a szomszéd fűje, vagy nem tudom

A múlt héten átjött itt a Balcsin a szembe szomszédunk, aki Svájcban él a családjával, idáig nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, meg kb nem is tudtam, hogy kicsoda (mondjuk most se tudom), és elkezdte magyarázni, hogy mennyire tutkó életük van ott kinn, (már nem is emlékszem, hogy melyik városban, de német Svájc) minden mennyire jó és egyszerű és megbízható. Mennyire király a gyerekeknek az iskola, egyáltalán milyen jó az iskola, mindenki laza és örül, és gáz rossz jegyet kapni, meg az iskolaigazgató is egy kipihent laza és kedves 70 éves fickó, milyen jó. Meg hogy ő elköltheti a pénzét az utolsó fityingig, mert nincs semmi gond, következő hónapban úgyis megjön a következő.

Én ezen az egészen egy kicsit felbosszantottam magam, mert egyrészt, nem volt iszonyúan szimpatikus ez a férfi, másrészt meg olyan... nagyzolásnak tűnt? Olyan szokásos idegesítő magyarnak, aki hazajön külföldről, és elmondja hogy ott neki mennyire király, különösen annak tudatában, hogy reméli, hogy úgyse halljuk meg, amikor a gyerekeivel kiabál (akik nagyon okosak, ügyesek és felelősségtudóak), hogy menj már el pisilni, és úgyse fogom nekikszegezni, hogy akkor mi is van a kb 50 milliós házatokkal? Ha minden ennyire isteni, akkor miért is árverezik el? Úgy megkérdezetem volna, és úgy megnéztem volna a zavart arcát, bár úgyis tett volna valami marha lekezelő és szexista megjegyzést arra, hogy mennyire felvágták a nyelvem, vagy valami. (Mármint ahogy a feleségével beszél, hát nem tudom.)

De őszintén, egyáltalán nem tudom már, ill. eléggé aggaszt, hogy akkor én most besavanyodott magyar lettem, aki nem hiszi el, hogy külföldön jobb lehet? Mondjuk ezt pont elhiszem, csak tökre böki a csőröm, hogy másnak jobb. Vagy hogy nekem nem olyan jó. Közben felmondtam és már megint nincs állásom, már megint nem tudom mit csinálok, és ez marha idegesítő és frusztráló és bizonytalan, és nem akarok/tudok már sokáig így élni. Közben meg annyira végtelenül demoralizáló valahogy, hogy milyen keveset ér a munkám, mennyire értelmetlen volt a feladat, észrevenni, hogy mennyire halásszák oda az embereket, hogy minden_egyes_lépésemet be kell írnom egy számítógépbe, és ellenőrzik a belépőkártyát, és az egész tulajdonképpen egy kicsit degradáló. Közben a szüleim irtó cukik mert arról beszélnek, hogy Bécsbe kéne költöznöm (jó, igazából azért beszélnek erről, mert tudják, hogy én szeretnék Bécsbe költözni, lehet hogy ez nekem olyan mint Clarának Norvégia, de szerintem ott olyan csodálatosnak tűnik minden, hogy tisztára elakad a szavam. És hát ez is, hogy most mégis itt vagyok, mert nincs is ott állásom, azt se tudom hol kezdjem és amíg nem gyógyultam meg teljsen addig nem annyira szeretnék külföldre költözni, még akkor sem, ha csak két órányira van.
Legutóbb amúgy jól elkiabáltam, hogy már nem szedem az antidepresszánst, ma ultravacak kedvem volt, és az a baj, hogy már nem csak rosszkedvű vagyok, hanem keserű is amiatt, hogy rossz a kedvem. Kicsit már olyan ez, mit amikor az ember gyászol, és nem érti, hogy mehet tovább az élet, amikor valami nagy tragédia történt az ember életében. Kivéve, hogy engem felháborít, hogy miért nem tudok már boldog lenni, már teljesen belefáradtam ebbe az egészbe. Felléptem tinderre, ahol randira hívott egy pszichiáter (a sors micsoda keze), akiről kiderült, hogy van felesége meg két gyereke. Ennél jobb már úgyse lesz, ki is léptem.
És még szegény kismadár is meghalt, ami ideesett a kertünkbe, és próbáltuk megetetni. Olyan szomorú.