the time has come, shake off all your sins

Nehezemre esik őszintének lenni, de igazából csak annyi van, hogy a mai nap menthetetlenül rossz, talán csak ez a blúz segíthetne rajta, de nincs pofám ennyi pénzt elkölteni egy blúzra*.

Elrontottam. úgy értem, gyakorlatilag nem rontottam el, csak nem úgy van, ahogy képzeltem. Nem is tudom, lehet, hogy a problémáim nincsenek is csak képzelem őket, képzelek mindent. Hogy mi van, hogy van, hogy a jó, és hogy a jó nekem, én hogy szeretem, és egyáltalán milyen vagyok, mint például ez, hogy én olyan nyugodt ember vagyok és lassú és cseppet sem temperamentumos vagy heves. És én alapvetően ezt igaznak is gondolom, kivéve, hogy ha mondjuk adódik egy szituáció, amiben nem a fentiek szerint akarnék viselkedni, akkor már egyből nem tudom, hogy mi van, és arról kezdem el meggyőzni magam, hogy aszerint kell cselekednem, ahogy mindig is, kedvesen és nyugodtan, mintha legalábbis valami rémesen kiszámítható karakter lennék egy C kategóriás amerikai filmben, vagy nem tudom.  Mert mondjuk van itt ez a helyzet a fiúval. És hogy ez nekem nem elég. Meg én már azt sem tudom, hogy miért van állandóan olyan érzésem, hogy nekem mindig mindenki fontosabb mint amennyire én vagyok bárkinek is, és nem akarok az a szerencsétlen lány lenni aki jobban akarja, aki többet akar, aki fut a másik után, nem akarok kérlelni és talán még kezdeményezni se nagyon ha nem muszáj, de igazán tulajdonképpen azt sem tudom, mit akarok, csak egyszerűen olyan érzésem van, hogy marhára mindegy vagyok ennek a fiúnak, és ő nekem nem, és nem tudom, hogy ezzel mit csináljak. Nem tudom, nem így képzeltem ezt az egészet, tulajdonképpen azt sem tudom igazán, hogy mit képzeltem, nem tudom, hogy mit reális várni, elvárni, hogy kell csinálni ezt az egészet.  

Önkéntelenül is azon gondolkodom persze, hogy én tényleg nem vagyok érdemes casual szexnél többre arra hogy valakinek valóban fontos legyek legalább egy kicsit? Hogy tényleg ilyen rossz vagyok? Jó biztos nem vagyok olyan jó ehhez a fiúhoz mint ő hozzám, mármint idejön, főz, elmosogat, hoz kalácsot és kakaót reggelire és random facebook üzeneteket küld, most meg azt hogy menjünk el Karintiába, vagy mit tudom én hova hegyekhez, és ez nagyon nagyon hízelgő, de ettől most még majdnem ugyan olyan zavarodott vagyok, ettől így még nem akarok ebben lenni, nem akarok úgy lenni, hogy nem tudom, hogy vagyok, vagyunk, így, hogy. Meg hát kicsit erkölcstelennek is érzem magam, vagy könnyűnek, én nem vagyok ilyen öntudatos mint mondjuk az Ildi, hogy én tudatosan nem szeretem meg ezt a fiút és tudatosan nem fiúm, mert vagy a fiúm vagy a senkim, én nem akarok közteset, nem akarok ilyen friends with benefits helyzetet, vagy valami vagy semmi, döntsük már el, ez így nem működik nekem, hogy azt se tudom, ki mit akar. Nem mintha mernék mondani bármit is, bárhogy is lenne.
Hát jó hiába rinyálok tovább, a vége úgyis csak az, hogy én azt gondoltam, hogy én majd először szeretek valakit és utána akarok lefeküdni vele, de ez nem jött be és ettől most erkölcstelennek is érzem magam, meg hát szomorúnak is kicsit mert kedves ez a fiú meg szép meg jóillatú meg nagyjából minden szempontból ideális... oh wait, kivéve hogy nem szeret.




*de persze csak fejvesztés terhe mellett vegye meg bárki is az orrom elől.