de ha egyszer velem nem történik olyan,

 hogy ülök egy házibulin, mellém ül egy kedves fiú akivel jókat beszélgetünk, szerelmesek leszünk egymásba, és aztán boldogan élünk míg meg nem halunk? Viszont tegnap volt a fiúval az ötödik hónapforduló (16 évesen milyen büszke lettem volna erre!),  az egyik osztálytársamat eljegyezték, és én már megint nem tudom igazán, hogy most mi történik velem.
Szóval ténlyeg, velem miért nincs olyan, hogy valami kávézóban vagy kocsmában vagy akárhol leszólít egy idegen, és jókat beszélgetünk egy csomó tea meg cseresznyesör mellett, és sétálunk az első kerületben vagy a Temze partján vagy akárhol, és közben könyvekről beszélgetünk, vagy arról, hogy ki hova akar elutazni, meg hasonlók. Mondjuk újabban már az értékeimben sem vagyok biztos, két hete fordult elő először, hogy igazán semmi kedvem nem volt elutazni Belgiumba (tudom, tudom, gigamega firstworld problem) és igazából annyira felbosszantottam magam ezen az Emmaus című könyvön, hogy egyik nap a parkban úgy lecsaptam a padra, hogy a mellettem ülő néni majdnem felugrott, mert engem érdekelnek a vallással kapcsolatos kérdések, és Istenről mindenkinek van véleménye, és akkor mégis, hogy lehet egy regényben ilyen szenvtelenül, mindenféle értékítélet, sztereotípia nélkül írni róla?! Egy keserves pillanatomban már csak arra tudtam komolyan gondolni, hogy lehet, hogy az értékeim, ill. a dolgok amiket értékeimnek meg elveimnek tartok, nem is az értékeim, vagyis nem is a sajátjaim, hanem igazából a szüleimé, meg a társadalomé, a társadalom azon részéé akik okosnak és igaznak gondolják magukat? És akkor értelemszerűen azért gondoltam kiskoromban, hogy mindenkinek a szülei Herendiket gyűjtenek, (már elkezdtem a saját kollekciómat), vagy legalábbis minden háztartásban biztosan van, de Szász Endrét utálni kell,s hogy mindenkinek az anyja barackszínű pulóvert vesz fel, és mindenkinek a rokonai biztosan külföldön laknak,  vagy hasonlóan messze. Ja, és hogy a fekete alsónemű tisztátlan és erkölcstelen, az anyám mindig ezt sugallta nekem, és azt hiszem, minden alkalommal eszembe jut, amikor veszek magamnak egy átlátszó/fekete/műszálas (a műszálas az ördög ajándéka!) alsóneműt. Vagy hogy én biztos rossz, de legalábbis önző anya leszek, mert műszálas a bugyim, utálom a fehér zoknikat, és veszek magamnak dolgokat, mint mondjuk ruhák, meg nyakláncok. Egy ideális világban meg még évente elmegyünk két hétre Délkelet Ázsiába vagy valami elhagyott, titkos olasz tengerpartra, és csak ezután jöhet a gyerek tandíja.
Önzőség a köbön, vagy anya majd egyedül nyaral. (who am I kidding?)

Tulajdonképpen nem tudom igazán, hogy az életem miért van tele sztrereotípiákkal, hogy miért kell mindent szabályok, rendszerek vagy címkék közé rendeznem, hogy én már voltam vagy 16, amikor rájöttem, hogy az emberek nem csak olyanok mint az osztálytársaim és a barátnőim, hanem igazán mindenfélék, hogy lehet máshogy csinálni bármit, hogy igazán, mindig van választási lehetőség. Hogy bármilyen lehetek, csak rajtam múlik, és talán azóta is kínosan igyekszem kilépni a komfort zónámból, hogy időnként már azt sem tudom, hogy hol van az enyém tulajdonképpen. Viszont külföldre költöztem, egy lakatossal járok és szingapúri az egyik legjobb barátnőm, elmentem egy** megatemplomba, vettem egy bordó lakkcipőt, és van egy fémes csillogású táskám zabkását eszem, és fokhagymás párolt répát bébispenóttal, piszkafavékony lányok közt jógázom, és odamentem három idegenhez, hogy megkérdezzem, ő ez az Imi,  most azon gondolkodom, hogy veszek egy farmerkabátot, és mindenféle alakokkal randiztam az internetről (emlékszünk a fiúra, aki a kijelentésemre, hogy éhes vagyok, azt bírta válaszolni, hogy van otthon répa? *), és még igyekszem a sztereotípiákon is túllépni, amik az online társkeresőkről élt bennem (=mindenki ronda/buta/lúzer/ízléstelen/unalmas, beleértve engem is) főleg, hogy egy százéves Glamúrban olvastam az allergológusnál, hogy még Deborah Ann Woll, a True bloodból, aki nyilván csilliószor dekoratívabb mint én is a match.com-on ismerte meg a barátját.
Szóval már nem gondolom, hogy csak az az igazán szórakoztató, aki jól ír, (de ettől még mindig meggyőződésem, hogy van összefüggés) mondjuk az egyetlen fiú, ill. várjunk csak, szóval kettő, nem akart velem lenni,de még csak találkozni sem, hm. És talán azt sem gondolom, hogy mindig el kell mennünk moziba meg színházba, és Thaiföldre nyaralni (azt hiszem soha nem fogok leszállni erről a Thaiföld dologról, amíg el nem megyek oda, és el nem csórják a vesémet), egyre jobban kezdek rájönni, hogy az embernek muszáj rugalmasnak lennie, muszáj megtanulnom lemondani, mert mégis, mi van, ha nem veszem meg 172. csíkos pólót, és nem nézem meg a színházban azt a darabot amit akarok, igazán semmi, csak hosszú távon akkor nem tudom mégis mi marad, ha a fiúm nem akar semmit, amik nekem fontosak, amikről azt hittem, hogy mindenki akarja, mert szuper (mint mondjuk elutazni meg mindenhova elmenni, enni vagy moziba?



*röhögjetek csak a piszkos fantáziámon, de mindenki akinek elmeséltem így értette
**valami ilyesmi csak világosabb