helló tavasz,

ma van a tavasz első napja, és én túl élénken emlékszem arra, a nyári estére amikor a-val botorkáltunk haza éjjel a Dobozból, és akkor én sírni kezdtem, egyre csak sírni, meg volt még mindenféle legjobb baráti dráma, olyan dolgok amikről szeretem azt hinni, hogy nem is létzenek, olyan problémák, amik a napok többségén nem is léteznek, csak amikor már nem tudok mit kezdeni se magammal,sem az életemmel, és hogy annyi kimondatlan dolog van, annyi kimondatlan gondolat és pillanat, hogy az már túl sok lesz, és nem tudom hova tenni, nem tudok mit tenni, csak szomorúnak lenni, és várom, hogy elmúljon.
elmúljon az érzés, hogy én nem tudok az emberek szemébe nézni, mintha valahogy fizikailag képtelen lennék az emberek szemébe nézni, mintha az, hogy valakinek a szemébe nézek valahogy kitörölne a fejemből mindent, de nem csak a fejemből, a lelkemből is, és mintha minden olyan üressé és védtelenné válna, én is, a világ is, és akkor nem tudok mit mondani, nem tudok mire gondolni, csak arra, hogy milyen a szem amit nézek, és mintha mindenki csak a szemem keresné, a sajnálkozó emberek az egyetemen és az utcán és a klinikán, a boltos néni, a velem szemben ülő a villamoson és az egyetemen, a tanárnénik és tanárbácsik, a doktorbácsi, aki mintha mindig borzasztóan nyomatékosítani akarná amit mond azzal hogy zavaróan az arcomba bámul, de nem teszek megjegyzéseket arra, hogy mi idegesít,mert mindig mindenki azt mondja, hogy engem minden idegesít, pedig nem, nem kifejezetten, csak ha a privát szférámat készül valaki megsérteni ilyen módon és az a baj, hogy ez viszonylag gyakran van és nem is tudom mit csináljak már