiúnak a szeme se áll jól, mondjuk mit tegnap, igazából egész végig sejtettem, és egy pillanatra, na jó, fél órára, úgy éreztem, hogy tényleg nagyot koppantam, és hogy már megint, és mégis miért nem áll velem szóba egy olyan fiú sem, aki tényleg velem akar lenni, mert jó fej vagyok**, vagy nem tudom? (mondjuk nem vagyok az,de tetethetem). Aztán meg volt valami furcsa megvilágosodásom, mármint hogy, ja, amúgy én ezt nem is bánom. Hogy hogy is van ez, ezt nem értem pontosan, de igazából tényleg nem. Az a helyzet, hogy az exfiúm miatt annyit voltam végtelenül szomorú, halálosan elkeseredett és olyan mérges, hogy reszketett a kezem amikor be akartam rakni a kulcsot a zárba, hogy egy kicsit talán jó is, hogy nem kell semmit  éreznem, semmi nagy érzelem, csak hogy valaki megsimogatja a hajam, és le akarja venni a ruhám.
 Meg az is a helyzet, hogy rájöttem, hogy ha megtanulom ezt a helyzet azért értékelni, ami, és semmi másért, akkor ez akár jó is lehet. Úgy értem, tök jó érzés, amikor ez a fiú másodszorra is visszajön az ajtóból megölelni és azt mondja, hogy jó volt látni, és jó érzés fenntartani az illúziót, és nem válaszolni semmi szarkasztikusat, jó érzés, hogy pont a megfelelő mértékben intim és közvetlen az egész helyzet, pont amennyire én akarom, jó érzés a csomó olyan megnyilvánulás, ami azt jelenti, hogy figyel arra  amit mondok legalább egy kicsit. Jó érzés, hogy azt hiszem, hogy képes vagyok nem várni semmit ami ez a helyzet nem. Még az is lehet, hogy már nem vagyok olyan picsogós tinédzser.




*jó, jó, ezt a bejegyzést kb másfél hete kezdtem el írni
**ilyen valószínűleg nem is létezik

Nyilvánvalóan nem csak a szerelemről nem tudok semmit, de még a barátságról sem, iszonyú félelmetes és frusztráló ez az egész. Illetve ez, hogy az egyik barátnőm egyszerűen nem hagy békén. Nem hogy naponta felhív, de van, hogy naponta háromszor, és élőben kell követnem, mint valami live stream, hogy melyik fiúval mit beszélt telefonon, állandóan a tanácsomat kéri, de soha nem fogadja meg, esküszöm soha, de úgy, hogy van, hogy azzal leráz, hogy én nem vagyok muszlim, ezt nem értem*.
Teljesen keserű vagyok attól, hogy egy másik ember problémáit is úgy kell követnem, mintha a sajátjaim lennének, de ilyeneket is, hogy nem találták meg az öngyilkos anyámat a tengerben, szerinted még reméljem, hogy hazajön? komolyan, nekem van jogom ilyen személyes dolgokkal kapcsolatban egyáltalán bármit is mondani? Teljesen keserű vagyok attól, hogy én bármiben hajlandó vagyok segíteni, és egyszer csak rá kell jönnöm, hogy teljesen visszaélnek ezzel,  hogy nekem kell taxit hívnom, mert már megint összeesett az utcán, és aztán nekem kell kifizetnem a taxit, és én végtelen tapintatlanságnak éreztem volna azt mondani, hogy légyszi add már vissza azt a pénzt, jó, hogy csak 2000 ft, de az nekem is pénz, nem? Keserű vagyok attól is, hogy olyan megjegyzéseket kell eltűrnöm, hogy ilyeneket még a leggonoszabb nagynénjétől se akar az ember hallani, nem hogy egy jó barátnőjétől,  hogy pont mielőtt mentem erre az ominózus randevúra ilyenekről kezd el beszélni, hogy el kéne mennem valami üzletbe, ahol tanácsot adnak azzal kapcsolatban, hogy milyen szabású és színű ruhák illenek jobban az alakomhoz. És én akkor csak döbbenten állok, és fogalmam sincs, hogy mit mondjak, vagy hogy ne kezdjek el sikítani, amikor nem elég, hogy befogadlak éjszakára, mert rossz a kedved, pedig utaltam rá, hogy nem érek rá, mert reggel 8-kor el kell mennem otthonról, nem elég, hogy minden porcikáddal megpróbáltál lebeszélni, mert mi van, ha ez a fiú egy pszichopata és úgyis csak meg akar erőszakolni**  és nem elég, hogy most tiszta ideges vagyok, mert végre randim lesz(!!44), és akkor burkoltan közli velem akit jó barátnőmnek hittem, hogy amúgy valami másban sokkal jobban/vékonyabbnak néznék ki. Most mindenki jól azt hiszi, hogy átlátszó leggings volt rajtam leopárdmintás toppal és valami piros tangabugyival, pedig amúgy egy fekete farmer meg valami lilás rózsaszínes blúz, de egyébként meg nem mindegy? Nem kellett volna 15 évesen túllépnünk azon, hogy megmondjuk egymásnak, hogy nem értünk egyet a ruhaválasztásaival? Nincs jogom púderszínű blúzt hordani, pedig szörnyen sápadt vagyok, vagy konzervatívan öltözni (=pulóver galléros blúzzal, állítólag), ha nekem az tetszik, meg az az átkozott vitorlás cipő? Miért kell nekem azt tudnom, hogy valakinek ez nem tetszik? Miért érdekeljen ez engem? És főleg, miért ilyen pillanatban? Én már úgy érzem, hogy 25 évesen túlléptem azon, hogy valakit kritizáljak, mert a narancssárga vörös hajához élénk zöld ruha van rajta, szörnyű, de hát na és, mi közöm ehhez? Milyen jogom van azt gondolni, hogy de én jobban tudom? Hogy én majd felvilágosítok bárkit is arról, hogy igazából melyik cipőt kéne hordanod kisapám, meg melyik nadrágot? Vagy hogy panaszkodsz a rúzsodról, de ennyi szemhéjtushoz blézert veszel fel? Csak mondom, mielőtt bárki is elkezd beszélni a hátad mögött! A hátam mögött! Mégis kinek van ideje meg energiája a hátam mögött a szemhéjtusomról pletykálni?? *** És mégis, miért hagyjam, hogy ez annyira befolyásoljon, amikor aznap még ketten megdicsérték a szemhéjtusomat? ****
Én komolyan annyira próbálok valami öntudatos és legalább egy kicsit magabiztos felnőtt lenni, de az ilyenek annyira elkedvenítenek, és amúgy tudom, hogy ez a lány iszonyúan el van foglalva azzal, hogy mit gondolnak róla, és már többször is mondtam neki, hogy ez nem egészséges, csak persze mindig leráz azzal, hogy de te ezt nem érted, a muszlimoknál nem így megy, hogy csak úgy este 10-kor kimész egyedül az utcára (Berlinben!!), azt hiszik, hogy prostituált vagy. Lehet, hogy nem értem, de a szemhéjtust nagyon is értem, a pöttyös galléros blúzaimat is értem, sőt, azt is értem, hogy én nem szólok semmit, mert bizonyos pulóvereid vállalhatatlanul kifakultak és bolyhosak, de te mégis azt hordod, pedig tudom, hogy van másik, nem szólok, mert iszonyú büdös a lábad, vagy mert szerintem borzasztó slampos, hogy a táskád pántja olyan hosszú, mint valami pásztortarisznyának.
Biztos, hogy a legrosszabb barát vagyok a világon, mert egyrészt ezt mind leírtam, és úgyis rendkívül demagóg módon kiválogatott momentumokat írtam ide, nem azt, amikor szomorú voltam és curryt főzött nekem, meg amikor megcsinálta az önéletrajzom, de már csak ilyen gyarló vagyok, hogy a jó dolgokat biztosra veszem. De micsináljak, olyan iszonyúan fáj, hogy amikor egyszer nem vagyok ott, egyszer nem vagyok hajlandó valamire, mint mondjuk pár napja, amikor a bojlert szerelték nála, és pont azon a napon akart itt aludni, amikor úgy volt, hogy találkozhatunk a kedves fiúval, és én csak találkozni akartam vele, és ezért lemondtam, (meg mondjuk azért is, mert ő este 9-kor lefekszik, és onnantól kezdve kussban kell otthon ülnöm, és aztán hajnali 6-kor felkelt, már sokadszorra). Szóval lemondtam, és erre meg már felhívott szomorú hangon, hogy akkor megy a kórházba, mert ott fog aludni, mivel nincs máshol.
Egyszerűen csak keserű vagyok és bűntudatom is van egyfolytában, mert én azt hittem, hogy a barátság azért jó, mert mindenkit boldoggá tesz,de ez engem már nem tesz boldoggá, de fogalmam sincs, hogy tehetne, fogalmam sincs, hogy lehet erről beszélni, anélkül, hogy a másikat vérig sértsem.


*ugyanakkor én egy kicsit rasszista vagyok, amikor elmondom, hogy rettenetesen éreztem magam a török boltban, ahol komplett hülyének néztek, mert megkérdezem, hogy halal-e a csirke

**biztos végtelenül naiv és szerencsés vagyok (meg ronda is), hogy nem történt velemi semmi elképesztően rettenetes, és nem automatikusan a legrosszabbra gondolok, ha egy fiú meghív valahova, és elhiszem, hogy tényleg biciklizni/sétálni akar velem a tengerparton, és ha azt mondom, hogy vedd el a kezed, akkor ért a szóból, és eldönthetem, hogy akarok-e szexelni, és simán mondhatok nemet, mert ez a normális, hogy az emberek közös megegyezés alapján csinálnak ilyesmit, még akkor is, ha tudom, hogy nem mindig minden úgy van, ahogy normális

***az emberi gonoszság határtalan, tudom,de ettől most hadd tekintsek el

****biztos részben azért, mert legtöbbször alig hordok sminket, de akkor gondolom annyira rossz nem volt, ie. nem ért a halántékomig a tusvonal