Néha azért is jó lenne, ha lenne egy partnerem, mert megbeszélhetnénk ilyen nagyon fontos dolgokat, mint hogy ha rácsöppent a pulóver ujján a mintára a pad thai szósz de amúgy teljesen tiszta, akkor attól még fel lehet-e venni.

Vagy

Amikor az ember felszáll a buszra, és tudja, hogy csak pár megállót akar utazni, akkor lehet egyedül kivül ülni? Csak mert az előttem ülő csajt, aki ugyanezt csinálja, csak még oda is teszi a Deichmannos szatyrát totál bírálnom kell, mármint mi az, hogy "nem engedi meg", hogy más oda üljön? Én meg ugyan ezt csinálom, csak az oké, mert tudom, hogy le fogok szállni? Jó, ha egy idős néni jönne, akkor biztos felállnék amúgy is, most biztos nem érzékeltettem rendesen a kérdés súlyosságát, de azért gondolkodjunk már el ezen a nagyon fontos kérdésen.

Harmadrészt meg, az a kellemetlen helyzet állt elő, hogy a sportmelltartómban van a legjobb mellem, nyilván mert az egy kerek alakú kosár, amilyet mostanában nem igazán szoktam hordani, mert viszonylag kényelmetlen, de ez a sors mekkora iróniája? (főleg, hogy turkálóban vettem (bár ez undorítóan hangzik) és Primarkos (pedig sose veszek elvből Primarkos cuccot (különben ez az egy elvem van)

Hát még mindig jóformán minden reggel elmorzsolok egy könnycseppet, amikor realizálom, hogy reggel 6 van, és én már fel kellett, hogy keljek. De holnap lesz a pályafutásom első igazi meetingje, olyan izgalmas! Már saját tűzőgépem és tűkiszedőm is van! oh, the intrigue. A nő, aki a múlt héten jött már fel is mondott, úgyhogy egész jól bírom, a munka hőse vagyok.

A szorongásom még mindig nem kell félteni, pl. állandóan azon is szorongok, hogy nem alszom eleget, szóval egyik nap már 20.36-kor feküdtem az ágyamban(!!!), csak mondjuk az a baj, hogy nem alszom valami jól, hajnali 2-3 körül felébredek és utána még vagy ötször. Tegnap vettem melatonint, és így már sokkal jobb volt, csak egyszer ébredtem fel. Szorongok még azon is, hogy a hétvégén találkozom az unokatestvéremmel meg a soha nem látott unokatestvéreimmel, és abszolút látom a potenciált arra, hogy kellemetlen legyen. Azt a konfliktust kerülöm éppen, hogy az unokatestvérem szerint ne menjünk a Frei caféba mert az túl drága (ezer forint egy kávé ott?), de amit ő kinézett, az kb az elviteles kávézó a Blahán, ahova senki nem ül be, és annyira kínos. Mármint nem kell a Vajba menni, ahol abszurd drága minden (de legalább finom), de hogy a soha nem látott rokonod nem tiszteled meg azzal, hogy nem a sarki gyrososnál iszod a kávét, az teljesen gáz. A szüleim szerint amúgy biztos, hogy van valami titkos oka, ami miatt most hirtelen olyan szükséges volt találkozni, és már nyolcszor elmondták, hogy ne válaszoljak kellemetlen kérdésekre, mint mondjuk a vagyoni helyzetem, a szüleim vagyoni helyzete, a legújabb lakásunk (arról nem is tudnak), a nyaralónk, mit tudom én. Annyira kellemetlen már önmagában az is, hogy ilyenekre kell felkészítenie magát az embernek a rokonaival kapcsolatban. Vagy eszembe jut még az is, amikor a nagynéném megkérdezte, hogy mit fog anya csinálni, ha apa meghal az egész "vagyonnal" vagy mit tudom én, és hát ez annyira felháborító és rosszul esik, mert amúgy őszintén, ki gondolkodik ezen, és nem is akkora vagyon, hogy ezen gondolkodni kelljen, de szeretném azt válaszolni, hogy majd eladunk mindent és veszünk belőle Gucci-t mint Kulcsár Edina. Ez kb annyira volt ízléses kérdés, mint az a nő. 

Meg amúgy csalódott is vagyok, mert már száz éve (vagyis több hónapja) beszélek tinderen egy fiúval, és úgy volt, hogy múlt héten pénteken végre randizunk, de persze nem randiztunk mert lemondta és most meg elutazott egy hétre. Fogalmam sincs, mit gondoljak, amikor valakinek ennyire nem fontos találkozni, ugyanakkor mindig írogat nekem.

 Jól elbuktam a blogvembert, bár Dolly szerint még az egész hónap hátra van, szóval most mégis írok. A múlt héten még az internet is kiment, és úgy is maradt napokra, mire nagy nehezen kihívtam a Vodafone-t.

Szóval elkezdtem dolgozni, és úgy közepesen élvezem. Eleve teljesen abszurd azt mondani a dolgozásra, hogy élvezem, ki akar szánt szándékkal korán kelni, mit korán kelni, hatkor kelni és aztán fáradt lenni délutánra. Én ezt nem akartam. Amúgy a szociális munkásság mint dolog érdekel, érdekesek voltak amiket idáig magyaráztak, a fizetésem csak közepesen rossz magyar viszonylatban de az egy kicsit böki a csőröm, hogy ugyan én plusz pénzt kapok azért mert mesterszakom van (meg a nyelvvizsgákért is), egy másik nőt felvettek úgy, hogy valami jógával kapcsolatos diplomája van valami egzotikus főiskoláról. Nem vagyok olyan mérges, mint az a nő, aki ma hangosan ordítva jött ki a Magyar Postától, de azért egy kicsit igen. Meg hogy jól kikűzdőttem a külföldi diplomám is, amit teljes mértékben én akartam, a szüleim felől biztos lehetne dipim akárhonnan, bár biztos nem, mert azt is ők javasolták, hogy a Corvinusra menjek. Egyébként annyit nagyon fontos még tudni, hogy minden szociális munkás döbbenetesen sokat tud beszélni, vagy legalábbis majdnem mind, még a portás meg az asszisztens is. Mondjuk ha az lenne a feladatom, ill. annyi stimuláció érne, hogy egész nap emaileket rendezgetek meg papírokat nyomtatok ki, akkor én is beszélnék egész nap. Várjunk csak.... idáig az a feladatom, hogy papírokat rendezgessek dátum szerint visszafelé, mert valaki azt vette a fejébe, hogy jó vagyok a papírmunkában, meg a monotonitástűrésem is szuper, és akkor most ezt csinálom. Szerintem hetek kérdése, és kicsit elsorvad az agyam.

Arról beszéltünk múlt héten a pszichiáter nénivel, hogy nem tudom nagyon jól felmérni a távolságokat meg az időt sem, és tényleg nem, ill. csak most figyelem meg ezt igazán. Nem (csak) arról beszélek, hogy amikor unalmas valami, akkor úgymond nem telik az idő, mert attól, hogy unalmas van, hogy tudok egész jól koncentrálni egy feladatra, hanem, hogy egyáltalán nem tudom, mi mennyi ideig tart. Mint mondjuk ma Újbuda központtól el kellett gyalogolnom a postára, ami kb 5 perc, de lehet, hogy annyi se, de kész örökkévalóságnak tűnt részben mert hideg volt, és mert semmi kedvem nem volt hozzá, és mert semennyire nem tudom felmérni, hogy valójában mennyi ideig tart gyalogolni pár száz métert. De más dolgokról se tudom felmérni, hogy mennyi ideig tartanak, mint mondjuk megigényelni az erkölcsimet (tologattam kb 4 napig, mert lehetetlen feladatnak tűnt), vagy levágni a körmöm, kifesteni a körmöm (szerintem soha nem fog már megtörténni). Ja meg még az is van, hogy már a második gyógyszert vonják ki a forgalomból amit a depressziómra és enyhe adhd-mra kapok, a másodikat nem sajnálom, mert egy förtelmes ízű kanalas volt, de akkor is, frusztráló, hogy van még 3 napra való, és kész.

 Kedves Naplóm! 

Ma az egyik apai unokatestvérem (,akivel egyébként sosem tartom a kapcsolatot, kivéve amikor az egész családdal találkozunk) felhívott, hogy találkozót akar szervezni az unokatestvéreinknek. Még ketten vannak, egyiküket sem ismerem, és egy kicsit szkeptikus vagyok a dologgal kapcsolatban. A másik két unokatestvérem apukám középső bátyjának a gyerekei, akivel apukám kb 30 éve nem beszél, mert jó kellemetlenül viselkedtek amikor meghalt a nagymamánk, és most is ők kerestek meg minket igazából, csak a szüleim nem voltak valami proaktívak az egésznek a megszervezésében. 

Anya már elmondta, mit nem szabad mondani a balatoni házról meg a vagyonunkról (ez a szó is, lol), biztos minden nagyon jó lesz. (vagy nem)

blogvember 2

 Már tegnap jól elbuktam a blogvembert, de mindegy is, hagyjuk is figyelmen kívül, most már így is blogoltam havi egyszer, ami mostanában az átlagom, haha. 

Nagy érdeklődéssel olvastam mindenki posztját az evésről, szóval elmesélem fotó hiányában, hogy tegnap egy Zelma nevű helyen voltunk a szüleimmel Füreden, ami egy borbár igazából, de lehet enni is, és mi ettünk. Szerintem nagyon finom volt, valami csirkemell céklaszósszal meg rántott kecskesajt golyóval, csak aztán.  A kecskesajtból volt egy darab golyó, meg még cékla szósz, és egy kis zöld bab (mungó bab talán, nem klasszik zöldbab, csak nem tudom a nevét), és semmilyen más köret. Apukám látványosan szenvedett, mert krumplit akart enni biztosan, és mert a háta mögött sokan beszélgettek nagyon hangosan (ettől én is szenvedtem), de a csirke nagyon jó volt, és most ettem olyat először, hogy a csirkemellen bőr volt, apukám pedig irtózik a bőrtől, szóval itthon sosincs bőr semmin, kivéve, ha specifikusan megbeszéljük. 

Azt akartam még elmesélni, hogy idén amúgy olyan keveset olvastam (csak kb 40 könyvet, de nem is vezettem mindet molyon), mert újabban kötni szoktam, nagyon lassan megy, minden sokáig tart, szóval sokat nézek mindenféle sorozatokat, beszéljünk ezekről. (Az az érzésem, hogy úgyis mindenki látott mindent, de mi van ha nem)

Fleishman is in trouble

Ezt olvastam már könyvben is és nagyon tetszett, aztán meg Jesse Eisenberg Fleishman, egy fiatal orvos, akinek a felesége csak úgy eltűnik. Mármint nem Gone girl módjára alakul a történet, hanem csak hétköznapi emberek módjára várják, hogy valami legyen a feleséggel, akitől már amúgy el is vált. Szerintem nagyon érdekes volt, hogy hogyan alakulnak az események, ha hirtelen az apának kell magára vállalnia a gyerekneveléssel meg háztartással kapcsolatos teendőket.

Queenie

Ezt a könyvet is olvastam, és nagyon érdekes volt, egy fekete nőről van szó, akinek az élete több fronton is egyszerre megy tönkre, és mondhatni depressziós lesz. A rasszizmussal kapcsolatos szál nagyon tetszett, nyilván fogalmam sincs, milyen fekete nőnek lenni ma Angliában (vagy hát van elképzelésem, de ez csak elképzelés).

All the light we cannot see

Nem úgy terveztem, hogy ideteszem az összes könyv sorozat adaptációját amit valaha is olvastam, de ha már így alakult, legyen itt ez is. Igazából már évekkel ezelőtt olvastam kb 2015 körül, amikor megjelent először a könyv, és jesszusom, rettenetesen gyönyörű amit Anthony Doerr csinál a nyelvvel ebben a könyvben. Szerintem nagyon ritka, hogy valaki a nyelvhez és a reál tudományokhoz is így értsen, szóval olvassátok. Aztán meg a sorozat, szóval persze egy eye candy az egész díszlet, de a főszereplő vak kislány tényleg egy vak kislány, Mark Ruffalo zseniál, a német katona gyönyörű, mit akartok még.

The gentlemen

Ez semmilyen szempontból nem illik ide, ugyanis egyrészt nem olvastam, nem is láttam az eredeti filmet, mondhatni valami akciósorozat, Guy Richie rendezte, szóval semmit nem értek ehhez az egészhez, azon túl, hogy benne van a gyönyörű csávó a White lotusból???!! Jó, nyugi, nem vagyok ilyen felületes. Van még a sorozatban egy csomó öldöklés is, de a lényeg, hogy két fickó megörökli az apjuk kicsit düledező birtokát, aztán kiderül, hogy a fiatalabbik örökölte a hercegi címet, de aztán még az is kiderül, hogy amúgy az egész egy bullshit, mert a birtokon, jobban mondva alatt van egy marihuána ültetvény. Történik csomó akció, miközben Eddie próbálja kimosni a birtokot ebből az egészből.

blogvember

 Meg amúgy kicsit (eléggé) csalódott is vagyok magamban, mert semmihez nem tudom tartani magam a blogolást illetően, pedig úgy szeretem (amikor már megírtam a posztot, haha). Még október elején vagy mikor felvetettem Dollynak, hogy tartsunk blogtóbert, de ő nem akart mert inktóberezett, szóval csendben elvetettem az ötletet, de aztán elfelejtettem itt "kihírdetni", szóval most nem tudom, van kedve valakinek blogvembert tartani? 

Persze, tavaly is elbuktam, de a próbálkozást megéri, vagy mit tudom én. 

Akkor holnap, remélem.

A héten elkezdtem dolgozni az új munkahelyemen, szóval most gondolom panaszkodni fogok arról, hogy keveset keresek. Mármint jó, kapok extra kiegészítést mert nyelvvizsgák meg mesterszakos diploma, de ha arra gondolok, hogy mennyit kerestem volna ha HR-esnek mentem volna tényleg, hát menten besírok. Jó, valószínűleg nem fogom hülyére dolgozni magam (vagy ki tudja) meg kellemes a munkahely (vagy legalábbis ahogy kinéz). Sikerült megbeszélnem, hogy valószínűleg fogok tudni majd járni a pszichiáteremhez, aki kizárólag reggel 8-tól este 5-ig dolgozik, szóval nem is tudom, hogy a munkaidőben dolgozó emberek hogy mennek oda, de mindenki akkora weirdo-nak látszik, akivel addig találkoztam ott, hogy nyilván én is az vagyok, most mit tagadjam. 

Már százszor elmondtam, és még nekem is dögunalmas, de rossz pillanataimban, meg amúgy a jókban is jól lehoz az életről a magyar valóság, hogy hány forintot keresek, hogy én is jól csak azért nem jutok olyan sorsra mint pár éve az a fiatal tanár, aki azzal lett híres, hogy egy kávégépre nincs pénze, mert akkor a szüleim majd adnak rá pénzt, vagy vesznek nekem egyet. Senki nem akarja/szereti bevallani, hogy szereti a pénzt, de én szeretem a pénzt, vagyis a szép ruhákat amiket megvehetek rajta, szeretem az élményeket amiket mindez a pénz lehetővé tesz, szeretek finomat enni, meginni egy csomó citromlikőrt a Manyiban egy este alatt és sokat nevetni, szeretek a Mom parkos drága moziba menni, szeretem a könyveimet, a szőrme galléros kabátom, amikor felszáll a repülőgép, szeretnék még sokszor Afrikába utazni, és egyáltalán olyan életet élni, ahol nem állandóan azt hallgatom apámtól, hogy miért nem jó neked a Balatonra utazni.

Találkoztam az egyik nővel akit még a pszichiátrián ismertem meg (a századik weirdo ebben a posztban), aki jó szegény körülmények közt él, de most kiderült, hogy azért él jó szegény körülmények között amúgy, mert eltartja az egyik barátnőjét, aki most próbál leérettségizni. Mármint azon már fenn se akadok, hogy egy 30 körüli nő most akar leérettségizni, mert van ilyen, bár mondjuk hogy meg miből meg egyáltalán, hogy élt eddig, de hogy gyakorlatilag idegennel (ie. nem családtaggal) tartatja el magát, az valahogy végtelenül abszurd...? Na, és akkor a dolog lényege a szempontomból, hogy adtam nekik laptopot. Elvileg ugyan középiskolásoknak jár laptop, vagy hát lehet igényelni, de mit tudom én, nem volt nekik, szóval oda adtuk nekik anyukám régi laptopját, de amikor adtam, nem néztem bele a táskába, szóval nem tudtam, hogy nem az én laptopom van benne. Na most ezen volt egy pitiáner jelszó, de már ez is csak napokkal később derült ki, hogy nem is tudják használni, aztán meg vissza se jeleztek, hogy megy-e a laptop, szóval nem tudom, lehet, hogy azóta már rég eladták a laptopot. Olyan felháborító az egész, miközben kész voltam rá, hogy majd nekem kell megcsináltatni a laptopot, erre még annyit se mondanak, hogy bú. Mármint nem akarok most itt atyaúristent játszani aki megsegítette a szegényeket, mert amilyen sértettek, biztos, hogy ez jönne ki belőle, de hogy jól adtam egy gyakorlatilag idegennek egy laptopot, és akkor annyit se mond, hogy kösz, hát nem is tudom. 

melyben megint blogolok, vagy mi

Múlt szombaton megnéztük anyával a Fekete pontot, ami szerintem tűpontos (micsoda pun, csak mondjuk nem az akart lenni, hanem a szókincsem... whatever), és egészen meglepő módon tele volt a mozi, pedig a Mom mozi sosincs tele, pedig fotelek vannak meg lábtartók meg kislámpák meg édes popcorn.A film végén egy nő nagyon hangosan elkezdte fejtegetni a véleményét, és már az is felháborító volt, hogy azt gondolja, ez tényleg mindenkit de mindenkit érdekel, de akkor még hogy ő a csattanóra várt, a csattanóra! Egy dráma végén! Ó anyám. Erre még soha nem gondoltam amúgy, de művészként milyen nehéz lehet úgy alkotni, hogy a műved a nézők/olvasók fele nem is érti meg rendesen, vagy csak részben? Fogalmam sincs, hogy ha művész lennék, akkor ezt figyelembe venném-e (de magamat ismerve, biztos, hogy szoronganék ezen), de úgy felbosszantottam magam a Pizsidizsi Bánat és öröm című könyvről szóló podcast epizódján, hogy még az volt a szerencse, hogy épp megérkezett anyukám, és ki is kapcsolhattam. Nem szoktam hallgatni ezt a podcastot (mert igazából másikat is alig), de hogy szóval... egy könyvet ne azon a szinten elemezzünk már egy podcastban, amire gondolom, hogy fel lehet ám készülni, hogy szimpatikus-e a főszereplő, meg tudtam-e vele azonosulni. Másrészt meg, ez a könyv egy nagyon jó könyv a mentális betegségekről ill. arról, hogy egy mentális betegség hogy meg mint befolyásol egy kapcsolatot (itt házasságot) és a többi családtagot, de ezek a lányok olyan szinten nem értették, hogy mi az hogy depresszió, hogy én nem is tudom, hova nézzek kínomban. Nem mindenki érzékenyítette saját magát sok éves depressziós tapasztalattal, vagy érdekli a téma, néz utána, olvas erről, ne adj Isten, egyáltalán érzékeny, de akkor nem beszélek róla ennyire publikusan, nem? 

Jaj, nehéz lehet ilyen bölcsnek lenni, mint én vagyok.

Az van még, hogy kínaiak az új szomszédaim és a gimnáziumi volt legjobb barátnőmnek gyereke született az egyiptomi férjétől. 

Anyukámmal ma azon vitatkoztunk, hogy mi a jobb, ha nem lesz soha férjem, vagy ha egyiptomi vagy akármilyen távoli random országból jövő, és ő azt mondta, hogy neki nehéz lenne feldolgoznia, ha egyiptomi férjem lenne, én meg nyilván azt mondom, hogy ez bullshit. Mármint én azt várnám, várom, hogy az anyám örüljön már a boldogságomnak. Ez nyilván nem ilyen egyszerű, de ha svéd férjem lenne, akkor senki nem húzná a száját, mert biztos szőke haja lenne és mit tudom én, Fjallraven pulcsiban járna meg kockás ingben, mintha legalábbis az indiai fiúm nem így öltözött volna, haha. Csak mondjuk az indiai fiúm nem bánt velem valami jól ami a reprodukciós jogaimat illeti, meg hogy így lelépett, én meg csak néztem, aztán miután lefitymálta a depressziómat, bejelentette, hogy depressziós volt és ezért nem keresett, szóval mondjuk úgy, hogy nem bánt velem szuper fair módon, és most egy kicsit tartok attól, hogy megint, jobban mondva valaha is megint indiai fiúm legyen, nem mintha fenyegetne, hogy bármilyen fiúm legyen. 

Jelenleg a legnagyobb történés, hogy írt a német szeretőm, tudjátok az az, aki évekkel ezelőtt volt viszonylag sokáig a színen (vagy egy évig), Fabian, hogy rám gondolt!!!??? és azóta egy hosszas német nyelvű (lol) csevelybe bonyolódtunk mindenről, mint hogy házas lett, (wie bitteeee??) meg hogy mi ez a félre nézés már megint, hát hogy ő ezt sorozatosan csinálja (asszem ezt sejtettem, mert nem vagyok hülye), és a mellem is nézné, küldjek már róla egy videót (nem is képet??), de ha láttatok már ártatlan árja arcú szőke fiút.... ohh well. Na én is annyira vagyok ártatlan mint amennyire látszom, szóval lefixáltuk, hogy karácsonykor lehetőleg majd találkozunk.  

Amúgy még azon is gondolkodom, hogy ha majd végre kapcsolatban leszek valakivel, akkor hogy fogok mindenfelé nézelődni? Vagy akkor nem akarok majd? Vagy én leszek az a ribanc, aki mindenhova nézelődik és fél perc után nyitott kapcsolatban akar majd lenni? Vagy mi lesz velem? Valaki mondjon valami okosat.

Nyugi, majd blogolok a Taylor Swift koncertről is (hint hint), csak az nem most lesz, mert megyek Sally Rooney-t olvasni (miiitttttt!!!!) (ja ezt este blogoltam nyilván)

Men I may not know, but shoes, shoes I know

 A hétvégén elment vissza Marokkóba a berber szeretőm (jaj most olyan modoros, hogy tolom itt, milyen egzotikus fiúkkal szexelek, de oh well), és fogalmam sincs mit gondolok. 

Jó, persze, tudom mit gondolok. Igazából csalódott vagyok. Amikor január végén először találkoztunk, akkor azt hittem, hogy ez jó lesz, ebből lehet valami, aztán az első négy vagy öt randin nem történt semmi, és én azon gondolkodtam, mint egy tinédzser, hogy mikor fogunk csókolózni, vagy bármit csinálni. Persze részben hülyeség volt, és miért nem gondoltam erre, hogy ez egy fiú akinek júliusban lejár a tartózkodási engedélye, és nem az EU-ból jött, hogy csak úgy új vízumot kapjon. Aztán meg még nem is tudta, mit akar igazából csinálni, ha kész a phd-ja, én meg ekkor hagytam a sajátomat félbe, és fogalmam sem volt, hogy mi lesz velem (most 5 hónappal később van, és még mindig nincs fogalmam, de ez a poszt most szerencsére nem erről szól), és úgy gondoltam, hogy ez most oké, hogy nem tudjuk mi lesz, majd kiderül, majd eldöntjük, majd lesz valahogy, mit tudom én.

Most a legutolsó randinkon tudtam meg, hogy amúgy tulajdonképpen egyébként egy lány házassági ajánlatot tett neki tavaly, de ezt is csak mert megkérdeztem, hogy tul.képp ez mikor volt, meg utálom az ilyen jellegű mismásolást. Szóval ezt az ajánlatot visszautasította, mert nem volt szerelmes a lányba, és szerintem egy nagyon tisztelendő dolog. Csak közben meg ez mindent valahogy más megvilágításba helyez köztünk, mert fogalmam sincs, hogy tőlem akkor mit akart (ezt nem beszéltük meg, és már akkor mindegy is volt), de szerintem semmi komolyat (mondom, hogy ez lesz a memoárom címe) és ez valahogy annyira böki a csőröm. Mármint, hogy ő végig tudta, én meg nem tudtom, mit hittem. 

Jó, azt hiszem, hogy ez a fiú nem a nagy ő nekem, meg nem is vagyok belé szerelmes, de akkor meg mit gondoltam, hogy majd minden megváltozik, és amúgy tényleg azt gondoltam, hogy fekszünk az ágyban, ülünk a kanapén és datolyát eszünk, ülünk az asztalnál és levest eszünk, kaktusz levelet sütünk és megesszük pirosarannyal, ülünk órákig az Ibolyában és akkor majd szerelmesek leszünk egymásba, mikor ő végig nem is akarta ezt az egészet, csak elfelejtette megmondani nekem, én meg... velem meg csak nem történt meg.

A barátnőim azt mondták, hogy milyen szép fiú és tényleg szép fiú is, kicsit karamell színű, jobban mondva tökéletesen karamell színű, eh, mindene, de azt hiszem amúgy, hogy még szex közben is kultúrális különbségek voltak, vannak köztünk. Azt hiszem, hogy a kultúra olyan, hogy mindenki tud róla valamit, vagy "mindent", és akkor amikor találkozol vele a kairói reptéren, hogy az etiópok hogy öltöznek, akkor először nem hiszed el, ahogy azt se, hogy az összes férfi eléd akar állni, ha hagyod. És akkor ott van egy nagyon-nagyon beszédes fiú aki a világ másik végéből jön, konkrétan egy másik univerzumból. Képzeljétek el, hogy ez a fiú a phd-ig vitte, úgy, hogy az anyja konkrétan nem tudott írni felnőtt koráig, az apja katona, ami nem egy szuper magas presztízsű foglalkozás Marokkóban. A házukban egészen sokáig nem volt padló, csak döngölt föld, és víz sem, amit a kútról kellett hozni. A berberek nem is arabul beszélnek otthon (hanem valami tamazight-ul), szóval az arabot meg kell tanulni az iskolában, mert az iskola csak arabul van, az egyetem meg pláne. Házasság előtti szex nem nagyon történik, jobban mondva nem történik, meg házasság előtt nem szokás, szóval szex se történik, ahogy szexuális felvilágosítás sem, főleg nem úgy, hogy tessék itt egy banán, és akkor mutatom, hogy megy ez. Egyszer rossz méretű óvszert vettem,  mert fogalmam sincs, hogy ilyen van, és ez hogy van, és hogy ez az én dolgom-e, nőként, még akkor is, ha én leszek terhes. 

Másrészt meg persze nem akartam az a nő lenni, aki szexről * aki a szex miatt tölt időt valakivel, de ez már nem tudom, hányadik olyan viszonyom, amiben elég fontos a szex, szóval most mit tagadjam le, hogy ezt csinálom. Egyik nap, ill. hát legutóbb amikor a pszichiáternél voltam, ki tudja miért a kb. tíz(!!!) évvel ezelőtti exfiúmról beszéltem, és a gyalázatosan rossz kapcsolatunkról, meg hogy nem ment a szex, és akkor azt bírta mondani, hogy a férfiak szeretik úgy érezni, hogy ők irányítanak, és szerintem ez akkora bullshit, mint a huzat. (Internet népe, nyilvánítsatok véleményt) Úgy értem, milyen genetikai vagy akármilyen bizonyíték van arra, hogy a férfiaknak irányítania kell? Ez nem a patriarchális berendezkedés egyik kellemetlenül megtanult része? Ahogy az meg kínosan antifeminista, hogy azért töltök valakivel időt, mert négyszer akarok egymás után szexelni? (Ezt tényleg, tényleg leírtam?) Most jól zavarba jöttem, és félek, hogy ennek a posztnak a vége jól félre siklik és annyi lesz, hogy ok cső (mint általában), ahelyett, hogy még azt fejtegetném, hogy mennyire jó lenne, ha ez az egész nem lenne akkora tabu, mint amekkorának érzem.

Mióta megírtam a posztomat a kövérségről, és most már mindenki tudja, hogy kövér vagyok (bár a kövérség persze tökre relatív, ezt én is tudom, a nagynéném is kövér, csak ő nem tud felmenni a lépcsőn) és mondjuk kicsit kellemetlen tapasztalat, de most már úgy is mindegy, megoszthatom a néppel, hogy a marokkói fiú elmondta nekem egy csomószor, hogy mennyire tetszik neki a fenekem. Ezt mondjuk egy kicsit fetisizálásnak érzem, vagy mit tudom én. Nem tudok nem arra gondolni, hogy akkor most azért tetszettem neki, mert egy bizonyos tipusú nő tetszik neki. Ez mondjuk végtelenül kiborító. Jó, ha egymás mellé tenném a fiúkat, akik valaha tetszettek, biztos lenne bennük valami hasonló, de hogy fenék? 

*cue Carrie Bradshaw idézet a címben

Melyben elgurult a gyógyszerem

 Mostanában a fejemben sokkal szellemesebb vagyok ezért kéne csöndben maradnom  és amúgy meg tudom, hogy unalmas már, hogy állandóan a mentális problémáimról szól újabban ez a blog, miközben én szeretnék vicces lány lenni. 

Egy kicsit foglalkoztat az anszki blogján kialakult dráma (vagy minek nevezzem?félreértés? egyet nem értés? tudom, hogy a dráma nem jó szó, bocsi), és mindenki olyan okosakat és érzékenyeket mondott meg írt ott, hogy én már inkább nem is szóltam hozzá, de nekem két dolog van, ami ilyen take away (mint sem levont következtetés), mégpedig, hogy mindannyiunknak vastagabb bőrrel kéne rendelkeznünk itt a blog szférában. Egyáltalán nem arra gondolok, hogy gátlások nélkül mondjuk meg egymásnak a magunkét, hanem, hogy talán ne vegyünk mindent annyira a szívünkre. Jó, ezt lehet, hogy főleg csak magamnak mondom. Tegnap történt valami, ami miatt nagyon rossz embernek érzem magam, és most idegesítő leszek, mert nem mondok több részletet annál, hogy akaratlanul illetlen voltam valakivel, aki szívességet tett nekem. Ezen úgy elkedvetlenedtem (jó, meg azért egy kicsit fel is háborodtam), hogy fél este csak puffogtam, és nem is írtam blogot, mikor amúgy tegnap akartam ezt posztolni. Egyébként foglalkoztat még az a kérdés is, hogy mi a jobb, az automatikusan kimoderált kritikus kommentek, vagy a komment zivatar, ami volt már több blogon mostanában. 

A másik dolog, hogy nekem nincs kész stratégiám azt illetően, hogy mi az, amit nem írok meg ezen a blogon. Vannak dolgok, amikről nem szeretek túlságosan beszélni, mint mondjuk a pénz, mert annyira nem tudom kezelni, hogy nem is tudom, hogy artikuláljam. Tudom, hogy van pénzem, de közben állandóan nincs pénzem és mondom, nincs pénzem, de közben most is vettem 7 ezerért kézzel festett gyapjú fonalat, amiből mindösszesen majd csak egy sapkát fogok tudni kötni, de közben meg "nincs pénzem" a Lierac arkrémre, aminek a mintájától tök szép lett a bőröm. Általában nem beszélek, beszélnék, arról, hogy tulajdonképpen én egy kicsit (nagyon) irigy ember vagyok, és úgy közepesen legalább irritál, hogy az egyik barátnőm már másodszorra megy Ázsiába tavasz óta. Biztos, hogy nem megegyezőek a pénzköltési szokásaim, és értem, hogy neki van egy jó multis fizetése, de nekem nem tűnik komfortosnak pénzmegtakarítás ügyileg, hogy kétszer elmegyek Balira. Bla bla, irigy liba. Nem beszélnék a borzalmas felfázásomról, ami lehet, hogy fertőzés volt, mit tudom én,szerintem lehet, hogy szex közben kaptam el, de ki tudja, ilyenekről nem szeretek a blogomon beszélni, mindenki azt hiszi, hogy egy mosdatlan huligán vagyok. Pedig amúgy elköltöttem egy csomó pénzt body shopos testradírra egyik nap amikor elég rossz volt a kedvem, és valószínűleg nem fogok ilyet többet csinálni, mert 8 ezer forint túl sok bármire, ami a body shopból van és rózsa illatú és egyszer csak volt-nincs. A lány, aki Balira jár, tudom, hogy kb miss sporty sminktermékeket használ, szóval ő biztos azért tud Balira menni, mert nem veri el a pénzét minden földi jóra (nagyon leegyszerűsítve), de én szeretem a szép dolgokat. Meg persze marhára szeretem a pénzt is.

Nincsenek válaszaim, és most elmesélem inkább, mi történt két hete. Elfogyott a gyógyszerem. Mármint azok a gyógyszereim, amiket a pszichiáterem szokott felírni. Annak aki nem szed ilyen gyógyszereket: ez olyan, mint amikor elfogy egy étteremben a kenyér. Nagyon kínos. Egy-két nap még nem túl durva, azt még ki lehet bírni, egy nap semmi, a másodikra kicsit rossz kedvű lehet az ember, attól függ hányat és melyiket nem tudja szedni. Aztán van az, amikor már annyira sok napja nem szedi az ember, hogy elkezd húzni a feje, meg furán szédül. Ezen már nem igazán lehet segíteni extra mennyiségű magnézium tablettával meg semmivel. Persze, felírathattam volna, csak ez nem volt lehetséges, mert a pszichiáterem pont elutazott. Persze, észben is tarthatnám, akkor sokkal jobban működne a világ, csak ez nekem nem sikerül. Szóval pánikomban elkezdtem pszichiátereket keresni az interneten, akik majd hajlandóak lesznek felírni a gyógyszerem. Ezzel több baj is van, az egyik, hogy persze senkinél nincs azonnal, ill. napokon belül időpont. Jó, találtam egy magánklinikán, de az 50 ezres díj a mentális határaimon túl volt. Aztán találtam egy másik helyet, ami olcsóbb volt, közel is volt, voltam is már ott egy másik vizsgálaton, tudom, hogy van citromos víz kitéve kedvesek, szóval foglaltam egy időpontot. El is jött a vizsgálat napja másnap, amikor a recepción kiderült, hogy az időpontom valójában két hét múlva van, és eltévesztettem az egészet. Aztán a recepciós valahogy megbeszélte, hogy a doktornéni csak felírja nekem a gyógyszereket és én ezen végtelenül meghatódtam.... kivéve, hogy aztán vártam és vártam és nem írta fel. Kétszer is jó csalódottan távoztam a gyógyszertárból, de hát mit lehet tenni. Már majdnem feladtam, amikor anyukám talált még két pszichiátert, akik a közelemben rendelnek, és nem tűntek túl ijesztőnek, szóval felhívtam az egyiket. Kiderült, hogy szinte az utca végén rendel, csak hát bár ne mentem volna oda. Iszonyat kellemetlen volt. Iszonyat kellemetlen kérdéseket tett fel, persze egy pszichiáternél az első ülés soha nem egy ilyen chill élmény mint fagyit enni, de nem úgy érzi szerintem magát az ember ideálisan, mint egy vallatáson. Ez borzasztó volt. Komolyan feltette a kérdést, hogy és önt miért diagnosztizálták bipolárisnak, aztán meg, hogy szokott amúgy feldobódott lenni? Mindezt egy szuterénben, ami úgy 3x3m volt, telezsúfolva bútorokkal, és akkor még egy gigantikus kutya a sarokban. A végén aztán még szerencsére kijelentette, hogy ő most akkor nem írja fel a gyógyszert amit kértem (jobban mondva kettőt), mert ezek nagyon erős gyógyszerek, skizofréniára valók, és én nem vagyok skizofrén, meg még további blablák arról, hogy ezt így nem lehet csak úgy. Jó, de akkor az orvosom hogy csinálja meg, hogy felírja? Annyi kérdés. Ezután a végső poén, hogy valahogy kiszaladt a számon ez az egész csalódottság meg eset, amikor az orvosomnál voltam, és mondta, hogy az a nő iszonyat gonosz, és utálja őt, mert több féle terápiás módszert sajátított el, pedig fiatalabb, így valószínűleg ahogy meglátta, hogy a betege vagyok, már velem is gonosz volt.

Nem tudtam kiverni a fejemből egyrészt a csalódottságot, hogy egyszerűen csak bejelenti, hogy ő most akkor ezt nem írja fel, mert szerinte ez nem így van, másrészt azt a sugárzó rosszindulatot, amivel ez a nő viszonyult hozzám egész végig. Lehet, hogy csak nem voltam szimpatikus neki, de szerintem nem is erről van szó. Egy kicsit rantelnem kell, mert ez bennem van a phd-m óta, csak nem igazán tudom, hogy artikuláljam. Szóval tudjátok, vagy nem tudjátok, de most már tudni fogjátok, hogy Szegeden úgy van a phd képzés, hogy az összes STEM területről jövő phd-s, illetve ezekhez a doktori iskolákhoz tartozó mindenki gyakorlatilag össze van zárva az órákon. Ott van mindenki, ténlyeg: orvos, fogorvos, biológus, kémikus, matematikus, ezekkel foglalkozó mérnökök, meg vannak páran, akik totál kilógnak, mint mondjuk én, vagy egy nyelvész nő, aki az évfolyamomon volt, és azóta fogalmam sincs mit csinál, vagy hogy tud boldogulni. Azt gondolom, hogy a presztízs sokkal fontosabb itt mindenkinek, mint bárki várná, mint amire bárki számítana. Egy kicsit visszás amit mondok persze, mert a szociológia is bizonyos körökben presztízs, meg elszállt értelmiséginek tartanak, ha kimondod, hogy szociológia, miközben voltak olyan vizsgáim, amikre konkrétan egy napot készültem, de azért "hallgassatok" meg. Másrészt biztos a félbehagyott phd-m is beszél belőlem, meg hogy nem tudom, tudtam idáig eldönteni, hogy érdemes-e valaha ezzel még foglalkoznom, vagy iszonyat középszerű lennék benne, pont mint amilyennek éreztem magam Szegeden. Az egész phd-zásban még extrán presztízs, ha az ember még orvos is, és most olyan vagyok mint egy átlagos, hagyományos orvoslásban nem hívő panelproli, de annyira kiábrándító volt ennek az egy pszichiáternek a mintegy személyeskedése, amikor tudja, hogy mennyire kellemetlen, hogyha az ember nem tudja bevenni a gyógyszerét. 

Nem is tudom, inkább abbahagyom.

There's joy not far from here, I know there is

 33 éves vagyok szóval idén volt a 15 éves érettségi találkozónk, ami nyilván sokkoló és nevetséges is, hogy 15!!! éve!!!!444 érettségiztem!!!444, hogy lehet ez?? 

Aztán kezdődött azzal, hogy egy Napfény Műterem nevű étteremben volt, ahol én még soha nem voltam Szegeden, és azt hittem, hogy a Napfény Műterem az iskolában van, mivel ez egy művészeti gimnázium... hát mit tudom én... szóval jól bementem az iskolába, ahol nem volt semmi és senki, csak egy másik osztálytalálkozó egy rakás 50 körüli nővel. A portás először beküldött közéjük, én meg csak meglepetten álltam az ajtóban, hogy jesszus, kik ezek a nénik, én is néni vagyok, most akkor mi van. Ezután sikerült kiderítenem, hogy hol az étterem, és mivel én voltam szerencsére már csak az asztal végén tudtam leülni. Mármint az asztalnak azon a végén, ahol az összes kismama ült. Ja bocs, az egész osztály egy kismama, mindenki tervezi a gyerekét, vagy bejelentette, hogy gyereke lesz (3) vagy bejelentette a már létező gyerekeit (Kb. 20). Az egyik lány azt is bejelentette, hogy úristeennnn, egy cigány nővel kellett együtt lennie a szülőszobán, fantasztikus volt a döbbenet mindenki arcán, amikor a szolid és kedves értelmiségi logopédus elkezd szolidan és kedvesen cigányozni. 

Közepesen szorongva mentem oda amúgy is az egész nagy eseményre, részben mert ún. jól ismerjük egymást ezekkel az emberekkel, részben meg felnőttként gyakorlatilag egyáltalán nem, aztán meg pár nappal korábban volt már megint egy ilyen szorongás rohamom vagy minek nevezzem, rettenetesen szorongtam mindenen, iszonyú rossz kedvem is volt. Mostanában sokszor úgy ébredek fel, hogy iszonyú ideges vagyok, vagy ingerült, nem is tudom mi, de már előre utálom az egész napot. Mintha az egész nappal el lennék késve, mintha előre minden el lenne rontva, és előre nem akartam ilyen lenni, vidám akartam lenni és könnyed, de legalábbis nem ilyen, és ettől is csalódott vagyok.

33 éves vagyok, és fogalmam sincs, hova tart az életem, és ez részben nagyon ijesztő. Ijesztő, hogy ha arra gondolok, hogy másoknak már van családjuk, már "kész" az életük, már van kihez hazamenni, mindig vannak valakivel, mindig van, akitől megkérdezzék, hogy szerinted ez milyen, mindig van akivel elmehetnek ahova akarnak, és nem kell sajnálkozniuk, hogy egyedül vannak, vagy a barátaikat úgyse érdekli vagy mit tudom én, nincs kivel csinálni valamit.

Másrészt meg, fogalmam sincs, hogy mit akarok. Mostanában túl kevés, de vannak a jó pillanatok, amikor az az érzésem, hogy én ezt így akartam, nekem ez így nagyon jó. Most nem gondolok túl nagy vagy magasztos dolgokra, csak mint amikor biciklizek a tavaszi szélben Szegeden, amikor hallok valami retteneteset és arra kell gondolnom, hogy meghalnék, ha velem ez lenne, meghalnék, ha az lenne az életem, hogy szeretek Vértón lakni (ez egy bányató Szeged legnagyobb lakótelepének dzsumbujában, a nem szegedieknek), meghalnék, ha négy gyerekem lenne, és négy gyereket kéne életben tartanom, ha a csávómmal azon vitatkoznánk állandóan, hogy már megint túl sok kokaint vett, ha a csávóm egyáltalán kokaint venne, ha egy rossz kapcsolatban élnék, ha egy olyan kapcsolatban élnék, ahol normális a cigányozás. 

send help

 Az a baj, hogy már megint nem mennek olyan jól a dolgok, szóval nem tudok nem arról írni, hogy már megint nem mennek olyan jól a dolgok. Most már kezd jobbra fordulni a sorom, szedek egy csomó magnéziumot meg a pszichiáter néni megkétszerezte a gyógyszer adagom (lol), ugyanakkor legalább jobban vagyok??? Igaz, hogy frontinnal, de legalább nem vagyok olyan nyomorult, hogy botrány. 

A másik dolog meg, hogy fáj a testem. Ez egészen újkeletű, ahhoz képest, hogy egy magas kövér nő vagyok, de egyszer egyik este próbáltam bezárni a fürdőszoba ablakot, amihez egy kicsit nyújtózkodnom kell, és akkor meghúzódott a derekam. Mondjuk legalább csak a jobb oldala, de akkor is meghúzódott. Most már nem csak azért nem merem kinyitni a fürdőszoba ablakot mert mi van, ha bemászik egy bogár, hanem mert mi van, ha meghúzódik valamelyik tagom. Na, és akkor időnként van ez a fájdalom, ami olyan mintha a vesém fájna, de szerintem nem a vesém fáj, mert semmi erre utaló jel nincs, és csak akkor fáj, ha mondjuk futok a busz után, vagy bármilyen ugró mozdulatot kell végeznem vagy ilyesmi.

Pénteken elmentem csomó pénzért  egy gógymasszázsra, és nem volt akkora reveláció vagy olyan jó érzés, mint vártam, de azért most elég jó volt. Úgy értem, a derekam még mindig fáj, de a hátam többi része nem különösebben. Kivéve mondjuk, hogy a masszőrlány ahogy állította az asztal magasságát odacsípte a karomat így a könyököm felett, ahol nekem elég hájas, és úgy fájt, hogy kifinomultan felsikkantottam, és hát most látom, hogy nem teljesen ok nélkül, mert lett ott egy sárgászöld folt. 

Szóval nehéz csak úgy lenni, de úgy érzem, ezt már vagy húszszor elismételtem. Nehéz dolgokat csinálni, mert állandóan olyan érzésem van, hogy nem vagyok rájuk képes, vagy csak olyan szinten utálom, hogy nem vagyok rá hajlandó. Mondok példákat, figyeljetek, mert kellően nevetségesek lesznek: berakni egy mosást, önteni folyékony szappant a szappantartóba, beágyazni, összehajtani a plédet, hajat mosni, fogat mosni. Ezen a ponton már elég sok mindenre hajlandó vagyok, csak hogy jobb legyen, többek közt így kerültem Székesfehérvárra egy meditációs workshopra is... és hát nem vagyok meggyőződve, hogy meditálni akarok. Fogok. Úgy valaha is. Igazából engem ez nagyon felbosszantott. Tudjátok tehát, hogy én egy depressziós nő vagyok enyhe bipoláris zavarral, ki tudja, mennyire súlyos ADHD-val és akkor azt mondják nekem, hogy a békét keressem magamban? Nézzek magamba? Ott van minden bennem? Ha ott lenne bennem ténylegesen minden de MINDEN, akkor tényleg öt féle gyógyszert kéne szednem? 

Másrészt meg, nem arról szól az egész kereszténység, hogy van rajtunk kívül valami mindenható, meg hogy a mindentudást is magunkon kívül kell keresni? Amúgy templomban is voltam, hát az rossz volt, és nem csak mert úgy feltörte a cipő a lábam, hogy kínomban vettem egy jégkrémet  alig bírtam hazamenni, hanem mert az istentisztelet legalább fele dicsőítő dalokból állt, és nem jó dalok voltak, vagy nem is tudom. Én nem vagyok muzikális típus, meg nem is értek a dicsőítő dalokhoz meg keresztény rokkhoz  akármilyen zenéhez, de mondjuk a Golgotában annyival jobb zene van, hogy nem is tudom, hogy artikuláljam. A Golgotával meg mondjuk kicsit az a baj, hogy ez a fordítás szerintem megakasztja a prédikációt, vagy legalábbis arra kellett koncentrálnom, hogy mit mondanak angolul, és az nem volt jó. 

Semmi sem jó igazából. Magányos vagyok és szerencsétlen és nem tudom, hogy mikor fog már jóra fordulni minden, mert ez most már nem is vicces, a panaszkodásom is unalmas már.

Ja még Rupi Kaurtól a Gyógyító szavakat is megvettem, de nem annyira gyógyított meg. Kötögetek is, de nem vagyok valami tehetséges benne, sokszor lyukas lesz, vagy hülyén állnak a szemek, de azt meg szó szerint nem tudom, hogy kell lebontani. Semmit nem tudok. send help.

egy poszt nem tudom miről

 Nem akartam nem írni, meg Kenyáról is akarok írni, de valahogy nem tudok beszélni magamról, valami elromlott. Én elromlottam.

Aztán tegnap voltam egy önismereti workshopon, ami nagyon érdekes volt, kivéve persze ha az ember felteszi azt az idegesítő kérdést, hogy "és megismerted-e önmagad?" hát nyilván nem, vagy mit tudom én. Mindeközben meg szó szót követett, és a magányosságról volt szó, vagyis hogy a részvevők közül sokan magányosak, és én annyit bírtam kinyögni, hogy olyan kínos erről beszélni, mármint tényleg olyan kínos erről beszélni, hogy még a pszichiáteremnek is tök nehezen tudok erről bármit mondani. Mintha ettől a magányosság dologtól még inadekvátabb lennék, de már úgyis inadekvátnak érzem magam.

Valahogy semmi sem olyan jó.

Napok óta próbálom ezt megírni, de nem megy nagyon, mert minden van a fejemben, de semmi nincs a fejemben.

Egyrészt, hogy nem akarok/szeretek itt lenni Magyarországon, nem szeretek semmit, állandóan keserű leszek minden pitiáner dologtól, de főleg hogy egy munkanélküli phd hallgató vagyok. Jó, igazából nem is vagyok már phd hallgató, mert kiiratkoztam, most meg úgy döntöttem, hogy ebben az évben nem jelentkezem sehova, hanem elmegyek dolgozni (haha). Újra és újra rájövök, hogy nekem lenne kedvem doktorálni, de nem tudom, hogy van-e értelme, hogy akkor most elcseszek még 4 évet az életemből, kb 100 leszek, mire befekezem, vagy nem fejezem be, mert mondjuk valami csoda folytán megházasodom és gyereket vállalok. Erre mondjuk iszonyat kicsi esélyt látok, de mit tudom én. Az állások, amik tetszenek alig fizetnek valami pénzt, kb alsómocsolád felsőn vannak és már a gondolattól fáradt vagyok, hogy naponta oda kéne utaznom, és fogalmam sincs, hogy a mentális egészségemnek milyen lenne, ha naponta kéne a sok nyomorral szembesülnöm. Én egy elkényeztetett budai lány lettem az utóbbi években, mit tudom én milyen lenne, mi van, ha nem kedvelnének ott az emberek,mert állandóan cuki fehér blúzokban járok? Ó a nevetséges problémáim.  

A mentális állapotom egyáltalán nem olyan jó, és igazából kezd elkeseríteni. Amikor különösen rossz, nem tudok nem tudok nem arra gondolni, hogy kész, akkor ez most már ilyen, ez most már így lesz, én most már így beragadtam, nekem most már a depressziós nő a szerepem, és minden legalább kétszer olyan nehéz mint egy átlagos embernek. Kb. két órája gondolkodom azon, hogy elmenjek-e egy jóga órára amit van olyan közel, hogy el mernék menni odáig cicanadrágban meg ballonkabátban, de azon szorongok, hogy majd kinevetnek, meg hogy kellemetlen lesz, nem fogom tudni végig csinálni, és amúgy is egy víziló vagyok. Aztán most a doktornéni felvette kétszeresére az adhd gyógyszerem, és egy napig kitűnően voltam, de most tegnap már megint mindent a hátam közepére kívántam. Elmentem sétálni a parkba tegnap a Rácz fürdőhöz, mert gyönyörű az a park, erre rock koncert volt, vagy nem tudom, de rajtam kívül mindenkin fekete volt és egy idő után elkezdett valami rock zene ordítani, ami nem is a nagyobbik baj volt, a nagyobbik probléma az volt, hogy olyan nehezemre esett még gyalogolni is, mint a huzat, elgyalogolni a villamosig, az úton pedig még egy kávét is vettem magamnak, hogy feléledjek, de hát tudjátok ki ébredt fel (én nem). Utálom magam, utálom a világot, utálom, hogy ilyen vagyok és nem valami vidám nő. Ott van mondjuk az unokahúgom, aki szakított a pasijával és ugyan teljesen bunkót viselkedett velem, de legalább vidám és pozitív. Vagy apukám. Állandóan kuncog valamin, meg nyugodt meg mit tudom én, én meg jövök itt, hogy adhd meg depresszió meg ilyen.

Amúgy még csak most kezdtem el megnézni a Conversation with friends sorozat változatát, és persze egyből újra akarom olvasni, de nem tudok leakadni arról, hogy Joe Alwyn milyen gyönyörű férfi? Nekem meg egy ronda se jut?   Taylor Swift szerintem vak? A sorozat nézés azért fontos, mert úgy döntöttem, hogy folytatom a stresszkötést. Eléggé ronda a sál amit kötök, de ha felteszem a nyakamba, akkor úgyse fog látszani,nem? Ugye nem? Szerintem valószínűleg nem vagyok a legtehetségesebb kötő, de nem foglalkozom vele, mert még egy kötő klubhoz is csatlakoztam, igazán remek volt az első alkalom. 

ffs

 Kicsit kiléptem az internetből és elmentem Kenyába, de most persze nem erről lesz (még) szó, mert most nyafognom kell. Úgy mindenről.

Nem tudom, hogy ez valami post-travel-blues-e, vagy a téli depresszióm után a tavaszi depresszióba fogok megpusztulni, de nincs az a túró rudi, ami megjavítaná a dolgokat. Nem jó semmi, vagy nem is tudom. Minden nyomja a szívem.

Jobban mondva, ami újfent nyomja a szívem, de elviekben is bánt már, hogy kiderült, hogy a marokkói fiú valószínűleg visszamegy Marokkóba miután ledoktorált (szóval júniusban). Azt hiszem, hogy már nem is csak az bánt, hogy visszamegy Marokkóba, hanem, hogy nekem semmilyen romantikus kapcsolat nem jön össze. Erre lehet azt mondani cinikusan, hogy úgyis csak egynek kell működnie, de egyrészt én már semmilyen cinizmusra vagy humorra nem vagyok vevő, másrészt meg... hát én komolyan besírtam ezen külön apukámnak, majd anyukámnak is. Egyszerűen olyan inadekvátság érzésem van, hogy engem nem fogad el, be, ez a társadalom, senkinek nem vagyok elég jó, elég érdekes elég szép vagy elég akármi, nem tudok nem azon gondolkodni, hogy egy ronda és kövér nő vagyok és nem tetszem senkinek. 

Aztán meg az a kérdés, hogy ennek a fiúnak tetszem, mert azt mondta, akkor most mi van? Úgy értem, a szépség, hogy valaki szép meg ún. vonzó (rossz ez a szó, valami trashy neccharisnyás  hegyes vörös körmű nő jut róla eszembe, de értsétek jól) egy pillanatig, de a következőben már nem? Meg jó a hajam és akkor szépnek érzem magam két napig, de aztán már nem? A rossz pólót vettem fel, és akkor teljesen rondának érzem magam? 

Szóval sok beszédnek sok az alja, nem kellek senkinek és ez nagyon kiborító. Aztán kínomban felmentem bumble-ra egyik este és lett három matchem egy pillanat alatt, aminek jól megörültem, de aztán egyik üzenetemre se válaszoltak, és akkor rájöttem, hogy nem is akarok ott lenni, sehol nem akarok ott lenni. 

Mármint tényleg nem akarok sehol se ott lenni, minden szorongást vált ki belőlem, hogy éltem túl az eddigi életem? Nem különösebben akarom látni mások életét instagramon, mert az enyém unalmas, nem akarom olvasni mások blogját, mert rosszul vagyok attól, hogy velük történnek dolgok velem meg nem, engem kihagynak programokból meg elfelejtenek, rosszul vagyok attól, hogy mások mennek valahova, vannak valakivel, csinálnak valamit én meg nem csinálok semmit és nem vagyok semmi, bár ez objektívan nyilván nem igaz, mert most mentem el Kenyába, és olyan barna a hátam mint a franc, de azt hiszem, hogy itt most az érzés számít...? 

Totál magányosnak is érzem magam, és ezen biztos nem segít, hogy nem tudok egy normális párkapcsolatot kialakítani, meg az egyik situationshipből esem a másikba, folyamatosan az az érzésem, hogy a barátaimnak nem annyira számítok, van csillió másik dolguk és nem látjuk egymást olyan gyakran, nem is beszélünk olyan gyakran, és nem tudom, hogy kell gyakran beszélni egy felnőtt barátságban, nem tudom, hogy kell fenntartani egy felnőtt barátságot. Nem tudok semmit, mikor lesz már ennek az élettel való küzdelemnek vége, nem értem. 

February is a long year too

 Lehet, hogy sejtettük, lehet, hogy nem, de nem fog örökre most már minden cuki dolgokról szólni, mint hogy tegnap is bután vártam, hogy megcsókoljon egy fiú, de aztán megint nem történt semmi. 

A február is marhára feleslegesen hosszú, és már megint elkezdtem szorongani, meg semmi nem jó meg magányos is vagyok, mert mindenki el van foglalva a munkájával meg a partnerével, két barátnőm éppen pár hónap múlva fog szülni. Ennek egyrészt persze nagyon örülök, mert az egyikük szinte csoda, hogy teherbe tudott esni, a másikuk meg csak nagyon sok gyereket akar, szóval időben el kell kezdeni. (lol) De én meg itt vagyok egyedül, és fogalmam sincs, mit csináljak magammal, amellett, hogy száz dolgom lenne, de csak egy bénult szomorúság vagyok. Tudom, hogy meg fog jönni, de egyszerűen csak annyira úszom ebben az egész szomorúságban, hogy már majdnem csak röhögnöm kell magamon.

Korábban azt hiszem, hogy meséltem, hogy a lakásom beázott, na ez addig fajult, hogy a kb. 8 nm-es fürdőszoba felén leomlott a plafon szinte betonig, (van ahol konkrétan betonig), meg még  a vele szemben lévő konyhában is lett több helyen beázás, egy legalább 1 nm-es foltban szintén teljesen lezuhant a vakolat. Elmondom, hogy történt, mert tulajdonképpen vicces visszagondolva, ahogy ülök a fürfőkádban és békésen ülök a fürdőkádban és mosogatom a hajam, miközben a szemben lévő csap felett (körülötte a fogkefém, meg mindenféle kozmetikum nyilván) elkezd úgy zuhogni a vakolat, hogy egyszerűen mindent elöntött, a csap eldugult a belezuhant portól meg vakolattól, a földön, ami persze vizes volt lett egy sártenger és hát mondhatom, hogy az egész fantasztikus volt. Két másik alkalommal éppen kiszálltam a fürdőkádból, amikor egy percre rá leszakadt a plafon bele a fürdőkádba. Na most mit mondjak, nagyon nagy élmény a vizes fürdőhabos kádból porszívózgatni a törmeléket, ami olyan nagy, hogy bele se fér a porszívóba (lol), szóval kézzel kell a kukába dobálnom (nyugi, már két zsák van benne ekkora, nehogy leszakadjon). Aztán volt az az alkalom is, amikor arra keltem fel az éjszaka közepén, hogy zuhog a vakolat a fürdőszobában, meg amikor reggelre lett egy kupac, amit mérgemben már csak félretoltam a seprűvel, hogy el tudjak menni pisilni. 

Szóval most ki kell festeni a lakásom, amire 120 ezret ítélt meg a biztosító, hát hahaha. Úgyis is ki kellett volna festeni előbb-utóbb, és ezt nem csak a 10 éves, közepesen kellemetlen sárga falak miatt mondom, hanem mert ugyebár a hálószobám sarka is beázott de elvileg ez megoldódott). Anyukámmal már két hétvégét (jobban mondva az utóbbi kettőt) töltöttünk azzal, hogy próbáltuk kiselejtezni azokat a dolgokat, amiket begyűjtöttem az évek során és aztán kihíztam,  a múlt hétvégén kidobtunk két zacskó cipőt, ami miatt egészen lelkifurdalásom van, de egyszerűen így is annyi dolog összegyűlt, amit el lehetne adni meg ajándékozni, hogy azt se tudom, hol kezdjem. Mármint jó, egyértelműen a fogyasztói társadalom áldozata vagyok, és soha többet nem veszek semmit kivéve amikor felmegyek vintedre és minden 2000 ft 

Az egész akkora shitstorm még annak tetejébe, hogy az egész dolog az egyetemmel, aminek tegnap lett teljesen vége, beadtam az utolsó papírt, kikapcsolták a neptunomat, a diákom jó még vagy két hétig, és most már csak mérges vagyok és szomorú legfőképpen. Mérges vagyok és szomorú mert úgy érzem, hogy valaki átvert, pedig nyilván nem vert át senki csak a vacak magyar oktatási rendszer meg hogy senki nem tud semmit, a konzulensem se tudott semmit, kb egyedül kellett volna kitalálnom a phd-mat, a totál rugalmatlan egyetem, és hogy most már azt se tudom, hogy akarok-e még doktorálni. Mármint a gondolat, hogy minimum 37 leszek mire befejezem az eléggé borzasztó, ugyanakkor meg mégis milyen fontos dolgot csinálok most az életemmel, ami miatt ezt ne tudnám megtenni? Nem mintha valami annyira komoly kapcsolatban lennék, hogy menten vállalok vagy 3 gyereket, vagy olyan jó állásom lenne vagy tudom is én. Annyira nem tudom, mit csinálok az életemmel, és az egész olyan luxus, hogy na, de egyszerűen egy görcs vagyok, rosszul vagyok, ha egy nap öt dolgot kell elintéznem, rosszul vagyok, hogy fel kell hívnom a háziorvost, hogy információkat kérdezzek tőle, mert az asszisztensnő olyan kelletlen és kicsit undok, rosszul vagyok attól, hogyha egyszerre sok dolgot kell csinálnom. Jó, nem vagyok rosszul rosszul, de olyan hamar ideges leszek, meg úgy érzem, hogy túl sok inger ér és le akarok feküdni a kanapéra, és mindent meg kell terveznem, meg számolgatnom a perceket, hogy hova mikor érek oda, és az egész olyan... kiábrándító. Valami baj van velem.

aranyoskám

 Valentin nap alkalmából (meg amúgy is) beszéljünk már az utóbbi három randimról.

Három!! Randi!! Ugyanazzal a fiúval!! Azt a ragyogóját. Ki hiszi ezt el? 

Azért volt csak három randink, mert ez a fiú Szegeden doktorál (ez csak véletlen, nem innen ismerem), és egyszer ő volt itt Budapesten és kedvesen meghívott az Ibolyába (az én ötletem alapján, de mégis), kétszer meg Szegeden volt intéznivalóm, szóval akkor Szegeden tudtunk találkozni. Én még mindig nem vagyok hozzászokva, hogy fiúkkal nagyon jót tudok beszélgetni, hogy ha nincs mit mondanom, akkor beszélnek helyettem, hogy ne legyen kellemetlen csend, hogy figyelnek arra amit mondok (micsoda alapvető dolog pedig), hogy érdekesnek találják amit mondok. 

Innentől a kicsit óvodás rész következik, figyeljetek. 

Jó, a fiú marokkói, szóval kultúrális különbségek vagy mit tudom én, de nem történik semmi. Annyi nem történik, hogy véletlen összeérjen a térdünk. Legutóbb a Reök kávézóban voltunk Szegeden, ahol kerek, de nem olyan túl kicsi asztalok vannak, és végig a lábát igazgatta. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj, erre azt választolta, hogy semmi, csak nem akartam meglökni a lábad. Nem mintha ez nem lenne nagyon kedves meg figyelmes, csak mégis mi történik, ha összeér a térdünk? Felgyullad a kávém? 

Igazából azt szeretném, hogy érjen össze a térdünk, vagy kezünk, (ezt még leírni is kínos, olyan gyerekes) akármi. A második randinkon ott ültünk az Ibolyában vagy három órát, és ott volt a szép keze az asztalon, és marhára nem történt semmi, én meg csak bámultam a kezeit ahogy magyarázott, mint egy 16 éves, és tulajdonképpen elég nevetségesnek érzem magam. És mennyire igaz, hogy pár hete még nem is ismertük egymást, most meg azt szeretném, hogy, pár hete nem is tudtam, hogy létezik, most meg azon gondolkodom, hogy így eljutunk-e valaha a szexig, szex!! Mégis mit gondolok, ilyen tempóban? Miért érzem magam ettől teljesen romlottnak? 

Mindeközben persze attól is rettegek, hogy annyira el vagyok foglalva azzal, hogy intimitás lehetősége, és hogy mennyire vágyom erre, hogy valaki elfogadjon meg szeressen meg megsimogassa a fejem és azt mondja, hogy minden rendben lesz és komolyan is gondolja, hogy majd túllépek valami rettenetes red flag-en, mint hogy mondjuk 8 gyereket akar én meg lehet, hogy egyet se. Persze már az önmagában aggasztó, hogy ezt szégyenkezve írom le, és a pszichiáter néni biztos ráncolná a szemöldökét, de most úgyis Ázsiában van és én nyugodtan visszafejlődhetek 20 alkalmat, semmi vész. A múltkor még anyukámnak is kiszaladt ez az egész a számon, jobban mondva nem az egész, de hogy szűziesen ott ülünk és beszélgetünk, és a fiú minden alkalommal fizetni akar (egyszer nem hagytam, mert én ettem ő meg nem), szóval ebből sejtem, hogy randi. Jó, meg abból is, hogy amikor először találkoztunk, akkor kezet akart fogni búcsúzóul, és nekem valahogy a nyelvem hegyén volt, hogy mégis mit csinálsz, és akkor mondta, hogy egy lány, de Iránból vagy nem tudom honnan mondta neki, hogy ne ölelje meg, mert ez milyen dolog, és azóta nem mer semmi ilyesmit, és akkor felvilágosítottam, hogy az európai lányokat meg lehet ölelni nagyrészt. 

lányos dolgok

 Ez most már nem a depressziómról fog szólni, örvendjen a világ, de azért továbbra is úgy érzem, hogy elloptak tőlem három hetet, ami alatt nem is emlékszem kb mit csináltam a kanapén alváson kívül. Mármint jó, elolvastam talán két könyvet meg mit tudom én, párszor ettem finomakat, de a többi időben kb meg akartam aszalódni. Fogalmam sincs, jobban mondva elég naiv vagyok (/akarok lenni) ezügyben, de szóval fogalmam sincs, hogy lesz-e még depresszióm (HAHAHA), de én azért remélem, hogy nem így kell megöregednem.

Szóval amiről meg részben írni akartam, hogy a pszichiáteremmel a múltkori ülés után beszélgettünk, nem sokáig, kb amíg vettem a cipőm meg a kabátom, és akkor megdicsérte, hogy fogytam, és arról beszélt, hogy ő nem tud fogyni és ez milyen szörnyű, pedig ő még 20 kilót le akar adni. 20 kilót! Jó, ti most sajnos nem látjátok ezt a nőt, de ugyan nem szuper vékony vagy mit tudom én, de egy teljesen normális testalkatú nőről van szó, szóval ha lefogyna 20 kilót.. hát én nem tudom. Mármint nem tudom, hogy miből, meg hogy meg olyan csalódott vagyok, hogy a pszichiáterem nem olyan laza, vagy modern mint képzeltem a testsúlyt illetően. Mondjuk ezt sejthettem volna, mert amikor elmondtam, hogy középiskolában 80 kiló voltam, akkor jóformán felsikoltott, hogy az nagyon sok, pedig amúgy az öt kilóval több az ajánlott bmi-nél, és hát 175 cm vagyok, hány kiló legyek? (nyugi, ez egy költői kérdés volt) 

Az unokahúgom szülinapján volt egy elég különös eset, ugyanis meghívta két munkahelyi barátnőjét, akiket nem nagyon ismerek, és hát az egyikük elég kövér. Jó, ezt nyilván nem az arcába mondtam, hanem amikor a másik barátnőinkkel beszéltünk, akkor a duci szó helyett a kövért mondtam ki, ami most felmerül bennem, hogy bunkóság volt, de igazából nem tudom. Az unokahúgom ugyanis azt mondta, hogy hát nem kövér csak olyan kis... tudod... molettecske. De most nem mindegy? Nem az egész csak felesleges nyelvi szépítgetés, ha közben meg rettegsz, hogy kövér leszel, és saját magaddal kapcsolatban mindig a kövér szót használod, és rosszul vagy, ha hízol 3 kilót? Szerintem ez akkora önámítás meg álszentség, hogy nem is tudom, hova tegyem. És akkor ennek a csajnak a barátnője, aki vékony, de azért viszonylag átlagos, felszedett egy fiút, aki esküszöm, úgy nézett ki, mint a bűnöző a Good girls-ben , szóval nem olyasvalaki, akivel hajnali 4-kor egyedül le akarnék lépni a körút vaksötétjébe, de hát ez a csaj pont ezt csinálta, és akkor közben szó szót követett,  és az jött ki, hogy eszerint a lány szerint a kövér lány csak féltékeny, ő meg nem mondjuk bunkó, mert köszönés nélkül ott hagyott minket. Egy kicsit úgy érzem, hogy ez az egész ilyen "not my story to tell" tipusú dolog, de olyan mélyen felháborít, amikor valaki ennyire nem érzi a lényegét egy problémának, vagy ennyire nem érti meg a barátait. Úgy értem, persze, van egyrészt amikor úgy teszek, mint az unokahúgom, hogy ó jaj, nem is kövér, ez nincs is úgy meg így meg úgy, biztos azért szólítanak le állandóan mert jön a fejedből Dosztojevszkij, és nem azért mert vékony vagy meg jó alakú és szép arcú. Másrészt meg azt feltételezem, hogy valakinek az egész személyisége arra épül, hogy kövér, és akkor biztos, hogy csak ezen jár az esze, és biztos, hogy egész nap féltékeny a vékony barátnőire, mintha nem is lenne más az életében, nem találhatna olyan fiúkat akiknek a kerek lányok tetszenek, mit tudom én. 

Voltam egy darab randin egy marokkói fiúval, nem tudom, hogy lesz-e folytatása, mert annyian ghostoltak, hogy őszintén, én már semmin nem csodálkoznék, de olyan jólnevelt volt, hogy valami fantasztikus. Úgy értem, nem hittem volna, hogy ennyire fog imponálni, ha valaki nem tesz még pozitív megjegyzéseket sem a testemre, vagy akármilyen a külsőmmel kapcsolatos dologra, nem beszél a szexről, nem tesz szexuális utalásokat. Nagyon imponál még, hogy mindig bíztató megjegyzéseket tesz azt illetően, hogy munkanélküli vagyok és szerencsétlen, meg hogy "dolgozzak keményen", ne adjam fel meg ilyenek. Azt hiszem, olyan partnert szeretnék hosszú távon, aki szintén szorgos, és arra bíztat, hogy legyek szorgalmas és akkor sikeres is leszek és akarja is, hogy sikeres legyek. Nem tudom, hogy más családokban ez hogy van, de a szüleim mindig azt a benyomást keltették, hogy nagyon szorgalmas emberek, és hogy ha én is szorgalmas vagyok mondjuk kiskoromban az iskolában, akkor bármi lehet belőlem (aztán jól elrontottam a matek érettségit). Onnan jutott ez eszembe, mert szombaton találkoztam az unokahúgommal közös barátnőinkkel, és az egyikük mesélte, hogy a barátja milyen mérges, ha otthon még előveszi a munkahelyi laptopját, az unokahúgom barátja is morcos, ha a vállalkozásával foglalkozik, ahelyett, hogy vele lógna. Gondolom, ezt lehet úgy is értelmezni, hogy nem akarják, hogy a barátnőjük túl sokat dolgozzon, legyen meg a munka-pihenés egyensúly, de én inkább úgy élem ezt meg, hogy féltékenység. Jobban mondva, a hülye exfiúmmal úgy éltem meg, hogy ez féltékenység, amikor tanulni akartam, ő meg gyakorlatilag nem hagyta. Nagyon nehezemre esik nem azt gondolni, hogy azok a fiúk, akik kevésbé tanultak mint a barátnőjük igazából kicsit irigyek és/vagy féltékenyek, és ezért nem akarják, hogy a partnerük sokat dolgozzon, mert akkor ők alul maradnak. Ha ez igaz, ez olyan kiábrándító, vagy nem is tudom, én nem így képzelem el az életem, nem így képzelem el a dinamikánkat a fiúmmal, hogy az egyikünk igazából féltékeny a másikra. 

továbbiak a depressziómról

 Na, ezt a depresszió dolgot még mindig nem mondanám, hogy tudom ajánlani bárkinek is, de azt hiszem, hogy most már nem fogok a kardomba dőlni. Ebben két dolog segített, az egyik, hogy a pszichiáter megváltoztatta a gyógyszerem, biztos, hogy ezt a legfontosabb, aztán ott volt az is, hogy kimentem a levegőre, a harmadik meg, hogy a fél napok amikor nem voltam teljesen szomorú akkor egy kicsit (közepesen, nagyon) részeg voltam. Hát, keeping it real here. Mondjuk úgy, most már értem az alkoholizmus allűrjét, az ember jól elfelejt mindent, csak aztán másnap nem hogy borzasztó, de még emlékszik is. Na, szóval ezt sem ajánlom, ha őszinte akarok lenni. (mondjuk legalább nem egyedül ittam, haha)

A depresszióm meg, azon túl, hogy talán, talán egészen biztosan most már nem fogok a kardomba dőlni,  azért jó fárasztó. Az egész szomorúság eléggé fárasztó, ugyanis a depresszió előtti emlékeim arról, hogy szomorúság arról szólnak, hogy a menstruációm előtt egy kicsit, kis ideig szomorú voltam, és ezt el lehetett mulasztani kávéval, csokival, új ruhákkal, maszturbálással, mit tudom én, de ez a depresszió ez olyan szomorú, hogy megrohadok és semmi nem marad belőlem, csak egy aszalódott mazsola. Nem akarok aszalódott mazsola lenni. Gyakorlatilag én még mindig azt képzelem, hogy nem vagyok aszalódott mazsola, hanem az élet jobbra, sokkal jobbra fog fordulni, csak hát az is van, hogy az életem úgy van, ahogy van, már úgyis hatással volt rá a depresszióm, már úgyis 33 vagyok és fogalmam sincs, mit kéne kezdenem magammal, szóval it is what it is, úgyis lesz valahogy. Nagyon nehéz úgy lenni, hogy tudom, hogy kéne valami produktívat csinálnom meg állást kéne keresnem, meg ki kéne dobnom egy rakás dolgot a lakásomból, meg fel kéne takarítanom (sokkal jobban), miközben csak feküdni akarok és aludni, mert közben nem kell/lehet gondolkodni. 

És hát ja, tudom, ill. néha azt gondolom, hogy mekkora luxus már, hogy a budai háromszobás lakásomban sírok, hogy az élet egy rettenet szar, másoknak meg feltöltős villanyórájuk van meg nincs otthon ötféle kaja, vagy mit tudom én, csak ez mondjuk persze nem annyira segít. Semmi nem annyira segít. Nem annyira segít, hogy felmentem bumble-ra és tinderre is, és a sikerrátám mondjuk úgy, hogy tragikus, szerintem hivatalos, hogy senkinek nem tetszem, egy fiú, akivel karácsony előtt óta beszéltünk a napokban ghostolt, és valahogy olyan váratlanul rosszul esett, hogy nem is tudom, mit mondjak. 

Mármint az a gondoloatom van, hogy ha a társkeresés hosszútávú célja, hogy férjem meg gyerekem legyen, akkor csak állok magammal szemben, hogy mégis helló, mit gondoltál? Gyereket, én? Hogy élnék túl egy terhességet meg gyerekszülést mentálisan? Milyen anya lennék, hogy depressziósan fekszem a kanapén? (Szar. Olyan.) Nem tudom elképzelni, hogy én szülő lennék, hogy egyfolytában szórakoztatnom kéne a gyerekem, meg életben tartani meg hogy emellett lenne egy partnerem, aki mellett ott kellene lenne mint társ és partner és támaszt nyújtanánk egymásnak, miközben én vagyok az, akinek folyamatos pep talk-ra van szüksége azügyben egyáltalán, hogy gyerünk Adrikám, fel tudsz öltözni és ki tudsz menni az ajtón. Másrészt meg a lehetőség, hogy a depresszióm miatt ne legyen partnerem meg gyerekem még ijesztőbb, vagy még szerencsétlenebbnek érzem magam tőle, vagy nem is tudom. Az az elképzelésem van, hogy úgy élhetek, mint aki nem marhára depressziós, pedig ez valószínűleg nincs így, de olyan ijesztő arra gondolni, hogy ez akadályoz dolgokban. 

Tudom, hogy nem csak a depresszió van, ami akadályozza dolgokban az embert, meg nem csak ettől lesz rossz szülő (alkoholizmus meg mindenféle függőségek amik hirtelen eszembe jutnak), és annyi mindenen félre mehet az egész szülőség, ki mondta, hogy én jó lennék benne? Milyen nagyképű aggodalom amúgy ez? Arról az alapvető kérdésről nem is beszélve, hogy nem is tudom, hogy akarok-e gyereket, és akkor ez az egész mélyenszántó eszmefuttatás teljesen felesleges volt.

egy roppant drámai kép arról, hogy hány gyógyszert kell szednem

2024, nem ezt akartam írni

 Most egy "kicsit" elcsórom Dolly egyik bejegyzését (remélem ok): Ez egy jó szar év, és még csak 9 napja tart. 

Nem ezt akartam írni. 

Nem azt akartam írni, hogy olyan borzasztó a depresszióm, hogy azt se tudom mit írjak róla. Nincs is mit írni, de úgyse azért vagyunk itt, hogy ne írjak (ja de). Olyan nyomorult lettem valamikor karácsony és újév között, hogy az már nem is vicces. Nem is tudom, hogy kell erről szórakoztatóan írni. Tegnap eljutottam arra a pontra, hogy olyan iszonyúan nehéz volt magam összecibálni, hogy nem is tudom leírni, nem is tudom, hogy meg tudom-e ezt értetni valakivel, hogy mire elgyalogoltam a villamoshoz, aztán megtettem 4 megállót, majd az Etele plázánál gyalogoltam újabb 100 métert az Etele plázáig, na az egészen borzasztó volt. Aztán ittam egy kávét a Startbucksban, mert persze azzal zsaroltam magam, hogy ihatok egy karamellás kávét, ha elmegyek odáig, és akkor egy kicsit minden jobbnak tűnt, de aztán hosszasan telefonáltam a szüleimmel mindenféle dolgokról, és egyszer csak komolyan majdnem besírtam a meghatottságtól, és akkor nagyon megalázottan éreztem magam, hogy itt ülök a starbucksban és majdnem sírok, mert olyan rossz a mentális állapotom. 

Tudom, hogy másokkal meg van olyan, hogy nem tudnak kimenni az utcára, meg nem tudnak felkelni az ágyukból vagy nem tudnak rendesen enni vagy azt képzelik, hogy ott van egy ember aki nincs is, de szembesülni saját magammal mindig a legborzalmasabb. Az egyik barátnőm azt hitte, hogy én írom a szörnyen vagyok instát, de nem én írom. Nem mondanám ki azt, hogy "pusztulat szarul vagyok", de alig várom, hogy holnap odaadjak egy rakás pénzt a pszichiáteremnek, csak hogy mentsen már meg, csináljon már valamit, bármit, csak ne így kelljen lenni, mert így nem is tudok lenni. Ma nem voltam szomorú amikor felkeltem, még kávét is főztem meg arrébb tettem dolgokat a konyhában, az előbb pedig beraktam egy mosást, jobban mondva jóval előbb, mert az előbb sípolt, hogy kész, és hát én nem áltam fel, hogy kiszedjem, az összes póló ott fog gyűrődni addig a 10 percig amíg ezt még megírom. Mit szólna a zoknis lány.  Aztán ettem zabpelyhet meg néztem Stephen Colbert-t közben, majd felöltöztem, kivettem a húst a fagyasztóból (nyugi, azóta se sütöttem meg, pedig mindjárt este 6 lesz, helyette azért rendeltem a Normából kardamomos bullart, mert logikus vagyok, pénzügyi és egészségügyi szempontból is). Ja meg aztán megstoppoltam egy zoknit, de csak mert ott volt a pulton egy tű valami random kék cérnával, ami pont elég volt, és nem is érdekelt, hogy a zokni szürke. Egy nagyon szép oysho zoknim, ami volt rajtam vagy háromszor olyan szinten szétszakadt a lábujjamon ugyanis egyszer, hogy feltörte a lábam a cipő. Tisztára fáj a szívem miatta, főleg, hogy mérgemben kidobtam. Aztán miután most egyszerre kínzom magam a tinderrel és a bumble-lel, gondolhatjátok depressziósan milyen a siker rátám (egy fiúval azért nem beszéltünk csak úgy öt sort, mert az instámat akarta, na most az meg tele van totál személyes dolgokkal meg még két bikinis fotóval is), de válaszolgattam pár üzenetre,  a négy darab emailt, amit meg kéne írnom jól halogatom kb. három napja, pedig mind fél sorból áll, és félig hivatalos is.

Aztán nem tudom mit csináltam, valószínűleg szó szerint semmit, csak arrébb tettem pár dolgot, megittam az iszonyatosan erős kávém, meggyújtottam egy gyertyát, és aztán megint szomorú lettem. Olyan mint egy rossz hullám (hú, jó elcsépelt), hogy semmi nincs, csak egy véget nem érő szomorúság. Ez már nem is szorongás, ez már csak szomorúság. Nem tudok nem azon gondolkodni, hogy mi van ha így maradok, bár tudom, hogy úgyis jobb lesz, meg adnak gyógyszert vagy valahogy kiráncigálom magam ebből, de momentán nem tudom hogy. Momentán azon szorongok, hogy mindjárt el kell mennem hajat mosni, és az nehéz. Minden nehéz, semmiről, szó szerint semmiről nem tudom elképzelni, hogy meg tudom csinálni. Az egyik nap gyümölcssalátát akartam enni, de kényszerítenem kellett magam, hogy odamenjek a konyhába, mert meggyőződésem volt, hogy nincs rá időm, és nem tudok meghámozni egy kivit. Amúgy lol, nyilván, de olyan nehéz racionálisnak lenni. Ha racionális lennék, nem lennék ilyen depressziós, nem? Akkor most biztos állást keresnék ahelyett hogy.... ülök a kanapén és sírok? 

Ezt biztos igazán élmény volt olvasni (se), kíváncsian várom, hogy holnap megint megpusztulok vagy fel tudok kelni, oh the suspense.