love

 Annyi történik, hogy kb. másfél hete beteg lettem, és azóta próbálom túlélni az egészet, vagy kilábalni belőle vagy nem is tudom, de most már nem csak, hogy mentálisan nem tudom, hogy kell lenni, de testileg sem igazán. Testileg úgy érzem magam, mint egy vénasszony és igazából biciklizni szeretnék.

A gimnáziumi legjobb barátnőm megházasodott, és én még csak nem is tudtam róla, nem is tudtam semmit, és olyan váratlanul rosszul érzem magam ettől az egésztől, hogy ma elmentem kardamom bullart venni a normába és elfelejtettem megvenni. Olyan rosszul érzem magam, hogy ma megint csak kötögettem fél délután. Olyan gyász van bennem valami elveszett barátság iránt, hogy nem is tudom, hova legyek, de azt főleg nem tudom, hogy kell egy barátságot újra építeni. Egyfolytában az az érzésem, hogy az én hibám, meg én vagyok tök passzív, mert én is vagyok tök passzív, nem tudom, mit mondjak, amikor megkérdezik, hogy vagyok vagy mi van velem, hát semmi, meg minden? Másrészt valami kellemetlen gyász aziránt is, hogy tényleg mindenki házas csak én nem, tényleg mindenki kapcsolatban van, csak én nem, és biztos valami brandet kéne építenem erre, hogy szingli vagyok, de nem tudok semmi lenni, csak szomorú. Mármint általában nem vagyok olyan szomorú mert nem vagyok házas és nincs gyerekem, de amiatt, hogy nincs partnerem most már tényleg viszonylag szomorú kezdek lenni. Ha meg azt gondolom, hogy nem, akkor csak bebeszélem magamnak, vagy mit tudom én. 

Nem akartam olyan nő lenni, aki kétségbeesetten keresi a nagy ő-t, de még csak nem is keresem, mert szorongok, hogy mégis mit tudok én adni, amikor az idő felében depressziós vagyok (most is este fél 10, és ha ezt befejeztem, hát menten lefekszem aludni, mekkora fun) vagy csak szorongok, a gyógyszereim miatt már úgysincs libidóm (jó, van, csak kevés, kevesebb, mint volt, de esküszöm még emiatt is szorongok) meg amiatt is szorongok, hogy nem tudom, hogy kell másokkal megosztanom az időt és a lakásomat, mert az exfiúmmal gazillió éve ugyan, de ez nem volt jó érzés, nem ment jól, állandóan abból álltak a napjaink, hogy én azt hittem, hogy együtt töljük a hétvégét és elmegyünk valahova, ő meg reggeli után fogta magát és elment horgászni. Állandóan elégedetlen voltam, állandóan úgy éreztem, hogy pazarlódik az időm vagy hogy valami nem jó, nincs privát szférám, és egy másik emberrel, akit elvileg szeretek, hogy legyen privát szférám, hogy kell, hogy lehet ezt megbeszélni? 

Biztos beszélnem kéne a pszichiáterrel arról, hogy nem tudok kialakítani párkapcsolatot mert ún. traumáim vannak, traumák ezek egyáltalán? De ahogy az indiai fiúval nem ment, abból arra következtetek, hogy ez valami rossz élményen alapuló viselkedési minta (az összes pszichológus erre biztos most jól összerándul). Szóval megint felkeresett az indiai fiú, pedig én már jól lezártam a fejemben az egészet, meg beletörődtem, hogy nincs nagyon értelme, erre ír, hogy helló. HELLÓ. Meg hogy menjek el hozzá Bahreinbe. Meg hogy ő depressed volt. Igazán? Komolyan? Csak mert amikor tavaly ősszel nekem volt elég rettenetes depresszióm, akkor még úgy volt, hogy nincs olyan, hogy depresszió. Ezen kívül megvallotta, hogy nem ment valami jól a biznisz, és ezért nem volt kedve beszélni sem (!!!!444), amire mondtam neki, hogy nem is pénzt vártam tőle, de azt mondjuk igen, hogy annyit mondjon, hogy bú. Mármint nem tudom, hogy ez hogy megy, de Európában nem működik úgy egy kapcsolat, hogy öt hónapig kb. nem szólsz hozzám. Az többek közt azt is jelenti, hogy nem annyira érdekellek. Nem akarok valakivel lenni, akit annyira érdeklek, hogy miután felveszem vele a kapcsolatot, ami megszakad, majd öt hónapig nem jut eszébe semmit mondani. Nem akarok valakivel lenni, aki komolyan azt gondolja, hogy ez így működhet. Jesszusom. Férfiak.