München, 2012

egy kicsit minden összekeveredett. vagy inkább nagyon. a problémák, amelyek az egyik pillanatban nem is azok, a másikban pedig a világ dől össze miattuk. (bár a világ amúgy is túl kicsit dolgok miatt dől össze nekem legtöbbször.) a célok, amik hetente, naponta változnak, és egyáltalán, hol vannak, hol nincsenek.
néha úgy érzem, csak lebegek az egész életemen át, vagy legalábbis 2013-on keresztül.
és olyan gyorsan változik minden, hétről hétre, a kilátások, hogy hányadán állok magammal, és a világgal, hogy elhiszem-e, hogy sikerül, vagy nem.

viszont én azt hiszem, hogy nekem szükségem van az állandóságra, szükségem van a rutinra és az életem bizonyos dolgaiban az unalmas kiszámíthatóságra is, mert máskülönben engem ez felőröl. hogy aggódni kell a holnap és a holnap után miatt, félni kell mi lesz jövő héten, vagy utána.

ha semmi másban nem is, az emberi kapcsolataimban biztos, hogy kell az állandóság. én nem vagyok az a lány, akinek általánosban alsóban és felsőben is mások voltak a barátai és aztán gimnáziumban teljesen elfelejtette őket mert jöttek mások, majd az egyetemen is, nekem nagyjából ugyanazok a barátaim ősidők óta, és nekem ez nem megy, hogy az egyébként sem túl intenzív szociális kapcsolataim csak úgy felboruljanak.
ahogy az sem megy, hogy ott lógjon a fejem felett, hogy a fiú potenciálisan papnak áll. nem tudom, miért nem hagyom már ott, nyilván semmi logika sincs az egészben, de az élet nem így kellene, hogy működjön, ahogy ez megy.leginkább ilyennek, így nem szabad lennie, ahogy most van. hogy nincs sehogy. hogy megteheti hogy az orrom alá dörgöli, hogy nem tudjuk mi lesz holnap. jó, én sem tudom, hogy mi lesz, mondjuk szeptembertől, de azért igyekszem a körülöttem lévő emberekben nem olyan érzést kelteni, hogy ők csak valami átmeneti pótlékok ebben a nincs ló jó a szamár is helyzetben.

lényegében arról van szó, hogy én nem tudom, hogy én hogy vegyem a nyakamba ezt a problémát, vagy egyáltalán tudom-e, kell-e, bár az az érzésem, hogy ez így is, úgy is mindent elront. azt sem tudom már, hogy egészen jogos-e a felháborodásom (mértéke.). csak hát vannak a fiúnak ezek a barátai, akik közül az egyik szinte biztosan papnak áll, mert teológus diplomával nem lehet mit kezdeni, és mert ő ezt érzi a hivatásának, és az a benyomásom, hogy azért is mert akkor talán megoldódnak a problémái, melyek közül az egyik, hogy abszolút alkalmatlannak érzi magát a világi netán családi életre, bár én nem tudom, hogy miért kell attól rettegni már most, hogy mi van ha 5 gyereke lesz és hogyan fogja őket irányítani meg eltarartani, én ezt lehet, hogy felelőtlen vagyok, de 25 évesen még nem érzem valós problémának (habár nem tudom, hogy 30 évesen ez kevéssé fog-e gondot okozni), és akkor a másik két fiú is, akikről kevesebbet tudok, csak hogy nekik sincs munkájuk, így pénzük se, és még lány se (kulcsprobléma #2) és akkor mi mást tehetnének mint hogy papnak állnának. ez részben ironikus akart lenni persze, de most komolyan. az élet nem hiszem, hogy így működik. hogy vannak problémáink, amik nehezen megoldhatóak, inkább vonuljunk kolostorba/zárdába, és minden jobb lesz. jó, az anyagi problémák biztos, hogy megoldódnak, és a szomorúan és kielégületlenül kérdés is valamilyen mértékben (=nem szabad, hogy probléma legyen), de a lelkiismereti kérdések nem. szerintem az ember ugyan úgy utálhatja magát, és ugyan úgy meglesznek a saját démonai, csak mert Istent szolgálja, és ugyan úgy az életre alkalmatlannak érezheti magát, csak mert nem a többségi társadalom tagja, hanem egy zárt közösségben éli az életét. (ami szerintem még nehezebb, mert sokkal jobban kell alkalmazkodni).
egyáltalán nem tudom, hogy nekem kötelességem-e foglalkozni ezzel a problémával (valószínűleg nem), vagy hogy van-e jogom véleményt nyilvánítani (nincs), vagy tudok-e objektívan (nem, mert nem is vagyok gyakorló katolikus), biztosan nehéz a katolikus erkölcsnek eleget tenni, és 21. századi életet élni anélkül, hogy az ember szorongásban élje le az életét, a fiú szerint a hívő katolikusok nagy része lelki sérült, én ezt nem tudom, bár a barátainak biztos, hogy van valami baja, és ha őszinte akarok lenni tul.képpen eléggé bánt, hogy nekem hallgatnom kell ezeket a problémákat, amik mintha újra és újra  csak ismétlődnének, mondjuk ismétlődnek is, és újra és újra egyik fülükön be, másikon ki amit mondok.
én csak nem tudom, hogy ne legyek szomorú amiatt, hogy végre van egy fiú, és akkor azt mondja nekem, hogy ő alkalmatlannak érzi magát arra, hogy szeressen egy lányt, mert amikor szeretett igazán, akkor őt nem, és neki ez akkora csalódás, hogy azóta is csak ezt az érzést várja de nem jön, és nem történik semmi (szerintem amúgy az ember nem mindig ugyan úgy lesz szerelmes, de nem tudom, hogy ez igaz-e), és akkor ő miért vagy hogy legyen bárkivel is, ha már 30 éves kora előtt üresnek érzi magát.  és nem tud szerelmes lenni, és btw, úgy is papként fogja, fogják* mind végezni.
úgy érzem, hogy ez tényleg egy giga mega epic fail.



*mert ugye ha az összes barátja ténylegesen pap lesz, én meg elmegyek külföldre vagy mit tudom én** akkor teljesen egyedül marad, és akkor ő hogy ne állna papnak?
**de azt se tudom, miért számít annyira, hogy én mit csinálok, ha már úgy sem szerelmes belém?