amúgy nem hagytam abba a blogolást

 Csak olyan nehéz lenni. Olyan nehéz minden. Ez a hét is olyan nehéz volt. Egyrészt a hét elején megfáztam, mostanra már szinte teljesen jó, de valahogy sokkal jobban lehozott az életről mint képzeltem. 

Aztán az egyetem, ahova hétfőn emiatt nem is mentem, szóval az egyetem már annyira lehoz az életről, hogy reggel nincs igazán kedvem felkelni, az utóbbi napokban nem volt. Ilyen nem tudom, hogy mikor történt velem utoljára, hogy felkeltem, és nem akartam lenni, nem akartam felvenni a ruhám, megmosni a fogam, még kávét csinálni is morcos voltam, pedig a kávét nagyon szeretem, de valahogy fázom az egésztől. Fázom az élettől.

Teljesen tönkrette a mentális ún. egészségem ez a phd, és mostanra teljesen egyértelmű, hogy ki kell jelentkeznem, és ezt a phd-t legalábbis, de be kell fejeznem. Nem tudom, hogy mikor jött ez a reveláció, de iszonyat szorongással tölt el az egész. Ijedtemben elkezdtem kötni, amúgy szerintem elég rossz vagyok benne, még mindig nem értem, hogy kell szemet szaporítani, van rajta vagy öt lyuk, párat sikerült megjavítanom, de a többit majd anya fogja. A múlt héten vettem valami nagyon olcsóért, talán 1400-ért öt gombolyag fonalat a turkálóban, mind ilyen kedves meleg szín, és nagyon örülök neki. 

Visszatérve a phd-re, fogalmam sincs, hogy mi fog most történni velem, és ez nagyon megijeszt. Mármint jó, jelentkezem a létező összes egyetemre, ahova lehet meg tudok meg értek olyan nyelven, de aztán nem tudom teljesen, hogy milyen pénzből, meg hogy meg mi van, ha az is borzasztó lesz. Mi van, ha teljesen alkalmatlan vagyok erre a doktorálásra, és nem is érem fel ésszel az egészet. Az egyik volt csoporttársam a Princeton-on doktorált miközben még született egy gyereke is, de mondjuk azt hiszem azt nevezik egy kicsit hátszélnek, amikor az apja meg antropológus professzor és olyan abszurd jó helyekre vették fel még mesterszakos kora előtt kutatni meg mit tudom én mit csinálni, hogy Magyarországon olyan nincs is hogy én azt nem is hiszem el.

Ha ez nem derült volna ki, végtelenül keserű vagyok. Vagyis eléggé. Vagy nem is tudom. Tudom, hogy a magyar társadalom nem pont szerencsétlenebbik felébe születtem bele, de mégis úgy érzem, hogy az ág is húz, hogy utálok ittt lenni, hogy ez, hogy a szüleimnél lakom, no ez sem segít semmit, aztán még a pénztelenség, a phd ösztöndíjam olyan kevés pénz, hogy nem is tudom, mit mondjak róla, olyan kevés pénz, hogy félrerakni is kevés, olyan kevés, hogy nem tudom, hogy vegyek magamnak kb egy dolgot belőle minden hónapban, vagy tegyem félre, de kb értelmetlen félre tenni, mert mégis mit csinálok olyan kevés pénzzel? Veszek egy márkás cipőt? És ez mennyivel mozdítja előre az életem, hogy van egy jó cipőm? Már van Martens csizmám, már teljes az életem. Keserű vagyok, mert ennyire rámentem két hülye vizsgára, hogy tikkelt a szemem hetekig, hogy feljön állandóan a gyomorsavam a stressztől, hogy nem alszom olyan jól, hogy másik gondolatom nincs is, csak ez az iszonyatos egzisztenciális szorongás, amikor 33 évesen mások már otthon vannak a kandallójuk előtt a könyveikkel meg a kedves férjükkel (vagy az csak az Ott Anna), és legalább egy kicsit boldogok. Én nem hogy nem vagyok boldog, de magányosnak érzem magam állandóan, szorongok, a mentális betegségemből próbálom összekaparni magam, kűzdök a pajzsmirigy problémával, és ha azon gondolkodom, hogy megint külföldre költözzek, mert phd, és lesz nálam egy bőröndnyi dolog kb, és akkor annyi az otthonom, akkor én rosszul leszek egy kicsit. 

Ezen még egy liter kávé vagy kardamom bullar vagy nem tudomi sem segít. Send help.