A családom lakberendezési ízléséről azt hiszem majdnem mindent elmond az, hogy most a nappalinkban a tévé eltakarja az egyik festményt.

the time has come, shake off all your sins

Nehezemre esik őszintének lenni, de igazából csak annyi van, hogy a mai nap menthetetlenül rossz, talán csak ez a blúz segíthetne rajta, de nincs pofám ennyi pénzt elkölteni egy blúzra*.

Elrontottam. úgy értem, gyakorlatilag nem rontottam el, csak nem úgy van, ahogy képzeltem. Nem is tudom, lehet, hogy a problémáim nincsenek is csak képzelem őket, képzelek mindent. Hogy mi van, hogy van, hogy a jó, és hogy a jó nekem, én hogy szeretem, és egyáltalán milyen vagyok, mint például ez, hogy én olyan nyugodt ember vagyok és lassú és cseppet sem temperamentumos vagy heves. És én alapvetően ezt igaznak is gondolom, kivéve, hogy ha mondjuk adódik egy szituáció, amiben nem a fentiek szerint akarnék viselkedni, akkor már egyből nem tudom, hogy mi van, és arról kezdem el meggyőzni magam, hogy aszerint kell cselekednem, ahogy mindig is, kedvesen és nyugodtan, mintha legalábbis valami rémesen kiszámítható karakter lennék egy C kategóriás amerikai filmben, vagy nem tudom.  Mert mondjuk van itt ez a helyzet a fiúval. És hogy ez nekem nem elég. Meg én már azt sem tudom, hogy miért van állandóan olyan érzésem, hogy nekem mindig mindenki fontosabb mint amennyire én vagyok bárkinek is, és nem akarok az a szerencsétlen lány lenni aki jobban akarja, aki többet akar, aki fut a másik után, nem akarok kérlelni és talán még kezdeményezni se nagyon ha nem muszáj, de igazán tulajdonképpen azt sem tudom, mit akarok, csak egyszerűen olyan érzésem van, hogy marhára mindegy vagyok ennek a fiúnak, és ő nekem nem, és nem tudom, hogy ezzel mit csináljak. Nem tudom, nem így képzeltem ezt az egészet, tulajdonképpen azt sem tudom igazán, hogy mit képzeltem, nem tudom, hogy mit reális várni, elvárni, hogy kell csinálni ezt az egészet.  

Önkéntelenül is azon gondolkodom persze, hogy én tényleg nem vagyok érdemes casual szexnél többre arra hogy valakinek valóban fontos legyek legalább egy kicsit? Hogy tényleg ilyen rossz vagyok? Jó biztos nem vagyok olyan jó ehhez a fiúhoz mint ő hozzám, mármint idejön, főz, elmosogat, hoz kalácsot és kakaót reggelire és random facebook üzeneteket küld, most meg azt hogy menjünk el Karintiába, vagy mit tudom én hova hegyekhez, és ez nagyon nagyon hízelgő, de ettől most még majdnem ugyan olyan zavarodott vagyok, ettől így még nem akarok ebben lenni, nem akarok úgy lenni, hogy nem tudom, hogy vagyok, vagyunk, így, hogy. Meg hát kicsit erkölcstelennek is érzem magam, vagy könnyűnek, én nem vagyok ilyen öntudatos mint mondjuk az Ildi, hogy én tudatosan nem szeretem meg ezt a fiút és tudatosan nem fiúm, mert vagy a fiúm vagy a senkim, én nem akarok közteset, nem akarok ilyen friends with benefits helyzetet, vagy valami vagy semmi, döntsük már el, ez így nem működik nekem, hogy azt se tudom, ki mit akar. Nem mintha mernék mondani bármit is, bárhogy is lenne.
Hát jó hiába rinyálok tovább, a vége úgyis csak az, hogy én azt gondoltam, hogy én majd először szeretek valakit és utána akarok lefeküdni vele, de ez nem jött be és ettől most erkölcstelennek is érzem magam, meg hát szomorúnak is kicsit mert kedves ez a fiú meg szép meg jóillatú meg nagyjából minden szempontból ideális... oh wait, kivéve hogy nem szeret.




*de persze csak fejvesztés terhe mellett vegye meg bárki is az orrom elől.

örömünnep a mai

mert én az előbb vettem 3 jegyet a Mary Poppinsra kérem szépen a harmadik (!!!) sorba*!




*jó azért az kicsit elrontotta a dolgot hogy a néni végig kérdőn nézett rám, és azt hajtogatta, hogy de ez már ennyibe kerül, nem baj?

 arról szól az életem, hogy nem merek.

lehetne már tavasz,

de legjobb barátnőmmel már most elhatároztuk, hogy jövőre bordó kabátunk lesz. És barna táskám is.

a naiv kislány feljegyzései, vol. 849

és nekem igazából soha nem mondta meg az anyám, hogy mit csináljak és mi a jó és mi a rossz, és az apám se, és a nagyanyám se, talán soha senki. mindig mintha várták volna, hogy jó legyek, elvárták, hogy ügyes legyek az iskolában, és minden ideálisan történjen, az anyám pedig a legjobb, ugyanakkor a legeslegmanipulatívabb ember a világon, ami rosszul és csúnyán hangzik, de én irigylem a az ilyen embereket mint ő, szerintem rettenetesen okosnak és határozottnak kell lenni ahhoz, hogy az ember tényleg ilyen legyen.észrevehetetlenül, nyíltan, vagy bárhogy.

és azt hiszem, hogy én nem is tudom, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy mit lehet elvárni, mire lehet várni, mit szabad, és mikor leszek jó, mitől leszek jó, ez nem valami kellemetlen anómiás állapot, ez sokkal rosszabb annál, én talán sosem tudtam, hogy hogy kellene lennie, mindig csak azt gondoltam, hogy soha nem lehetek elég jó, vagy elég rossz, nem akarom megváltani a világot, csak olyan rettenetesen zavart vagyok egészen apró kérdésekben is, olyanokban, hogy leopárdmintás cipő vagy nem leopárdmintás cipő és mennyi klasszikust olvassak és mennyi modern irodalmat.

meg én igazából azt sem tudom, hogy kell csinálni ezt az egészet ezzel a fiúval, mert ő már volt lányokkal, én nem tudom, nem tudom, hogy mikor és mennyire kell őszintének lenni és miről, és mi az ami már bántó, és hogy nekem most akkor mennyire kell kiadnom magam, ő olyan, hogy elejt két szót, hogy mit csinált az exbarátnőjével a Normafánál, majd észbe kap, és akkor nem, nem ezt inkább nem mondom ez undorító,  én meg csak annyit mondok, hogy naaa mondjaaad és ő már hadarja is, hogy nem voltidejük felvenni a ruhájukat mire jöttek a biciklisek, ezzel szemben ő a szememre veti, hogy én bezzeg nem mondok semmit az exeimről vagy a múltamról, vagy bármiről, de én nem tudok, nem merek, nincs mit, mert most mit mondjak, hogy volt ez a fiú akinek elképesztően undorító a humora, és mégis ő a legesleg, és hogy az összes fiúban az ő otromba vicceit keresem, de ez persze nem működik és ettől szomorú vagyok? vagy hogy ó jaj, eléggé önsorsrontó vagyok ahhoz, hogy rajongjak egy fiúért, akivel akkor is szégyellnék összejönni se jönnék össze  ha szerelmet vallana randira hívna?
én nem tudom, nem tudom, hogy vállaljam  saját magam, mert persze mindenki azt gondolja magáról, hogy ő egy package deal a vacak múltjával, én meg már mintha olyan unalmas lennék, hogy múltam sincs igazán, vagyh a mégis akkor az már vállalhatatlan pedig szánalmas dolgokat mindenki csinál részegen gondolom, meg mond, és aztán szégyenli magát.

meg én most mit kezdjek azzal, hogy milyen volt az exbarátnőd? hogy szegény még nálam is szorongóbb volt? és hogy először rondának találtad? és hogy butácska volt? és hogy én ettől most nem is tudom kit sajnáljak jobban, a lányt amiért buta és most hamburgert árul egy plázában és nagyon kevés pénze van, és zavaros a családja, vagy téged amiért egy ilyen lánnyal voltál aki körül ennyi dráma volt, és mert mennyit bántottátok egymást, de nekem ehhez mégis mi közöm van? én nem tudok helyetted túllépni vagy megjavítani netán megmásítani, és sajnálom ill. szégyenlem magam is, mert másoknak milyen rossz, és nekem milyen aranyéletem van hozzájuk képest, és mégis van pofám nem teljes mértékben boldognak és elégedettnek lenni, továbbá azt sem tudom, hogy miért kell minden hatásra ami ér azonnal teljes önelemzést tartanom és magamat hasonlítgatnom mindenkihez? azon kívül persze, hogy abszolút semmi értelme.

meg hogy én nem hogy azt nem tudom, hogy mit kezdjek a fiú dolgaival, a magaméval sem, nem tudom, mit szabad érezni, mert én tudom, ill. majdnem biztosra veszem, hogy ez a fiú nem szerelmes belém, azt nem tudom, hogy érez-e egyáltalán valamit, és én nem is akarom kötelezni semmire, mert azt sem igazán tudom, hogy én mit érzek, ill. azt gondolom, hogy én sem vagyok belé szerelmes, ugyanakkor nyilván az lesz, hogy én meg jól megszeretem ő meg engem egyáltalán nem, vagy én túl hamar, és ő csak sokkal sokkal később, és ennek nem így kéne lennie. bár mintha semmi nem úgy lenne, ahogy kéne lennie, ahogy én elképzeltem, értem én, miért vagyok ilyen gyermekien naiv, hogy azt gondolom, majd minden úgy lesz ahogy anyám csinálta a nagykönyvben meg van írva. itt van ez is például, hogy szex. amiről én mindig azt képzeltem, hogy majd engem biztos nem az ösztönöm fog irányítani (ha ha ha) és majd először szerelmes leszek, és utána jut majd eszembe a szex, no már ez megbukott, nem tudom, lehet hogy túlságosan ösztönlény vagyok, vagy én nem tudom mi történik itt. az, hogy mégsem vagyok frigid, nyilván.

jesszus azt hiszem tényleg az a legintimebb dolog amit valaha a fiúnak mondtam, hogy sajnálnám ha papnak mennél. 

percek óta sírok ezen.

csupa izgalmas

Reggel óta mindenféle dolgok röpködnek le a tetőről a szobám ablaka előtt, túl gyorsan ahhoz, hogy azonosítani tudjam őket, mondjuk gondolom aggodalomra semmi ok, mert ennek a szobának az ablaka előtt elrepülő galambok is úgy néznek ki mintha  zuhannának.

Mielőtt a szuperizgalmas dolgkora térnénk, áldozzunk egy pillanatig a telhetetlenség oltára előtt ezzel a ruhával amire abszolút, nevetséges mértékben szükségem van:

És ha már a ruháknál tartunk, hadd jegyezzem már meg, hogy kedves ruhagyárak, nem, nem akar mindenki hupilila és élénkzöld kabátban járni, és azok akik feketét akarnak, nem, nem poliészter anorákokra vágynak mindannyian, csak szólok. Ja és nem mindenki átlag 160 centis, ezt is mondom, csak úgy.

Jó, igazából nincsenek izgalmas dolgok.Viszont már van majdnem tavasz, és van nyelvvizsga is, egy hét múlva. Megnéztem a Mizantrópot a Katonában a fiúcskával amiben nem hogy jelmez nem igazán volt, de díszlet is alig, és a színészek kapcsolják a világítást saját maguknak, az ágy pedig kerekeken gurul, szóval számomra elég szokatlan, ennek ellenére azt hiszem, hogy kifejezetten élveztem, kellő mértékben volt vicces bár talán a végén nem annyira, és időnként keveredik a dráma nem rímelő szöveggel, ami szintén érdekes. És azóta el akarom olvasni a drámát is, mármint nem tudom, ritkán nézek meg valami ismert drámát úgy hogy nem hogy nem olvastam, de alig tudom, hogy miről szólt és egyáltalán, szerintem jobb lett volna, ha olvastam volna, úgy értem, így olyan érzésem van, hogy ez csak egy csomó benyomás, vagyis csak azt kelt bennem, pedig ez sokkal több annál, de én ezt nem tudhatom, mert nem olvastam el.

Meg aztán ez is, hogy már megint hű vagyok a képmutató magamhoz jó szokásomhoz híven, most arról van szó, hogy a fiún a lehető legrondább pulcsi volt, mert hogy délelőtt biciklizni volt az egyik barátjával és akkor még nem tudtuk, hogy színházba megyünk, én meg nem bírtam ki vigyorgás nélkül, és akkor szegény vagy ötször bocsánatot kért, hogy mennyire alul van öltözve, ami amúgy attól tartok nem is volt kifejezetten igaz, mert láttam fiúkat kapucnis pulcsiban, meg lányokat farmerben. Igazából ez nem is arról szólt, hogy alul van öltözve, hanem, hogy ronda a pulcsi, és akkor lelkifurdalásom lett mert szegény fiú most hülyén érzi magát mert ronda a pulcsija és mert azt gondolja, hogy nekem annyira fontos, hogy milyen a pulcsija, és aztán meg amikor ettük a palacsintát*, és én arra jutottam, hogy ha igazán nagyon nagyon őszinte vagyok, engem kicsit ill. valamennyire biztosan zavarna, ha ez a fiú rettenetes pulóverekben járna, és talán már nem is igyekszem azt hazudni magamnak, hogy a külső nem fontos, mert nekem igenis fontos, persze se a külső se a belső nem elég önmagában, ami szintén kétségbe ejt, és ha magammal nem vagyok őszinte, akkor kivel legyek. Mármint nem tudom. Mármint nem tudom, hogy milyen jogon várom el, hogy annak aki randira hív szép ruhája legyen, és mégis milyen nevetséges az, hogy kicsit legyezi a hiúságom, hogy aki randira hív szépen néz ki, és micsoda öröm, hogy elegáns a kabátja (és a keze sima, és jó illatú), és lehet még fokozni, micsoda öröm, hogy szebb mint az egyik régi osztálytársam fiúja, és hogy 22 vagyok, és annyira felületes, hogy nekem ez elégtétel. Ennél meg már nyilván csak az a rettenetesebb, hogy anyám már most megjegyezte, hogy nekünk két fürdőszobás lakás kell, mert ha továbbra is mindketten ilyen hiúk maradunk, akkor le fogjuk késni az életünket, nem hogy a reggeli metrót. Pedig nem is találkozott a fiúval. 

És én azt sem tudom, miért vagyok már megint elégedetlen meg frusztrált, mármint én mindig az vagyok,meg persze képmutató is. Meg talán még rosszabb, hogy egyrészt nem is tudom, miért vagyok elégedetlen és unott meg az összes többi, amit már mondtam, mármint szépen süt a nap én meg ülök itt a jácint illatú szobácskámban a csomó könyvemmel és ruhámmal, és van ez a kedves fiú, akitől olyan okosságokat hallok mint hogy szex előtt mindig fogat kell mosni mert az ember szájában több a baktérium mint a kutyáéban (mondjuk persze a fogmosás amúgy is common sense, de én ezt nem tudtam), meg hogy miért piros a pápa cipője, 

és itt ülök minden nap vigyorral a fejemen mert az életem jónak tűnik, és akkor a végén mindig rájövök, hogy nem is az, kicsit üres vagyok, és hálátlan, és nem tudom, hogy mit tegyek, hogy jónak érezzem magam, elég okosnak és ügyesnek és ne kapjak pánikrohamot, ha félig ismeretlenekkel kell beszélnem, és nem akarom magam csak egy fiú miatt boldognak érezni, vagy hogy emiatt tűnjön jónak az életem, én azt szeretném, ha önmagamban boldog lehetnék, egyedül, és nem azért mert anyám lánya vagyok, vagy a fiú vagy a feketeerdős forrócsoki vagy mert szép a cipő. (de egyébként tényleg szép.)

hálátlan vagyok, de nagyon. 

És ez a csomó dolog is ami miatt szégyenlem magam, mikor másuknak ez eszébe se jutna, vagy nem tudom, csak nem tudom megírni őket, mióta vagyok ilyen szégyenlős, jó ég. Oh wait ez egy blog amit anyám is olvas. 

*most erről meg az jut eszembe, hogy hol lehet Budapesten churrost kapni?

Kedves BKV,

a Volán járatok gyakrabban mennek.

Igazából az a baj, hogy egészen nevetségesen élénken emlékszem arra amikor első évben kb a második vagy a harmadik héten a szoc szeminárium vezető néni, aki azóta azt hiszem, tanszékvezető is lett, vagy talán helyettes, most nem vagyok biztos benne, no de szóval ő megjegyezte, hogy ugye tudjuk, hogy milyen haszontalan ez a szak, és milyen nehezen kapunk majd munkát, ha van egy kis eszünk már most lelépünk. Aztán tavaly, az utolsó óráink egyikén ugyan ez a néni megjegyezte, amikor a 90 fős előadáson kb tízen ültünk és facebookcseteltünk a mobilunkról, valaminek a szemléltetése apropójából, hogy hát ugye a biznisz hallgatók olyan pushyk, a T karosoknak meg kellett könnyíteni a közgáz vizsgán, mert állandóan megbuktak.

Szóval én nem tudom. Nem vagyok híve annak, hogy képzeljük azt, hogy minden szak egyformán hasznos, vagy egyáltalán feltétlen, borzasztóan hasznos, de nekem ez annyira demoralizáló élmény volt, hogy úgy végeztem el az egyetemet, és esetlegesen úgy is folytatom, ha nem vigyázok, hogy nekem ez valami guilty pleasure vagy nem is tudom, hogy ezt nem szabadna élvezni, meg egyáltalán csinálni se, és teljesen haszontalan, minek ez, pedig ha őszinte vagyok, én igazából kicsit szerettem, és állandóan az a perverzióm, hogy elolvassam mindenről a statisztikákat, meg hogy most megjelent a Társadalmi riport 2013, és még ez is valami hülye izgalommal tölt el. Csak nem tudom, hogy mondhat nekem, nekünk ilyet egy tanár, hogy haszontalan ez a szak és nem lesz munkánk.

Mármint én a múlt héten beadtam a lapom több mesterszakra is, és egész végig azon gondolkodtam, hogy milyen hiábavaló az egész, milyen haszontalan, és nem lesz belőlem semmi, és engem ez egyszerűen annyira lelomboz. Nem tudom, lehet hogy ez más országban nincs így, hogy aki nem valami nagyon klasszikus szakmát választ, az már érezze is haszontalannak magát,pedig itt most kicsit sem arról van szó, hogy nem szeretem. Jó, erről is szó van, mert én nem tudom, hogy szeretem-e ezt a szakot, ill. nem vagyok biztos benne, nem is tudom igazán már hogy mit akarok, ez is a baj értelemszerűen. Hogy nem tudom, hogy most csak bosszant, hogy haszontalan(nak tűnik) vagy tényleg nem is szeretem olyan nagyon, nem tudom, nem tudom hogy lesz ez, mint lesz, ez zavar, mert ugyan van egy szakom, de mégis olyan semmirekellőnek érzem magam, nem vagyok elég lelkes, miért nem vagyok elég lelkes, mert nem jó, vagy mert tudom, hogy értelmetlen, nem tudom, zavarodott vagyok.

Meg azt is megfogadtam, hogy nem leszek ilyen single topic rinyálós tiniblog, mert mióta ezt hallottam a Lilitől azóta attól rettegek, viszont most meg nem bírom ki, hogy ne ömlengjek a teológusról, akinek a szüleinek akkora háza van mint egy társasház, komolyan. Tudjátok, az amik vidéken vannak, két vagy három lakás van egymás felett és viszonylag nem olyan nagyok, na ilyen, csak az övéké az egész, és olyan szag van, mint a 80-as években épült házakban, és olyan mintás a járólap is a konyhában. Továbbá hihetletlenül bénának és esetlennek éreztem, hogy odavitt a fiú, és a szülei nem hogy nem jöttek ki a nappalijukból köszönni még be sem hívtak, és én ott álltam mint tök lelén az előszobában amíg a fiúcska elővette az óvszert oregánót és ak felmentünk az emeletre. Nem tudom, mármint nekem ez elég magas stresszfaktor volt, hogy most akkor hamarabb mutat be az anyjának mint hogy hozzám érne vagy megcsókolna, vagy mit tudomén, ez fura, gondolom, és akkor tessék, kb le se szarnak vagy nem tudom, ami persze nem elképesztően nagy törés a lelkemnek, de ettől még különös. Ja meg van ez a szoba ahol aludtam ahol van az ágy ami ugyan olyan mint az enyém és az úgy néz ki mint vmi szexszoba szentély mert vörös a fal, ill. vmi sötét lilás nem is tudom milyen árnyalat és egész végig röhögnöm kellett, mert a többi helyiség kék meg fűzöld meg mit tudom én.

És most hallottam egy ilyen urban legendet, hogy csókolózás az olyan tinédzser szokás és az idősebb fiúk/férfiak már nem akarnak/szeretnek, ez igaz?

azért az egy kicsit ironikus, hogy a fiúnak két dolog van az éjjeliszekrényében*, egy Biblia meg egy doboz óvszer.

tinédzser picsogás rovatunkat hallották.



*igen, tényleg átkutattam, rettenetes vagyok.