ahogy a dolgok vannak

Berlin

tulajdonképpen nem is tudom, hogy vannak a dolgok, de igazából ennek a blognak a 80%-a arról szól, hogy milyen összezavarodott/ nyomorult vagyok, szóval szinte meg sem vagyok lepődve magamon.

csak hát nekem most úgy érzem, annyira semmi nem biztos az életemben, hogy az félelmetes, se az egyetem, se a karrierem, várjunk csak, nem is tudom, mi leszek, se a fiú, aki tulajdonképpen mér nem is a fiúm, de minden ugyan olyan mint azelőtt,és amikor megérkeztem Londonba, ott volt az a csilió ember, meg tömeg, lökdösődnek, és senki nem figyel senkit, és hülyén vigyorognak mindenféle aranyfogú férfiak, és kilopják az ember szemét a patikában, és hülyén meztelennek érzem magam, mert nincs rajtam se csador se burka, amellett, hogy vagy egy fejjel magasabb vagyok mindenkinél, szóval egy pillanatig csak az jutott eszembe, hogy mégis mi a francot gondoltam én, hogy London, ez az a hely, ami annyira érezteti veled, hogy kicsi vagy és jelentéktelen és senkinek sem számítasz, senki nem akarja, hogy antropológus legyél, de ezeket tudtam eddig is, minek költözzek egy helyre, ami még emlékeztet is minderre, hogy jelentéktelen vagyok és nyomorult?
de aztán még arra is rájöttem, hogy most vagy soha. mert ha én most megint Budapesten ragadok, mondván, hogy én nem végeztem még ezzel az egésszel, akkor lehet hogy örökre itt ragadok, nem lesz belőlem soha antoropológia szakos, mert hogy én az ELTE-re nem jelentkezem még egyszer antropológiára az holtbiztos, és csomó minden más sem lesz belőlem, csomó minden mást sem tehetek meg, pedig én látni szerenék és hallani, és kipróbálni, és elutazni, és megírni a nevetséges 60 oldalas dolgozatot, mármint, komolyan, már a téma is megvan (persze, hogy vannak benne cigányok), és bárhogy is van, lesz, én nem akarok ott nem elmenni, vagy megtenni valamit, csak mert akkor ott kell hagynom a barátnőimet, vagy anyámat, vagy a fiút (oh wait, elméletileg nincs is fiúm), mondjuk akkor meg nem tudom, mit csodálkozom, hogy csak úgy lógok a levegőben, mint ha se itt se ott nem lennék igazán, mintha senkim nem lenne igazán.
mert például most már nem is tudom mi van a fiúval, hogy azt mondtuk egymásnak, hogy legyen vége, és ne beszéljünk pár hétig, hónapig, ehhez képest gyakorlatilag többet beszélek vele mint a barátnőimmel együttvéve, és állandóan ilyen hülye utalásokat tesz, hogy ő szívesen elköltözne velem együtt Londonba, és kb naponta ötször megkérdezi, hogy ugye akkor meglátogathat Londonban, és karácsonykor majd alszom-e náluk, és további idétlen utalások arra, hogy majd egyszer elvesz feleségül, vagy ha 40 évesen egyikünknek se lesz férje/gyereke akkor majd lehet együtt gyerekünk, de az egész olyan zavaros,  én nem várok örök hűséget, nem is tudom, tulajdonképpen de nem akarok semmit ami túl tárgyilagos vagyok túl csöpögős, semmi vallomást, arról hogy milyen fontos vagyok, meg nem tudom miket szoktak a többi lányok akiket ismerek és ténylegesen vannak fiúkkal nem csak ilyen kecske is jól lakik, káposzta is megmarad módon mint én  , csak hát az a benyomásom, hogy ez így nem túl praktikus, mert az egyikünknek biztos hogy fontosabb lesz mint a másiknak, biztos hogy az egyikünk fog randizni valakivel a másik meg nem, és egész biztos, hogy én fogok pofára esni a végén, vagy nem tudom, de jól nem hiszem hogy ez végződhet.
(meg még titkon azt is gondolom, hogy ennél lehet jobb is.)