Ne örüljetek aggódjatok, nincs vége a blognak, csak először a laptopomnak, aztán az internetnek de most már minden jó, vagy legalábbis a wifi biztosan.
És közben volt mindenféle felesleges dráma, mint mondjuk hogy egy röpke pillanatig olyan sánta voltam, hogy azt hittem megint végleg lesántulok, de aztán nagy nehezen megint elmentem az orvoshoz, aki meglepően kedves volt, és akkor mondta, hogy menjek el a templom mellé talpbetétet csináltatni, szóval mégse leszek rokkant, vagy legalábbis nem olyan gyorsan. de minek is aggódjak ezen, hogy rokkant vagyok vagy nem, az állambácsikat sem aggasztja túlzottan

Továbbá nincs blog rinyálás nélkül, vagy legalábbis nem az enyém, főleg nem ha a teológusról van szó, akivel randizunk rendületlenül, de minimum olyan intenzitással ahogy egy nyugdíjasklub ül össze, továbbá pont annyira vagyunk erkölcsösek esetlenek mint egy Jane Austen regény szereplői, de aggodalomra semmi ok, mert facebookon ennek persze semmi nyoma. Ami persze nem baj, csak ha igazából találkozunk, ami elvileg a cél lenne, kb annyira vagyok suta,  mintha még életemben nem láttam volna fiút, vagy én nem tudom mi van, nevetséges, egy rizst nem tudok megfőzni zavaromban. Tegnap egy fél estén át azon szörnyülködtünk, hogy miket mondtunk a lakótársammal a fiúcskának aki idejött hawaii csirkét enni, a svájci nagybácsitól kezdve aki feldarabolta a feleségét a bélféregig mindent, hát el lehet képzelni. Mondjuk mielőtt a A hazaérkezett olyan esetlen és suta és béna volt az egész szituáció, hogy ilyen is csak én lehetek, hogy mosogatom a tányért nekem meg az jut eszembe, ill. azon puffogok, hogy mit vagy ilyen csendben, miket mondtál már két nappal ezelőtt facebookon,** és akkor most meg, hogy itt az alkalom semmit nem merünk, mint a 15 évesek esküszöm, sőt hogy fokozzuk a helyzetet, én még írni is alig tudok erről, nehezemre esik már ez az egész.
,Hogy jónak kell lennem, hogy erkölcsös akarok lenni, de időnként nehezemre esik, hogy én minek akarok tul. képpen az lenni, kinek tartozom én magyarázattal hát Istennek, oh wait, meg az anyámnak is, hogy én idáig azt gondoltam, hogy tudom racionálisan kezelni ezt az egész szituációt, illetve hogy racionálisan fogom kezelni ezt az egészet, de nem tudom, vagy talán nem is akarom már, nem tudok mit kezdeni ezekkel a romantikus illúzióimmal, amik sorra jövök rá, hogy kicsit sem realisztikusak, és ettől most bűntudatom van, sőt, mindentől bűntudatom van, kb még azért is, mert végre van egy fiú akitől nem akarok futva menekülni, és bizonyára az ágyamból se dobnám ki, és hogy én nem tudom a mindenféle vágyaimat nem tudom Isten iránti szeretetté alakítani mint az apácák, mondjuk én ezt nem vagyok teljes egészében hajlandó elhinni, hogy ilyen létezik, hogy én akkor most le akarok feküdni egy fiúval vagy szerelmes vagyok belé vagy nem tudom (ez hipotetikus, nem rólam van szó, hah) és akkor csak Jézusra meg a Szűz Máriára koncentrálok meg imádkozom egész nap, és akkor az érzéseim transzformálódni fognak? Az a baj, hogy most nem találom ezt a honlapot ahol apácák beszélnek a nemi vágyukról, de ott tényleg ilyeneket írtak.

Meg az is a baj, hogy én már most attól rettegek, hogy én majd jól megszeretem ezt a fiút, annak ellenére is hogy bálnának érzem magam hozzá képest, és akkor majd jobban fogom szeretni mint ő engem, már ha fog egyáltalán valaha, vagy én őt, de én nem akarok érzelmileg függeni, ill. ilyen nagyon nem. Mármint szerintem aki jobban szeret az mindig függ egy kicsit, vagy alárendelt, vagy nem is tudom, és én nem akarok ilyen lenni, nem akarok jobban akarni mindent mint a másik. Mondjuk azt se tudom, miért gondolom, hogy a  független az ideális, ugyan akkor nem tudom félretenni, hogy milyen gyarlónak ér butának érzem magam nonstop, nem akarok mérges lenni és nem akarok semmit érezni csak mert a teológus nem válaszol azonnal vagy mert nem ér rá mert amúgy persze én se válaszolok mindig, és mert valamiért azt képzelem, hogy nekem keménynek és ridegnek de minimum hűvösnek kell lennem, mint valami Jane Austen karakternek.
 Most meg még nem aggódom, de azért kezd kicsit idegesíteni, hogy kb 3 hét alatt semmi de semmi nem történik, a fiúcska szerintem* azt várja hogy én kezdeményezzek, wtf, komolyan, hol vannak a férfiak? Ja, amúgy a semmit értsük úgy, ahogy mondom, tényleg egymáshoz se érünk

És emellett még itt van a nyakamon a saját lelkiismeretem is, és anyám életvezetési tanácsai is, amikre apám is csak annyit reagál, hogy Adrikám, ne felejtsd el, anyád 50 éves (amúgy csak 49) és amiknek köszönhetően nem csak a saját de még anyám lelkiismeretével is meg kell küzdenem. Hogy az ember nem fekszik le csak úgy valakivel, és ugyan házasság előtt szexelni szabad, de a partnereinket ugye nem váltogatjuk mert az erkölcstelen, meg egyáltalán az élet az, és minden az és minden bűntudatot kelt bennem, és nem tudom, hogy miért kellene, hogy az anyám által kialakított értékrend valami szentírás legyen nekem, miért legyek boldogtalan, csak mert az anyám azt mondja, úgy a jó, miért rontsak el valamit, csak mert akkor állítólag erkölcsös leszek, és én azt gondolom, hogy nem tehetem meg magammal hogy elküldjem ezt a fiút, csak mert akkor már nem leszek elég tiszta és elég jó, ha ezt meg azt csinálok vele. És én ne merjek akarni se dolgokat, és ne legyenek vágyaim, mert akkor az rossz, ill. ezt így soha nem mondják nekem, de komolyan olyan buták, hogy nem érzékelik mit mondanak?

.

**de ezt sajnos nem írhatom meg mert szemérmes vagyok, akarom mondani anyám is olvas(hat)
*amúgy az a baj, h tényleg ezt várja, én nem láttam még ilyet,