baby in our wildest moments ,we could be the greatest

Igazából röhögve kell visszagondolnom azokra az időkre, amikor azt gondoltam, hogy ha majd valakivel kapcsolatban leszek, akkor egyszerre az összes problémám megoldódik, annyival jobb ember leszek, meg egyáltalán, minden annyira sima ügy lesz.
Hát ez nem jött be.
 Most már olyan problémáim vannak, amik egyszerre kínosan gyerekesek és félelmetesen felnőttesek, talán annyira hogy fel sem tudom igazán fogni őket.

Mint mondjuk, hogy utálom, hogy nekem a konyhában kell ugrálnom, miközben a fiúm online pókerezik és az indexet olvassa, vagy az erkélyen kávézik és közben a telefonján játszik valamit, én meg visítani akarok, annyira szörnyű a konyha, és mi a frászt képzeltem, hogy főzök egy kétfogásos ebédet, nem is tudok főzni. Ettől persze teljesen ingerült vagyok és frusztrált, és nem tudok kedvesen szólni, mert én csak jót akartam, és főzni de nem sikerül, és ettől mérges vagyok, vagyis inkább attól, hogy egy elvem van, amihez ragaszkodni akarok a kapcsolatomat meg a háztartást illetően, ez a munkamegosztás. Legalább egy kicsit, legalább részben, és nem csak azért mert utálom (ill. főleg nem ezért) hanem, mert ha én mindent egyedül csinálok meg, és minden úgy áll, ahogy én képzeltem, akkor gyakorlatilag nem marad időm állást keresni vagy szakmai gyakorlatot vagy semmit, meg nem marad idő az összes többi feladatra sem, amit meg akarok csinálni, mert mire összepakolok meg rendet rakok, addigra úgy elfáradok, hogy a lakásból kimenni sincs igazán kedvem, nem hogy motivációs leveleket szerkeszteni és mindenféle nyomtatványokat kitölteni. Egyáltalán nem tudom, hogy lehet ezt jól megoldani, kivéve hogy azt mondom, hogy gyere ide és pakold el a koszos edényeket légyszi mert nem tudom hova lerakni a vágódeszkát, nem tudok mást csinálni, mint azt mondani, hogy csináld, de akkor meg én vagyok a parancsolgató hisztis liba. (És egyáltalán, mennyire szexista, hogy ha valamivel nem értek egyet, akkor az rögtön hiszti, és nem mondjuk, vita??)

Egyébként meg, csak ilyen dolgok, hogy mi leszek, ha nagy leszek, és mi van, ha külföldön akarok munkát vállalni, és mit tudom én, az egész olyan járatlan út nekem. Honnan tudjam, hogy mit kell csinálni, és mennyire kell igazodnom a másikhoz, ha egyszer beszélni sem igazán merek róla, mert tudom, hogy mindig megbántja a fiúmat, és nem akarom megbántani, és a végén mindig csak sírok egyedül a takaróm alatt. Én nem akarok egyedül sírni a takaróm alatt, de sajnálom, nem vagyok olyan alkalmazkadó mint anyám, bár a szüleimet illetően nincs is igazán megfelelő minta előttem. Mondtam már, hogy ha szüleimmel együtt utazunk valahova, akkor anyámnál legtöbbször egyszerűen nincs pénz? Mondtam már, hogy ez őt nem is zavarja egy cseppet sem, pedig apám mindig mondja neki, hogy tartson magánál legalább egy ötezrest? Mondtam már, hogy ezt úgy csinálja, hogy külföldön egy fitying sincs nála? Erről teljesen az esélyegyenlőségi tanulmányok című alapszakos tárgyam jut eszembe, amit egy nő tartott, aki persze teljesen feminista volt, és szerintem arra próbált megtanítani minket, hogy törekedjünk a nemi egyenjogúságra, és könyököljünk az asztalra és érvényesítsük a jogainkat, és olyan nüansznyi diszkrimináló tettekre világított rá, mint, hogy a docens úr, és a megegyező rangú nő, akit mindenki Mancikának szólít, és szerintem Mancika ezt lehet, hogy úgy éli meg, hogy ez kedveskedés, pedig valójában csak diszkrimináció. Ez annyira kicsi, és látszólag jelentéktelen dolog, hogy Mancika, vagy docens asszony, hogy az egyik csoporttársam megkérdezte, hogy mi van, ha ez neki nem számít? Mi van, ha ez őt nem zavarja? És mégis, min változtat ez? Azon kívül, hogy az előadónak teljesen elkerekedett a szeme, és majdnem sírva fakadt olyan édes lányom, hogy kérdezhetsz ilyet? arckifejezéssel az arcán kezdett el magyarázni valamit, amire nem emlékszem pontosan, ami viszont eszembe jut, hogy talán egy kicsit kezdem érteni ezt a mivan ha nem érdekel típusú hozzáállást, mert azt hiszem, hogy sok nőnek ez elég kényelmes helyzet, anyámnak is nagyon kényelmes, hogy apám pénzügyi biztonságot teremt, sufnit épít és lenyírja a füvet, és azt gondolja, hogy a minimum amit megcsinálhat az a (szinte) összes házimunka. Szerintem meg nem. Persze, hogy ez nem egyenlő verseny, mert az egyik szülőm mérnők a másik pedig tanár, persze, hogy nem ugyan annyit keresnek, ez nem igazán olyasmi ami ellen lehetne tenni az egyenjogúság fejében, de arra lehet törekedni, hogy megbeszéljük egymással a dolgokat, nem? Hogy ne teremtsünk olyan helyzetet, hogy az egyik fél soha nem hozhat önálló döntéseket?
És azt hiszem az is idétlen kapcsolati helyzetet teremt, hogy mindig az én lakásomban vagyunk a fiúmmal, így gyakorlatilag midnig ő a vendég, mindig nekem kell megkérdeznem, hogy kér-e vacsorát,  és mivel én vagyok otthon, nekem kell többet takarítani, ez világos, de ettől még fogalmam sincs, hogy hogy megy ez. Annyit látok, hogy nagyon kicsi dolgokon múlik, és félig csak elvi kérdés, ami mosogatás közben nem is túl érdekes, de a többi az nagyon is.

Ez lenne a legtökéletesebb hóesés szürkületben típusú kép, ha éles lenne, duh..

a nyelvtanrendőrség támad

avagy a következő szavakat/kifejezéseket (a teljesség igénye nélkül) egyszerűen MUSZÁJ lesz betiltani 2015-ben:

lekommunikál/lebeszél

ezeket mind használtruhás facebook csoportokból tanultam:
fari (=farmer)
csizi(=csizma)
zozó(=zokni)
baki(=bakancs)

továbbá:
jóestétszia (tegezel vagy magázol?)
az lenne a feladat hogy/itt kellene aláírni (KINEK???)
ŐT kérem, ŐT a pizzaszeletet (azt!)
szerelmes vagyok... (az új csizmámba) (wtf? mi lenne, ha csak ódivatúan és visszafogottan, tetszene??)


SZERK:
totes(=totally)
adorbs(=adorable)
jelly(=jelaous)

jó tudni, hogy nem csak a magyarok nem tudnak rendesen beszélni.

Amúgy engem itt Budapesten azt hiszem, hogy mindenki marhára elfelejtett. Erre akkor jöttem rá, amikor ma a Mammutban fél órát vártam egy "barátnőmre" mint a hülye, hogy majd találkozunk, és akkror nem hogy nem jött el, nem hogy nem vette fel a telefont, de még egy sms-t is csak fél órával később bírt hogy küldeni, hogy elfelejtette. Ja, aha, persze. Mert amúgy csak azért mentem oda mert ő csak egy hülye bevásárolóközpontban találkozik, mivel BKV-ra nem teszi fel a csillogó seggét, és télikabátot sem hord (????), és kb csak a Starbucksból vesz teát, ahol 600 Ft (???!!!) egy csésze, és ráadásul egy stand az egész.
Egy másik barátnőm egy hete bejelentette, hogy februárban (!!) ér csak rá, egy másik két hét múlva vizsgázik amire már most tanul, vele szemben empatikus vagyok meg minden, mert tudom, hogy más dolgai meg problémái is vannak, egy barátnőmet szimplán nincs kedvem felhívni, mert ha 3 órán át beszélgetünk négyen, akkor ő beszél egész végig, a volt legjobb barátnőm annyira nem érdeklem, hogy egy ideig azon gondolkodtam, mi van, ha halálos beteg, és ezért nem ír, de most láttam, hogy posztolt valamit facebookra úgyhogy nem halt meg, ez jó hír, de azért az ittfelejtett cuccait tegnap úgy ahogy van kidobtam a kukába. Mert mégis mit csináljak én a lyukas blézerével, vagy mit várt, hogy ha csak a szakadt ruhákat hagyja itt, akkor az én feladatom, hogy kidobjam?

Vannak még több barátnőim is, de marhára fárasztó, hogy mindenki borzasztóan sikeres és egyfolytában erről beszél, én meg annyira rettegek a sikertelenségtől, hogy félek elküldeni a jelentkezésem bárhova is, hogy végre legyen állásom, ezért nincs is igazán kedvem találkozni velük. Persze legalább ok nélkül, mert 12 napom volt helyet találni az Erasmus+ jelentkezéshez, én meg akkora mázlista voltam, hogy az első helyre felvettek ahova jelentkeztem, és ráadásul egy tök jó, és nagy humanitárius szervezet, szóval egy szavam nem lehet.

De ettől még szorongok, hogy nem fog sikerülni semmi, így nem csinálok semmit, amitől persze, hogy nem sikerül semmi, és egy csődnek érzem magam, és lassan már emaileket küldeni is rettegek, mint mondjuk most ennek a lánynak akitől vettem volna egy szemüvegutalványt, de aztán mégsem, és nem merem megmondani neki hogy nem kérem mégse, mert megláttam, hogy jó barátok egy volt csoporttársammal, és mégis mit fognak rólam gondolni, milyen rossz fej vagyok meg lúzer.
És amúgy is, 24 vagyok, és még minding nem tudom, mi akarok lenni igazán, mondjuk főleg mert igazából csak rettegek, hogy ez túl nehéz, vagy nem fog sikerülni, mert mindenki meg a nagyanyja is biztos ugyan azt akarja mint én hercegnőnek lenni.
Nem tudom, hogy kell felnőttnek lenni, vagy bárkinek lenni. Nem tudom, mi a francnak jöttem vissza Bp-re, Londonban pont kezdett életem lenni, amikor vége lett, mindent elrontok a türelmetlenségemmel, talán ennél még az is jobb lenne, ha ott dolgoznék valami kávézóban, és közben egész éjjel PhD jelentkezéseket írnék. Akkor legalább lenne célom, most semmi nincs.

5 órája van rendes internetem, ebből 30 percet töltöttem híradó nézéssel (különböző csatornákon!), és pontosan 29 perce undorodom a tévétől, pontosan 29 perce akarok még kevésbé itt lakni Magyarországon.
mi történik velem.

Hogyan járjunk egyetemre Angliában

Annalight hogyan legyünk egyetemisták posztja klasszikus, és mivel most van jelentkezési szezon, megcsinálom a saját változatomat, Angliával kapcsolatban, remélem hasznára válik valakinek, és nem lesz túl sok tévedésem.

A jelentkezés

Hogyan válasszunk egyetemet?

A Times ranglistája, és a Guardiané,* nagyon jó, a szakok tárgyanként vannak csoportosítva, így könnyű megtalálni azt az egyetemet, ahol van olyan szak ahova szeretnénk jelentkezni. További nagyon hasznos oldal a whatuni, itt szakonként lehet véleményeket keresni minden egyetemről. Hogy mi alapján válasszuk az egyetemet, erre nem érdemes túl részletes tanácsot adnom, mindenki döntse el, hogy mik a fontosak számára, mennyi pénze van tandíjra és megélhetésre, és hogy városban vagy vidéken akar élni. Szerintem a legfontosabb, hogy válasszuk a számunkra megfelelő kurzust.

Én úgy döntöttem, hogy Londonba szerettem volna menni, mert ott él az unokatestvérem (habár vidéken sokkal olcsóbb lenne) és egy másik barátnőm is itt lakott akkor. (Ez nem racionális döntés, persze, igazából Edinburghba akartam menni, de az nagyon sokba került) A SOAS-ra nem jelentkeztem, mert habár tetszett, nem akartam egy olyan egyetemre járni, ami szinte teljesen, minden tanszéken az Ázsiai kultúrára fókuszál. Így a Goldsmithsre jelentkeztem, és a UCL-re. 

*mindenki kímélje meg magát attól, hogy eldönti, hogy ő a top 5-be akar bekerülni, és csak azért is oda jelentkezik, attól függetlenül, hogy számára/érdeklődésének megfelelő-e az adott szak

Hogyan jelentkezzünk az egyetemre? 

Az egyetem honlapján keresztül, mesterszakon nem kell a UCAS-t használni. Itt leírják, hogy milyen dokumentumokat kérnek, ezek ugyan azok mint Magyarországon, diploma, és kreditigazolások, ezeket mindenki megkapja angolul a diplomával együtt. Ha nem, és a neptunról nyomtatjátok ki, akkor le kell pecsételtetni (hitelesítés) a TO-s nénivel, vagy egy ügyvéddel. Csatolni kell még két vagy három ajánlólevelet és egy motivációs levelet is. 

Ezután van egy rövid telefonos interjú, ez nem túl nehéz, olvassuk át a motivációs levelünket, és a szakdolgozatunkat mert ezekről kérdeznek majd főleg. Hasznos készülni valamilyen kérdéssel is az interjúztatónak, hogy ne tűnjünk érdektelennek.

Ki írja az ajánlólevelet? 

Szerintem ez nem túl fontos, nekem az angol tanárom írta, és egy régi angol tanárom középiskolából. Ez lehet, hogy nem túl etikus, de soha nem néznek utána a referenciáknak. Igazából bárki lehet, aki nem rokon, vagy barát. A lényeges az, hogy pozitív legyen, és a tanár is segítőkész. Hallottam olyanról, hogy valaki bement egy oktatójához, és mivel ő nem tudott sem angolul, és nem tudta azt sem, hogy milyen egy ajánlólevél, azt mondta, hogy írja meg magának, ő pedig majd aláírja. Ez csak akkor járható út, ha a jelentkező jól tud angolul, és tudja, hogy miylen egy ilyen levél, miről kell szóljon, és mi a fontos. Külfödi továbbtanulással foglalkozó irodáknál szerintem nem érdemes segítséget kérni, nagyon lassúak, és tapasztalataim szerint körülményesek is. 

Hogyan írjunk jó motivációs levelet? 

(Ezt van amikor cover letter, van amikor statement of purpose, a lényeg  nagyjából ugyan az)

Erről nagyon sokat lehetne beszélni, és beszélnek is az interneten erről végeláthatatlanul, ezt midnenképp guglizzuk. Én egy Write it right című könyvet használtam, ebben nagyon jól kitérnek arra, hogyan építsük fel, milyen mondatszerkezetet használjunk, mire fókuszáljunk. Az összes honlapra odabiggyesztik, hogy "demonstrated interest in  the field", talán ez a kulcsa a dolognak. Hogy ne azt mondjuk, hogy engem nagyon érdekelnek a kiscicák, hanem hogy mindenféle tevékenységünkről írjunk, amik azt bizonyítják, hogy nagyon érdekesnek találjuk a kiscicákat. 

Úgy ne üljünk le írni, hogy fogalmunk nincs miről fogunk írni, mert úgy rettenetes foghúzás lesz az egész. Azt se csináljuk, amit én, hogy az utolsó percre hagyjuk,  és egy óra alatt gépeljük le az egészet. (Mondjuk ekkora már tudtam, hogy mit akarok mondani.)

Mikor jelentkezzünk? 

Mihamarabb, ez kulcsfontottságú, mert jelentkezési sorrendben vesznek fel mindenkit, és sok helyen azért utasítják el az embereket, mert már megtelt. 

innen

Milyen "szakmai tapasztalatra" van szükségem ahhoz, hogy felvegyenek? Hogyan bizonyítsam az érdeklődésem? 

Nincs tapasztalatom, mit tegyek?

A tapasztalat nekem nagy pánikforrás volt, bármi lehet, olvasmányélmény, vagy szakdolgozat is. Angliába úgy jelentkezzünk mesterszakra (ill. bárhova külföldre), hogy tudjuk mit csinálunk, egyrészt mert rövid, másrészt mert drága, nincs idő céltalankodásra. 

Angliában sokkal elterjedtebb az önkénteskedés szerintem, és mindenki részt vesz valamilyen tevékenyésgben a tanulmányai mellett, ha még van időnk, gondolkodjunk előre, és tegyük mi is ezt. Egyébként hozzá kell tennem, hogy én 23 voltam amikor elkezdtem, a második legfiatalabb az egész szakon, sokan 25-26 vagy mégtöbb évesek voltak, senki nincs semmiről elkésve. 

Hogyan jelentkezzek diákhitelre? Milyen ösztöndíjak vannak?

Ez egyetemenként és szakonként változik, művészeti ösztöndíjat többen kapnak mint a többi faját, ezekre nagyon korán kell jelentkezni, esetlegesen hamarabb is, mint a szakra, már október-november körül érdemes tájékozódni.

Diákhitel a mesterszakra nincs, kivéve ha brit polgárok vagyunk, vagy több éve életvitelszerűen, nem tanulás céljából ott élünk. Az egyik volt évfolyamtársam úgy csinálta, hogy minden családtagja felvette a diákhitel 2.-t, ami szabadon felhasználható.

Milyen nyelvvizsgára van szükségem? Melyiket érdemes?

Általában a TOEFL, az IELTS vagy a Cambridge az elfogadott, kicsit magasabbak a pontok, mint az alapszakhoz. A legtöbb egyetemnél van kitétel, hogy milyen régi lehet a vizsga, erre figyeljünk!

Diákélet, és hasonlók 

Hol lakjunk?Mikor költözzünk? 

Szerintem magánszálláson, ez sokkal olcsóbb, mint a kollégium. Arra figyeljünk, hogy csak az egyetem kollégiumaiból lehet kiköltözni év közben, azokból viszont nem, amik "intercollegiate" rendszerben vannak, tehát a University of London által fenntartottak, és több egyetem diákjai élnek ott. Magyar főbérlőtől (aki az angol tulajdonostól bérli), másodkézből igyekezzünk nem szobát bérelni, ezekről sokszor vannak rémhírek, és egyáltalán, kockázatos. Lakáskeresésre szánjunk több hetet, potenciálisan utazzunk oda nyáron, és keressünk akkor, júliusban és auguasztusban sokkal jobbak a lehetőségek. (Ezek evidenciák, részletesebben érdemes a facebook csoportokban, főleg a diákcsoportokban tájékozódni.) 

Nyelvi nehézségeim vannak, mit tegyek?

Konzultáljunk az előadóval, vagy a szakfelelőssel, általában vannak nyelvi kurzusok. Nekem egyébként az a benyomásom, hogy szinte senkivel nem fordul elő ilyesmi akiket ismerek.

Hány kötelező tárgy van? Hogyan épül fel a szak? 

Egy félévben csak két kötelező tárgy van, de senki ne gondolja azt, hogy emiatt unatkozni fog. (Ez minden szakon így van, nem csak az antropológián). Egy tárgy egy egy órás előadásból, és egy másfél órás szemináriumból áll, és általában még van egy "reading group" is, ahol további kapcsolódó olvasmányokról beszélünk. Egy tárgy 30 kredit, egy félévben 60-at kell teljesíteni, viszont a választhatóknál úgy van, hogy vannak 15 kreditesek, amik vagy két hetente, vagy csak a félév felében vannak, így fel lehet többet is venni. 

Minden héten van tanszéki szeminárium is, ez két órás, az első órában egy másik egyetemről jövő előadó beszél a munkájáról, a másodikban pedig egy itteni, vagy egy PHD hallgató.  Egyébként az összes meghírdetett órára be lehet járni, az egyik választható lehet egy másik karról, vagy másik egyetemről, de ehhez engedélyt kell kérni, vagy az oktatónál jelentkezni. 

A University of London (részei a King's College, UCL, Birkbeck, LBS, Royal Holloway, SOAS, Queen Mary, LSE és a Goldsmiths) egy nagyon jó dolog olyan szempontból, hogy az összes egyetem óráira és tanszéki előadásaira el lehet menni, és ezek sokszor nagyon érdekesek, ugyanakkor sokszor ütköznek, ill. nagyon messze vannak, ami nehezíti, de ha hetente néhányszor sikerül élni a lehetőséggel, akkor az már nagyon jó. A SOAS-on és a UCL-en voltam többször is ilyen előadásokon, ezen kívül csak a LSE-n van antropológia. 

Antropológia

Lehet a mesterszak mellett diák munkát vállalni?

Erre nem tudok objektív választ adni, csak a véleményemet, de elvileg lehet, gyakorlatilag nem tudom, hogy érdemes-e, ill. szinte mindig csak azok szoktak, akik "part time" járnak. Ez a mesterszak kb. heti 4 napos elfoglaltság legalább, ha az olvasással töltött időt is beleszámolom, akkor még több, és mivel hogy már van egy diplománk, szerintem nem kifizetődő valami olyasmivel tölteni az időt, ami nem a karrierépítésünket szolgálja. (Egyébként tudom, hogy ezzel a kijelentéssel nem vagyok teljes mértékben realisztikus, meg az élet nem így megy, hogy ez a munka nem építi a karrierem, nem vállalom el). 

Dolgok, amiket vegyünk figyelembe: én csak az antropológiaával kapcsolatos karrierekről tudok érdemben, és annyit biztosan mondhatok, hogy Londonban ez az egész, hogy antorpológia, meg civil szféra, alapítványok, non-profit szervezet, charity sector akármicsoda sokkal nagyobb biznisz, mint Magyarországon. Millió szervezet van, akik mindenféle dolgokra specializálódnak, sokkal több lehetőség mint Budapesten (képzeljünk el sokkal többet, mint Bp-en, és kétszerezzük meg), szerintem az ilyen lehetőségeket kár lenne elmulasztani. A legjobb, legismertebb és leggyakrabban frissülő oldalak állások meg gyakorlatok felfedezésére a Guardian charity sector jobs (most látom, hogy itt képzéseket is lehet keresni), a Charity job és az Idealist (az utóbbi kettőn van nagyon sok önkéntes pozíció is, mind Európában, mind Afrikában és Ázsiában). 

Milyenek a vizsgák?

Nekünk csak 7000 szavas esszéket kellett beadni, és a szakdolgozatot, szóbeli vizsgák nem voltak. 

Az esszéket online kell feltölteni, és a tanárook egy százas skálán pontozzák, és írnak hozzá megjegyzéseket. 70 felett vannak az ötösnek megfelelő pontszámok, de nyolcvannál többet állítólag szinte soha senki nem kap.

Milyen a módszertani kurzus? Antropológus leszek-e a mesterszak után?

Nem, és igen. Antropológia mesterszakkal kaphatunk állást, mint alkalmazott antropológus (mindenféle szervezeteknél, cégeknél), de ahhoz, hogy valaki egyetemi oktató/kutató legyen, doktorálni kell.

A módszertani kurzusra azért akarok kitérni egy pillanatra, mert mindig ez a legnehezebb, és egyben a legfontosabb is, ha az ember tényleg antropológus akar lenni. Annyit mondhatok, ettől az egy kurzustól még senki nem lett profi. Kb 10 fős csoportokra vannak osztva az emberek, amik az előadások után vannak megtartva, és minden csoport saját maga kitalál egy projektet, és elvégzi a terepmunkát. A miénk szerencsére nagyon izgalmas volt, és most egy csoportos publikációt írunk róla, viszont mindezek mellett ragadjatok meg minden alkalmat, hogy a módszertanról halljatok és olvassatok, vegyetek részt az összes terepgyakorlaton és szemináriumon, menjetek el az NVivo workshopra, mert ezek nagyon hasznos dolgok, és borzasztóan megkönnyítik az ember életét.

További félig egyértelmű tanácsok: 

Jó, nem annyira, inkább  csak praktikus dolgok, amiket kövessünk, hogy könnyen jó jegyet kapjunk, és nekem nem mind jutott eszembe azonnal.

• Vásároljunk egy nyomtatót az év elején. Ez kb 60 fontért beszerezhető az amazonról, ebayről vagy gumtreeről, ennyi pénzt kb 2 hónap alatt elkölthető nyomtatásra.
• Könyveket csak az Abebooks-ról vegyünk, itt fityingekért lehet bármit beszerezni
• Olvassuk el az olvasmányokat, minden órára legalább egyet, ez nagyon megkönnyíti az esszéírást.
• Mindig konzultáljunk a tanárral az esszé témánkat illetően, és mindig legyünk nagyon lényegretörőek. 
• Talán borzasztóan evidens, de nagyon fontos, hogy tudjunk rendesen betűzni angolul, vagy ha nem, akkor tudjuk leírni az összes szerző nevét. 
• A szótárgép idejétmúlt, idétlen, de rendkívül hasznos lehet
• Szótárat teljesen felesleges vinni, aminek viszont mindenképp hasznát vesszük majd: könyv az esszéírásról, online szinonímaszótár, Student phrasebook, ezutóbbit legjobb ha fejből megtanuljuk, főleg ha PhD babérokra törünk, bármilyen tárgyból. Esküszöm, ez a legjobb könyv C1-C2-es szinten szókincset illetően, egyetemi környezetben.
• Gondosan tanulmányozzuk át a könyvecskét, amit az év elején adnak, ezekben megtalálhatók a határidők, információ a választható tárgyakról, esszékről, és ami a legfontosabb, a szakdolgozatról. 

Nos, több dolog nem jut eszembe, remélem így is hasznos lesz, legalább egy kicsit. Tudom, hogy néhány fiatalabb olvasóm biztos hogy van, ti jelentkezzetek Angliába, vagy bárhova külföldre tanulni! Okosodjatok, és senki ne felejtse el, hogy bárhova is költözik, nem ragadt ott örökre, rendben van elrontani dolgokat és odaégetni a húslevest, az új országot pedig nem kell (azonnal) szeretni, nem a szép városért megyünk oda, hanem a tapasztalatokért, új barátokért, és hogy végülis tanuljunk valamit.

about a boy

azt mondtam-e már, hogy a fiúm olyan, hogy ha éjszaka felébredek pisilni, akkor ő addig felrázza a párnámat, és megigazítja a takarómat?

én tegnap elfelejtettem, hogy van olyan, hogy négyes metró

Ugyanis az volt, hogy a Mammutból elgyalogoltam mindenféle kerülőutakon a Batthyány-ra, ahol felszálltam nagy naivan a 47-esre ami lerakott a Gellért téren, mert valami baleset volt, és a villamos nem megy tovább, meg egyáltalán, semmi nem ment tovább. A BKV alkalmazott meg addig hadonászott, hogy ott a pótlóbusz, hogy nekem teljesen kiment a fejemből, hogy emberek, metró!!?? (Mondjuk nem is értem, miért nem mondta a jónépnek, mindenki, ill. az aranyseggű budaiak (=én) visítoztak, hogy fel kell szállniuk a hetes buszra ).

És egyáltalán, ha már a kicsit nevetséges lépéseimnél tartunk, valamelyik nap, amikor az unokatestvéremmel szálltunk le a buszról, valahogy mindketten megköszöntük a buszvezetőnek, hogy kinyitotta az ajtót. Kinyitotta az ajtót.

Ezek rémesen apró dolgok, amiket jövő hétre biztosan el fogok felejteni, de miért nem beszél senki arról, hogy milyen érzés külföldről hazaköltözni? Mármint tudom én, hogy nem olyan egy évre elköltözni, mintha 20 évig egy másik kontinensen éltem volna, és elfelejtettem volna, hogy van magyarul az, hogy vonatkocsi, vagy rakott kel, vagy mit tudom én, de ettől még, akárhova is költözik az ember, apró és furcsa új szokásai lesznek, amiket csak akkor vesz észre, ha el kell onnan menni. És ez az egész nagyon érdekes nekem, nagyon érdekes, hogy én máshogy tudok borsófőzeléket főzni mint az anyukám, és nem teszek a teámba citromot, és a kedvencem a vaníliás joghurt eperrel.
Mert most, hogy hazajöttem, ugyan úgy el akarok hozni egy kicsi Londont, ahogy el akartam vinni egy kicsi Budapestet, a kedvenc teámat és sajtomat, és a műanyag fakanalat, és egyáltalán, miért mindenki csak arról beszél, hogy ha külföldre költözünk, vigyünk elég antibiotikumot görcsoldót, mert mi van, ha nem sikerül pont olyat venni?

Semmi nem ugyan olyan, mint volt, én sem vagyok ugyan olyan mint voltam, megváltoztam én is, és a villamosközlekedés itt Budán, az élet ment tovább, a barátaim eljegyződnek meg lediplomáznak meg külföldre költöznek, és mások lesznek a kapcsolataim is, és minden olyan más. Egy kicsit újrakezdés ez, és én még mindig úgy érzem, hogy csak lebegek, nem tudom igazán, hogy mit csinálok és hogy csinálom, és ez félelmetes. Itthon, otthon mindennek olyan ismertnek kellene lennie, de így egyszerre nem az, és egyáltalán nem. Külföldön nem ismer senki, ott bármit szabad, itt pedig mindenhol figyelő szemek, kivéve, hogy ha jobban meggondolom, nincsenek semmilyen szemek, nincs senki, annyi minden megváltozott, ugyan olyan egyedül vagyok, csak ez más típusú egyedüllét.

remélem, az hogy mennyire idegesít amikor tinédzserek együttalvós képeket posztolnak instagramra nem annak az előjele, hogy én is valami hipokrita szuperidegesítő KDMP tag leszek 5 éven belül.

#bezzegazénidőmben ribinek tartottuk az ilyeneket* 
igazából csak irigy vagyok




*de a fiút miért nem?

HP

Nem, nem a számítógép, hanem a Harry Potter Stúdiók!

Igazából még október elején voltam, csak sosem jutottam oda, hogy posztoljam is a képeket, pedig azt hiszem, hogy ez volt az egyik legkedvencebb londoni kalandom. Odajutni nagyon egyszerű, Euston állomásról megy vonat is, inkább ezt haszáljátok, az Overground csigalassú.

Ez a bejárat, ez akkor készült amikor kijöttem, egyébként nagyon hosszú sor volt.

Ahogy belép a látogató, rögtön a nagyterembe jut (a legelső képen van a kivilágított bejárat), azt hiszem ez volt a kedvenc részem. A terem valójában kiábrándítóan kicsi (ahogy az összes többi részlet is), és annyira nem is értem, hogy mi ez a terem, ha a terem jeleneteket elvileg Oxfordban vették fel? Viszont imádom a kiállított jelmezeket és díszleteket, és az étkészletek! És hogy minden olyan réginek látszik!

Harry Potter hálószobája! Itt vagy  5 percig kellett sorba állni, hogy megcsináljam ezt a két képet, de megérte, mert annyira kicsik és cukik ezek az ágyak. Eredetileg 12 évesekre méretezték, (mivel ennyi idősek voltak a szereplők amikor elkezdték forgatni a filmeket) de aztán ezeket használták végig.

A Griffendél ház klubhelyisége, az idegenvezető (a magnón) külön kitér arra, hogy milyen részletesen megtervezték a díszleteket, és tényleg, gyümölcsök vannak a tálban és megfelelően kopott a kanapé és a bársonypárna.

Ez Weasly-ék második háza (vagyis díszlete, az első leég a film szerint), és itt is, részletek! A mozgó vasaló és horgolótű!

Piton terme, imádtam a kiállított üvegeket, amikben mindenféle "tetemek" meg állati részek vannak. Az egyik legjobb rész az egész kiállításban a jelmezek szerintem,  bár ezekről nem csináltam sok fotót. 

újra nyafogok

Megint blogolok, de hogy minek, azt nem tudom, úgyis klisé.

 2015 lett időközben, de még 2014-ben az volt, hogy a fiúm megtalálta a blogomat, és elolvasta, és összevesztünk, én sírtam, aztán dühös voltam, aztán nem tudtam igazán, hogy mit csináljak,  úgyhogy inkább bezártam az egészet, bezártam a blogot és gondolkodtam azon, hogy folytatódhat, hogy lehet-e ez így tovább. Mert ha én nem írhatom ezt tovább nyilvánosan, akkor talán egyáltalán nem akarom, habár olyat biztosan nem tudok írni, ami soha senkinek nem lesz bosszantó/bántó/akármicsoda .

És mivel most az évértékelő bejegyzés kimaradt, sőt az alkalom is, hogy arról rinyáljak, hogy idén legalább nem egyedül, de már éjfél előtt elaludtam, majd 12 előtt 5 perccel ébredtem fel, muszáj valamiket ide biggyesztenem az magamnak utókornak. és kárpótolnom magam ezzel a klisé tumblr-ről csórt képpel

3 dolog amit idén tanultam, és nem akarok elfelejteni (a saját életemre vonatkozóan, mert igyekszem azt gondolni, hogy eddig is tudtam ezeket a dolgokat):

1. vagyis inkább beláttam, de értitek. nem számít, hogy mi van rajtam, és van-e rajtam szemfesték, ez nyilván nyilvánvaló, de igazából mégse, mert az unokatestvérem egy akkora bőrönddel jött haza 10 napra, mint egy fiókos szekrény. jövő nyáron pedig azt akarom csinálni a barátnőimmel, hogy mindenki homokos hajjal, lapos sarkú szandálban, csak szempillaspirállal az arcán megy el partizni, úgy ahogy van, hátha megvilágosodik az is aki eddig nem.

2. muszáj túllépnem, muszáj tudni elengedni. ah na jó, ez is sokkal jobban hangzott a fejemben,  de én már soha többet nem akarok mérges lenni, mert a legjobb barátnőm már egyáltalán nem a legjobb barátnőm (habár néha még azon gondolkodom, hogy mi van ha meghalt, hogy egyetlen semmi nincs a facebookján dec. 17 óta?) és szeretném elérni, hogy lelkifurdalás nélkül biciklizzek el mellette az utcán úgy, hogy épp csak egy helót vágok oda. és majd úgyis lesznek mások, vagy ha nem, akkor is maradt még jópár kedves barátnőm. 

3: nem szabad halogatnom, egyáltalán nem, semmit semm, mert kész katasztrófa, őrület, és akkora stressz, hogy már most refluxot kaptam.

Néhány videó, amiket idén többször is megnéztem: 

 

Ez a híres "We should all be feminists" TedX beszéd amit Chimamanda Ngozi Adichie mondott

Emma Watson He for She kampánybeszéde klasszikus

Opportunities look a lot like work- Ashton Kutcher beszéde a 2013-as Teen Choice Awards-on, nem rég fedeztem fel, 

Ask a Grown Woman: Beth Ditto a Rookiemag-on. Egyrészt nem elég, hogy Beth Ditto egy abszolút anti popsztár, kicsit nagydarab és elég leszbikus, emellett rettenetesen jó hangja van,  és mégis, mennyire jó fej? Biztos, hogy kifejezhetném sokkal kifinomultabban azt, hogy zseniálisnak találom, hogy mindenkit, akármit csinál, egyszerűen magabiztosságra és elfogadásra buzdít. Van ilyen videó Thom Yorke-kal is, ennél királyabb már úgysem lesz. Na jó, lesz, ez a Rookie nevű oldal, amit Tavi  Gevinson szerkeszt, és habár én már vagy 5 évvel lekéstem, mégis azt mondom, egyik legjobb oldal tinédzser lányoknak (vagy akárkinek), és azt mondom, hogy mindenki szálljon le a Velvetről meg a Glamour online-ról, és nézze meg ezt gyorsan. Én pedig csak csendesen azt kívánom, bár csak lenne egy ilyen oldal magyarul is, a magyar tinédzserlányoknak, és akkor nem kellene olyanokat hallanom a Libriben, hogy 4500? Abból inkább veszek egy felsőt. A jó tinédzserkorra azt hiszem nincs recept, (és a jó húszas évekre se, hah), és én nem is voltam igazán tudatos tinédzser, olyan tekintetben, hogy jesszusom, 16 vagyok, ezt vagy azt kéne csinálnom, meg hasonlók, de most úgy érzem, már ha ennek van értelme, hogy utólag is lehet egy kicsit oké, utólag is lehetek okos, utólag is megéri tudni, és okosnak lenni. Egyrészt, mert mert habár sok szempontból bölcsebb lettem, vagy okosabb, vagy csak egyszerűen nem érdekel, még mindig én vagyok, még mindig vannak hasonló problémáim, másrészt mert egy kicsit megnyugtató a lelkemnek.

Ez pedig a kedvenc könyvem idén:

Ez a könyv egy zsidó családról szól (megjelent a film is), az apa meghal, és összegyűlik a család a 7 napos zsidó gyászszertartásra. A főszereplő Judd, az egyik fiú testvér, akit mindemellett a felesége is elhagyott néhány héttel ezelőtt. Mindenféle bonyodalmak vannak, emellett rettenetesen vicces, tényleg. 

és ez is: 

Forgách András novelláskötetében 12 nőről van szó (meglepő), mindannyian nagyon különbözőek, de a novellák főképp a férfi-női kapcsolatokra és a családra fókuszálnak, a történetek végén egy váratlan fordulattal. 

Az új évet illetően pedig, hát ijedt vagyok és tanácstalan. Optimista is, igyekszem, de úgy érzem, most már 24 vagyok, ez már végképp az utolsó szekundum, hogy kitaláljam a nagy életvezetési tervet, hogy mi leszek, és mit csináljak, vagy valami történjen már. Nem fekhetek örökké a kanapén, és bámulhatom a félig lehullott karácsonyfa fényét. És a munka, a tervek és az ambíció is utoljára a motivációs videókban meg Ashton Kutcher szájából hangzottak szexinek, nekem ez leginkább félelmetes, ijesztő és nehéz, és ki akarok lépni ebből a szorongó ördögi körből, hogy én buta vagyok és szerencsétlen, ha már kétszer sikerül lediplomáznom, annyira csak nem lehetek buta. Próbálok az unokatestvéremre gondolni, aki most fogtechnikus Londonban, és nagyon keményen megdolgozott ezért, sokkal keményebben, mint amilyen keményen én valaha is dolgoztam, és ő arról beszélt egy spicces nyári estén, hogy mennyire fontos a kemény munka. Én másnap felháborodva beszéltem erről anyámnak a telefonban, mert téynleg, forrt a vérem attól, hogy mégis miért papol a jogász meg közgazdász barátnőinek a kemény munkáról? Mintha az egyetemistákat nem érné így is épp elég kritika azoktól, akik nem mentek egyetemre, hogy semmirekellők, nem dolgoznak, büfészakosok, melegedők, és hasonlók? Szeretném azt gondolni, hogy mi, akik napokig nem alszunk egy esszé miatt, és egész nap tanulunk, mi ugyan olyan keményen dolgozunk, és szeretném azt gondolni, hogy egyszer csak kifizetődik, hogy elolvastam a századik hülye publikációt is, és egyszer talán több ambíciót is megengedhetek magamnak mint amennyi lehetősége van az eladónak a DM-ben. 

Végezetül pedig az elmaradhatatlan macska, legyen boldog 2015-ötök!