és ettől függetlenül még azt is akartam mondani, hogy úgy utálom, amikor azt mondják, hogy "párom" meg "az uram" (főleg, ha az illető mondjuk leszbikus, true story), jaj és ez hogy x évesek lettünk, a guta megüt.
a bitching rovatot hallották.
2013. november 26.
ez az utca vezet a könyvtárba, és úgy hívják, hogy Shopping street, csak szeretni lehet
Kensington, a fancy negyed, itt lakik az egyik barátnőm nagynénje
ilyen egy évfolyamtársam szalonja az albérletében
Sunday roast a nagynéninél
Shoreditch, a spitalfields market mögött, bárcsak itt laknék, de várjunk csak igazából közel lakom.
a szép ágyneműm
Oxford street és Regent street kereszteződés, blue hour, rush hour, amit akartok
a kedvenc paradicsomlevesem
Hát komolyan mondom, sírok ettől az új flickr kezelőfelülettől, másmint, ezt most komolyan gondolják, hogy ezentúl html nézetben kell bemásolgatnom a képeket? Itt van csomó (enyhén túlméretezzett) random kép az elmúlt hetekben, mert mostanában csináltam jó dolgokat meg elmentem filmvetítésre, voltunk vintage ruhapiacon meg lemezboltban és svéd étteremben, és kocsmában ahol kipreparelt pillangók voltak vitrinben a falon és tőlem rendszeresen elkérik a személyimet,túl sok pénzt költöttem, túl sok csokit eszem, és túl rettenetes vagyok a jógában.
Ez az ezredik bejegyzésem, ami persze nyílván nem is fontos senkinek, csak nekem, de azért meg kellett jegyeznem, csak mert na.
Mostanában kezdem kevéssé turistának érezni magam Londonban és ez nagyon jó. Itt az emberek fele egyébként is vendég, vagy nem is tudom, minek nevezzem, ide jött, hogy szerencsét próbáljon, és van aki már az elején tudja, hogy itt marad örökre, de sokan nem, sokan rögtön tudják, hogy egyszer biztosan hazamennek, és ettől az egész olyan átmeneti. Az egész város, a metróbérlet, az egy évre kibérelt szobák, a karácsonyi időszakra felvett dolgozók, a gyalogos felüljáró, amin minden reggel rettegek, hogy szét fog esni, és talán még a barátságok is, de mégis, mintha senki nem gondolkodna azon, hogy mi lesz holnap, vagy az után, és ez egy kicsit megijeszt, mert én csak ilyen hülyén állok dermedten a kereszteződésben a csomó üvegház között, amik mind az égig érnek, és mintha egyre több lenne belőlük, és nem tudok nem arra gondolni, hogy jesszus, ez az én pillanatom, ez kellene lennie a pillanatomnak, mert most itt vagyok Londonban, és nem ismer senki és nem tudják, hogy milyen vagyok, és hogy mit nem tudok, talán nem is gondolnak rólam semmit, szóval most igazán bárki lehetek. Bárhogy. És ha nem sikerül, akkor senki nem fogja tudni a kudarcaimat, mert úgysem ismerenek.
És már megint el akartam kezdeni egy újabb mondatot azzal, hogy csak hát én rettegek (lassan olyan lesz ez már, mint ahogy Carrie mindig azt mondja az epizódok végen, hogy "but I couldn't help, but wonder", csak hát persze, sokkal kevéssé menő, de ha már itt tartunk, I couldn't help, but wonder, hogy lehet az, hogy Carrie a Vogue-nak ír, amikor sokszor olyan csöpögős dologokat bír mondani, hogy csodálkozom, hogy nem Coelho a vezetékneve...?)
Szóval mostanában megint sokszor szorongok hülyeségeken, mint például, hogy nem tudom, hogy mi lesz amikor lediplomáztam, és mi van ha nem sikerül, ha nem lesz belőlem semmi, és nem lesz soha rendes munkám, netalántán pénzem, és mindenért elnézést kérek, vagy mentegetőzöm, és rájöttem, hogy nem akarok ilyen lenni, nem akarok magyarázkodni, és elnézést kérni, vagy sajnálni magam, mert lúzer vagyok, vagy tényleg vettem az Urban outfittersben virágos lámpionos égősort, ami ugye nagyon csöpögős, és úgysincs senki akivel romantikus szexelhetnék ebben a fényében, ami tulajdonképpen szomorú is egy kicsit, de megfogadtam, hogy végezni fogok a teológussal minden szempontból, úgyhogy nem hiszem, hogy bárkivel is fogok.
A nagystílű gondolatoknak meg vége, pontosabban soha nem is voltak, záró falatnak inkább nézzétek meg ezt
2013. november 22.
de egyébként micsoda hülyeség karácsony előtt elhatározni, hogy nekem fogyókúráznom kellene*, hát most komolyan.
*a keksztől függetlenül
2013. november 21.
most megettem egy doboz csokis kekszet amiben kiderült, hogy 900 kcal van, 900!!!44 és most lelkifurdalásban halok meg. vagy csak nem fogok levegőt kapni amikor be akarom gombolni a nadrágom, és akkor attól.
soha többet nem veszek csokis kekszet.
most boldog spiccesre ittam magam, és ez nagyon jó, többször kellene ilyen csinálni.
igazából mindent többször kellene, mint mondjuk szexelni moziba menni, meg utazni meg könyveket olvasni és hát ugye emberekkel barátkozni.
2013. november 20.
igazából kicsit szégyellem magam, mert néha az exfiúm legjobb barátjával jobban szeretek beszélgetni, mint az exfiúval akivel elvileg mi most jó barátok vagyunk, és aki már most megígérte hogy kijön elém a reptérre, és süt majd csirkeszárnyat és azt is elújságolta, hogy máris vett óvszert, tehát azt várja, hogy én majd hazajövök és lefekszem vele.
de valamelyik nap rájöttem, hogy én ehhez a fiúhoz már nem is igazán vonzódom, és ez esküszöm nem azért van, mert a legjobb barát2. azt mondta, hogy az exfiú patkányszagú és egy pillanatra el is képzeltem (és megállapítottam, hogy ez nem hillik a fiú szépen vasalt ingéhez meg szép pulcsijához, de akkor is.) és elszörnyedtem.
tudom, hogy a legegyszerűbb az lenne ha megmondanám és kész, csak én ilyen szolgalelkű vagyok és magányos, hogy nekem szükségem van a szexreaz intimitásra arra hogy megöleljenek és egy percre azt hihessem, hogy valakinek fontos vagyok. hogy fontos vagyok. az a kár, hogy így is rossz, és ha megmondom is, mindenhogy, mert ettől a fiútól nem tudok szabadulni, pedig nem is szeret, és én se őt, vagy mi a franc.
tinédzserként azt hittem, ilyenkorra már bölcsebb leszek.
törvénye, hogy valaki válaszol az önéletrajzomra a fejvadász oldalon, erre kiderül, hogy spam.
szeretnék én is ilyen szép ruhákat hordani. pontosabban szeretnék alkalma(ka)t hogy ilyen szép ruhákat hordhassak. meg szeretnék karácsonyi vásárba menni a Vörösmarty téren az exfiúmmal*. a komfortzónám viszont olyan kicsi jelenleg, hogy beletartozik a quiche evés, ami egy nagyon finom pite szerű dolog, a zöldalmás lilakáposzta saláta, és a Carrie diaries . amúgy a hivatalos kedvenc sorozataim az Elementary, és a Mentalista, jó meg a True Blood, és a Reign. jaj nem, a Reign is guilty pleasure, a Tudorok a hivatalos változat.
de ez a Reign nagyon jó, van benne minden, ami kell egy jó sorozathoz, (kivéve izgalmas cselekmény az ármányokon kívül, és történelmi hitelesség), szexi férfiak, szép ruhák, szép táj, kastély, szerelmes tinilányok angol akcentus, mire vágyhat még az ember lánya.
a Carrie diaries meg, hát igazából nem tudom, hogy a Szex és New York vagy ez a jobb, igazából mindkettő, csak hát a fiatalabb Carrie olyan nevetségesen erkölcsös a 30 éveshez képest, hogy el se hiszem, no de mindegy is, mert az egész '80-as évek díszlet egy eye candy.
*az ex szócska különösen megerősítve
2013. november 17.
az egy kicsit azért elszomorító, hogy az amazonról olcsóbban lehet itt Angliában könyvet vásárolni, mint Budapesten a Libriben. és hát igen, egy könyv olcsóbb mint egy mozijegy.
2013. november 16.
hát most komolyan azzal töltöttem vagy 5 percet, hogy megpróbáltam felismerni a metrómegállót a Coldplay Paradise videóban.
ja igen, belsize park! :D
2013. november 15.
nem tudom miért vagyok meglepődve, hogy az exfiúm mindenkinek rólam beszél, főleg ha kérdezik a barátnőjéről vagy akárkijéről, és akkor hogy majd ugye elmegyek a karácsonyi ünnepségre (ami az iskolában lesz) mert a kollégái kíváncsiak rám. wtf
Na jó, nem, még ennyire nem súlyos a helyzet, viszont elhatároztam, hogy normalizálom az alvási szokásaimat, tegnap és tegnap előtt is lefeküdtem fél 10-kor (jó ez az én ízlésemnek extrém korán van), majd felébredtem fél -3kor, 3-tól kb 6-ig olvastam az olvasmányokat, majd visszafeküdtem aludni fél 9-ig, csak hogy aztán elmenjek az órámra, és most megint vagy még mindig vagy nem is tudom, de fáradt vagyok.
amúgy ez biztos gáz, de nekem jobban hiányzik Budapest, mint Szeged.
most gyorsan inkább elolvastam egy 400 oldalas könyvet, aminek az a címe, hogy Me before you, rendkívül csöpögős módon Mielőtt megismertelek a magyar fordítása, és elég giccses a borító is, én nem tudom, mi van a magyar könyv kiadással, hogy ilyen csúnya borítókat kell gyártani, tudom, tudom, ne ítéljünk semmit a külseje alapján, könyvet főleg ne, (na jó, szerintem a sült csirke kivétel lehet) de akkor is. jó, ez a könyv nem egy Boris Vian, de azért megindító, és akkor én még röhögtem anyámon amikor meghatódott Danielle Steelen, mondjuk gondolom, ez nem olyan mint Danielle Steel, bár én még soha nem olvastam egy könyvét sem, szóval már megint mit ítélkezem, ugye. ez a könyv mindenesetre tényleg megható, egy teljesen lebénult fiúról szól és az ápolónőjéről, ez a téma most így elég rossznak hangzik (legalábbis nekem), de elég érdekes, vannak események, kedvesek a karakterek, és most rendkívül hálás vagyok, hogy a bokám törtem össze, és nem mondjuk az egész felsőtestem.
meg azt sem tudom, mi ez, hogy az egész világ, vagy legalábbis a a média olyan megható akar lenni, és olyan mély értelmű, kezdve a Redbull reklámmal, (vagy ez meg ez nyilván a buta emberek érzelmeire a legegyszerűbb hatni, és most voltam ezen az Amnesty International diák konferencián, ahol mindenféle aktuális dologról szó volt, többek közt persze Szíria, Észak-Írország, meg Sri Lanka, amiről én bevallom, eddig nem tudtam nagyon sokat, de most hallottam róla pont eleget, ill. annyit biztosan, hogy most van egy kampány, a Sri Lanka-i kormányt igyekszik meggyőzni a korrupció meg az erőszak megfékezésére, ami a polgár háború végén volt, készült róla dokumentum film is, én csak 3 percet láttam belőle, amit ott megnéztünk az egyik plenárison, és már most úgy érzem, nekem pont elég volt, de azért megnézem majd (itt vannak a vetítések, ha valaki Angliában vagy Kanadában lakik, de most már nem is tudom, miért reklámozom ezt ennyire, mivel tulajdonképpen elég megrázó, csak szerintem egy jó ügyet támogat, és oddaadták nekem a DVD, én meg jól továbbadtam valaki másnak, mmint ami az egyetem Amnesty csoportjának jár, mivel nem is ismerek ott senkit, és hogy rendezzek én ott film vetítést, szóval most lelkifurdalásom van )
rendeztek egy demonstrációt is, ami kicsit hatás vadász lett, volt sok molinó, meg kaszás halálnak beöltözött emberek, rímelő jelszavak, meg amit akartok, én igazából soha nem voltam még semmi ilyesmin, lehet, hogy nem elég nagy az állampolgári kötelesség tudatom (bár itt most felmerül bennem a kérdés, hogy miért próbáljam meggyőzni egy másik ország kormányát bármiről?), vagy nem tudom, szóval tulajdonképpen elég érdekes volt, kezdve azzal, hogy miért a Parlamentnek háttal állva, miért nem a sri lankai nagy követség előtt (??), és ugyan én semmit nem tudtok a médiáról, meg a kampányokról, de ez mégis olyan különös, hogy hetekkel ezelőtt tudták, hogy mi most demonstrálni fogunk ennek az ügynek az érdekében, (mert hetekkel ezelőtt elküldték a programot, amiben benne volt ez, habár az nem, hogy pont Sri Lanka, és milyen véletlen szerű, hogy pont megjelent ez a film, és ott vetítik több filmfesztiválon meg mit tudom én, aztán véletlen nekünk is pont ezért az ügyért kell kampányolnunk...? annyi embertől hallottam azt, hogy ő még életében nem hallott erről a polgár háború dologról, és habár nem tudom megítélni ez mennyire köztudott, és mennyire húzunk mindannyian zsákot a fejünkre, hogy ne kelljen ilyesmikről hallanunk, de nekem egy kicsit rontja a dolog eredetiségét, hogy ennyien alig tudtunk valamit erről.. úgy értem, ha valaki épp csak hallott egy dologról, nem fog egyből kiállni a parlament elé transzparensekkel még kétszázadmagával sem, gondolom.
de eközben egész végig arra kell gondolnom, hogy lehet, hogy a magyarok nem elég vehemens nép, ill. hogy mindent eltűrnek, vagy itt mindent meg lehet csinálni, nem is tudom, mert ha őszinte akarok lenni, mindig értetlenül álltam, miért tüntetnek egészen komolyan Horthy szobra előtt, úgy értem, értem, hogy mi a problémája a tüntetőknek, csak hogy pont egy szobor miatt, vannak fontosabb dolgok is, vagy nem tudom. nem tudom, igazán nem tudok eleget erről, hogy bármi okosat is mondjak. (mondjuk én meg Herman Ottó sírja miatt szeretnék az asztalra csapni, az egyik tizenkilenc a másik egy híján..)
ez az egész olyan jelképes dolog volt, tudom, és szerintem ez olyan szép. úgy emlékszem, nem tudom, mikor fejeztem ki a szolidaritásomat Budapesten bárki felé, és nem tudom, szoktak-e ilyesmit egyáltalán, de megint csak, honnan tudnám, nem követem annyira mi történik, csak hát végig olyan érzésem volt, hogy a magyarok sosem csinálnának ilyet, mert sokan olyan kicsinek és olyan jelentéktelennek gondolják magukat, és azt hiszik, hogy ők mit tehetnének egy ilyen nagy ügy érdekében, ami ráadásul olyan messze is van, vagy azt gondolják, hogy ez számukra irreleváns, itt pedig mindenki meg volt hatódva azon, hogy valaki vart egy patchwork takarót az afgán menekült néniknek, és mindenki festett vagy írt valamit az egyik kockára, és tényleg elég megható volt, mert már gondolom, hogy nem tudnak angolul, de ha én nem tudnék angolul, akkor is biztosan rettenetesen örülnék, ha valaki ilyet adna nekem, főleg ilyen messziről. és egy pillanatra olyan gonosznak éreztem magam, (és talán egy kicsit kizsákmányoltnak is, ha őszinte akarok lenni) mert nem tudtam nem egy jó adag szkepticizmussal figyelni ezeket az aktivistákat, akik ilyen nagy elköteleződéssel és lelkesedéssel beszélnek a kampányaikról és a materializálható eredményeikről, és egyrészt kicsit irigykedni, mert ők tudnak ennyire lelkesedni, és hinni benne, én meg csak azon gondolkodom, hogy ha itt van ez a sok civil szervezet, önkéntes meg aktivista, és még elvileg Isten is van, akkor miért nincs már vége, miért van olyan, hogy az emberek halálra éheznek a 21. században, többen halálra fagynak télen a házukban Európában, hogy van olyan ország, ahol meghatározzák milyen lehet a hajad, különben törvény sértő vagy, és hogy Bp-en nem engednek be valakit a Morrisonsba csak mert afgán. (ill. hát feltételezhetően ezért)
ilyen transzparensek voltak
ilyen volt a vacsora, úgy nézett ki, mint egy jótékonysági esemény, mindenki köralakú asztalnál ült fehér abrosszal, és ette a paellát meg lasagnát, ez a United Nations molinó meg elég nagystílűvé tette az egészet, hah
nem tehetek róla, de összerándulok, amikor ilyeneket hallok magyaroktól a metrón, hogy jelentkezek egy jobra, meg bemegyek az agency-be, jaj és a reptéren...! eddig part-time-os staff voltam ennél a (...) agency-nél, de most végre full time kitchen porter lettem pár hete, és most töltöttem le a maradék offos napjaimat.
jó jó, tudom, a curvinuson meg a latin szavakat használtuk ilyen gyakorisággal, de azért na.
de ha én most nagyon őszinte akarok lenni, akkor elmondom, hogy tulajdonképpen sok glamúr meg luxus nem szorult ebbe a külföldre költözésbe. több mint egy hónapja lakom itt, és még mindig rendszeresen azt hiszem, hogy véletlen rossz oldalon megy a metró, nincs rendes telefonom, és bankszámlám sem.
egyáltalán nem olyan ez a helyzet, mint amikor Carrie New Yorkba költözik, pláne, hogy ez London. furán nosztalgikus leszek amikor kicsit spiccesen botorkálok haza éjfélkor az ismeretlen városban mert már nincs metró, és azt hiszem, hogy csak néhány sarokra lakom, de ez a néhány sarok egy órán át tart, közben majdnem kitöröm a nyakam egy sörös dobozon, és komolyan igyekeznem kell, hogy ne érezzem magam rettenetesen magányosnak. nyilván kezdi már a túlságosan szánalmas határát súrolni, hogy állandóan a magányosságomról beszélek, de nem tudom igazán, hogy ne legyek az, vagy lehet, hogyha nem beszélek róla, akkor majd elmúlik, vagy ha máshova figyelek, akkor meg mintha nem lenne, de igazság szerint, ez is a baj, hogy nem tudom, hova figyeljek. ez a város egy akkora ingerözön, hogy nem is tudom, hova figyeljek hirtelen, annyi ember van, akik annyiféleképpen élik az életüket, hogy az egészen elképesztő, és a Gatwicken már felismer a buszjegyárusító lány, és én mindig azon gondolkodom, hogy vajon olyan menőcsaj-e mint Samantha a Szex és New Yorkból, csak vacak munkája van, de a szeme mindig olyan tökéletesen ki van festve, és neki van a legszebb haja, amit valaha fekete nőn láttam, tudjátok, nem olyan gyapjas, mint általában, hanem tényleg csak göndör, és megfelően hosszú, fantasztikus.
nem tudom egészen pontosan, hogy mit akarok, ami különösen irónikus, figyelembe véve, hogy középiskolában mindig titkon kinevettem azokat, akik nem tudták, hova jelentkeznek, vagy hogy mit akarnak az életükkel, mert én a Corvinusra mentem, bár őszintén csodálkozom azóta is, hogy felvettek, és meggyőződésem is, hogy nem is érdemeltem meg, ill. azt érdemeltem, amilyen vacak vége lett. komolyan igyekszem nem megbánni semmit sem amit valaha is csináltam, de igazából én ezt a corvinust meg szociológiát meg az egészet kicsit bánom. na jó, a szociológiát nem bánom, mert ha őszinte akarok lenni, elég kiszámítható volt, hogy valami társadalomtudománnyal kapcsolatos szakon fogok kikötni, de igazából már nem is tudom. a múlt héten voltam ezen a konferencián, amit a Royal Anthropologycal Institute szervezett Aberdeenben, ahol egészen sokat beszélgettem egy norvég lánnyal, meg mások is ezt mondták nekem, hogy ez az egész phd írás nagyon érdekes dolog, de mennyi önreflexió szorult bele, ami néha nehézség, néha jó, és akkor én egy pillanatra csak kapkodni tudtam a fejem, mert rájöttem, hogy nekem tulajdonképpen kimondatlanul is egész végig ez volt a problémám, hogy egy kicsit az ilyen tárgyaknál az ember mindig lehetőséget kap, hogy témát válasszon, és persze nyilván arról fog beszélni, írni ami érdekli, tehát esetlegesen gyakran ugyanarról, így harmad év végére nem hiába érzi azt mindenki, hogy egy önismétlés az egész, ne adj Isten, intelligens bullshit. talán ha nem unnám olyan sokszor saját magam, akkor nem zavarna ez ennyire, de akkor az meg túl egyszerű lenne.
