csak elmentem enni ma hogy lefotózzam   

a mai nap egy bizonyos pontján úgy éreztem, hogy nekem tényleg szét fog pattanni a fejem feszültségtől, hogy nem tudom ezt tovább, lehúzom a redőnyt, és marhára nem leszek antropológus, meg semmilyen okostojás, rettegve mászkálok a konzulensemhez, mert annyira nem tudom hogy miről írok, hogy az rettenetes, nem tudom, hogy mi legyen a fókusz, nekem miért nincs soha fókusz az életemben, miért nem tudom soha hogy mit akarok, vagy ha mégis, akkoris rettegek hogy nem fog sikeürlni, vagy túl nagy, túl jó, és nekem ilyesmi nem jár.

és annyi mindent kell csinálni, most kell igazán mindent csinálni, holnap vége a félévnek, és négy esszét kell megírni, meg csoportos projekt meg szakdolgozat interjú meg mit tudom én, és úgy érzem, hogy százfelé kell szakadnom, az egyik konzulensemtől futok a másikig, és most már azt hiszem többé-kevésbé van témám, csak hát túl politikai, és én nem értek nagyon a politikához, és akarok önkéntes lenni, vagy nem tudom, csak elmenni valahova a nyáron jó messzire, mert mikor, ha nem most, de akkor tessék, itt van még a fiúm, akit akkor itthon kell hagyni, és ettől is összeszorul a szívem, és szétpattan a fejem, mert én a fiúval akarok lenni, de nem tudok ennyit,  nem tudom elviselni hogy ez elvárás, mert én most bizonyára önző vagyok, de úgy érzem, hogy nem tudok szögre akasztani mindent, csak hogy a fiúmmal legyek, és mert most kellene nagyon összekapnom magam, hogy kapjak egy rendes állást/gyakornoki helyet vagy jó helyen legyek önkéntes, vagy egyáltalán, hogy kitaláljam, hogy mit akarok pontosan, hogy ne rettegve menjek többet a konzulensemhez, merthogy jesszusom fogalmam sincs hogy miről írok, szóval egyáltalán nem tudom, hogy hogy ne kelljen valamit félre tenni, egyáltalán nem tudom, hogy értessem meg ezt ezzel a fiúval, aki mindig az interneten lóg, hogy én erre nem érek rá, nem tudom, nem tudom, hogy osszam be az időmet, hogy működjön, mert hiába van időm, ha olyan ideges vagyok, hogy nem tudok semmit csinálni.

mindenki olyan meglepett arcot vág arra, hogy a fiúm egy lakatos, meg ilyen szalad ki a szájukon néha, hogy de te olyan okos vagy, és ezzel sem tudom, hogy mit csináljak, néha tényleg rettegek, hogy ezzel az egésszel csak a vesztembe rohanok, és ez lesz a gigamegacsalódásom, és lehet, hogy csak elméletben akarok ezzel a fiúval lenni, vagy csak a gondolata tetszik, meg hogy szexi válla van, és szép vádlija, meg hogy szeretem amikor megsimogat,  de a nagyanyám is azt mondta, hogy nem kell az első fiúval lenni, aki odavan értem, és mi van ha igaza van, mert a nagyanyám azt is mondta, hogy nem szabad olyan fiúval lenni, aki jól tud  írni, és a jogász milyen jól tudott, és akkor tessék mi lett belőle, nem kellettem eléggé, de azóta is csak arra gondolok, hogy milyen jót beszélgettünk, és neki ugyan nem volt olyan szép válla, de ennek a fiúnak mennyi mindent nem mondhatok, mert tudom, illetve gondolom, hogy nem értené meg, vagy nem úgy ahogy én akarom, és nem beszélhetünk olyan dolgokról amikről én szeretnék, mert nem érdekli, A nagy füzetet is kölcsön akartam adni neki, mert milyen szép és érdekes, és azt gondoltam, hogy érdekelné, és azt mondta, hogy nem olvassa el, mert horogkereszt van a borítón, és majd jól meglincselik a metrón, de mondom, Kristóf Ágotáról úgyis mindenki tudja, hogy nem egy náci szerző, meg híres a film, meg mit tudom én, de még ennek ellenére sem,  és hogy a Szerelempatak micsoda snorefest, és én nem gondolom magam nagyon kifinomultnak, és én titkon élvezem a szörnyeteges tinédzserirodalmat, meg az Eleanor and Park a kedvencem, de ettől még ha különbözőek vagyunk, akkor gondolom valamennyire azok is maradunk. és én nem tudom, mennyire kell toleránsnak lenni. mert én az akarok lenni, csak nem tudom, hogy érdemes-e. nem tudom, nem tudom. vagyis gondolom, hogy ezen a ponton a "jó illatú a nyakad" dolog már rég nem elég.