Tehát csütörtök és vasárnap között az történt hogy elmentem Münchenbe, és annyit  ültem éttermekben ettem*, hogy az már pofátlanság. Mondjuk közben néztem várost is, de talán túl keveset, de mondjuk túl meleg is volt. Nem olyan nagyon meleg, de ebben a klimatizált undorító időjárású Berlinben egészen elszoktam a rövidnadrágos időtől.
Az apukám testvére, akit szerintem még soha nem említettem, maximum disszidens rokonként, szóval ő nemsoká betölti a hetvenet, és szerintem valami kapuzárási pánik kezd úrrá lenni rajta, lakott  4 órszágban és még több városban, volt vagy 30 országban és annyi állása volt, hogy meg sem tudjuk számolni, szénhordóból lett üveges lett sztárkamionos lett médiamogul lett milliomos üzletember, a Szűrössel unikumozó felsőtízezertag, taxisofőr és mindent elvesztett nyugdíjas aki egy garzonban él a feleségével, boldogan míg meg nem halnak,  és most ebből kell írni egy könyvet vagy egy novellát, vagy akármit, csak ne felejtődjön el, mert nem mindenkivel volt ilyen, és amúgy talán ha nem lenne a rokonom, akkor azt mondanám, hogy nem is igaz,  bár nyilván nem az a kérdés , hogy szerintem valamire való-e ez az egész, nyilván. Mondjuk persze, hogy az.Csak nem tudom, hogy miért én vagyok az akinek feltétlen asszisztálnia kell ehhez a projekthez. Érdekel, határozottan érdekel, hogy a nagyanyámnak három férje volt, és hogy mialatt az első málenkij robotolt, otthon azt hitték róla, hogy meghalt, és akkor újraházasodott, meg hogy ki hogyan disszidált egy nejlonzacskóval Bécsből, ésatöbbi. Csak én nem tudok írni. Vagy legalábbis nem annyira, mármint egy blogposztot mindenki meg tud írni, de ez, ez meg egy komoly dolog.

Amúgy néha komolyan mondom nagyképűnek érzem magam, amiért azt hiszem hogy valaha is viszem valamire. Ez nyilván nevetségesen hangzik, de sokszor azt gondolom, hogy túl ambíciózus vagyok és túl gyorsan akarok mindent, és hát aztán rájövök, hogy azt sem tudom, hogy kell elkezdeni, vagy egyáltalán mit akarok én pontosan elkezdeni, és mások már állást keresnek, vagy állásuk van, és mindenféle mozgalmakban vesznek részt, és gyakornokok, még akkor is ha unalmas mint a bűn, legalább voltak gyakornokok, én meg csak lebegek itt a levegőben, és akarok egy csomó mindent, amik túl távolinak túlnak ahhoz, hogy tegyek is valamit, szóval inkább nem is teszek semmit, csak írom a blogomat és rinyálok, meg aggódom.
Komolyan mondom, olyan egoista ez a blog, akármikor elkezdek írni egy bejegyzést valamiről, bármiről, mindig visszakanyarodok saját magamhoz, a kétségeimhez, és ezekről kezdek el panaszkodni.

Egyébként apukám idősebbik bátyja volt mindig az egyik kedvenc családtagom, mert ő mer. Többet akar, és még többet, és vállal kockázatot, és eléri amit akar, és aztán el is meri veszteni, de szerintem elveszteni is egyfajta bölcsesség, fel kell nőni ahhoz is, hogy az ember túl tudjon lépni valamin amit kemény munkával elért, és valami újat tudjon elkezdeni. És ő meri élvezni az életét, és nem feltétlen arra gondolok, hogy 50 eurókért vásárol magának reggelit, és drága szivart szív, de megelégszik azzal amije van, és örül a kicsi dolgoknak is és nem aggódik azon, hogy mennyi pénz van a takarékbetétjén. Kételyei pedig alig vannak, mindig mindenkinek azt mondja, hogy ha ezt akarod, csináld meg, mert meg tudod csinálni, miért ne tudnád, és mintha kézenfekvő megoldást javasolna mindenre ami amúgy rémesen egyszerű de senki nem akar rágondolni, egyrészt mert túl egyszerű másrészt, meg túl jó hogy igaz legyen, de ő igen.
És különben is, mindig vaníliaillat van a Mercédeszükben.



* a disszidens rokonaimmal meg kellett ünnepeljem, hogy több mint 30 éve disszidensek. (feel the irony here?)