Már megint túl sok fotóblogot nézek, és Julian Bialowas különösen zseniális szerintem (bár nem tudom mi ez a sok szöveg a képein..), és már megint a Blahán történnek a nagy események, kivéve persze, ha az ember életében annyi az intrika mint a Barátok köztben, ma például valami jezsuita csoport áldotta az Úrt, de olyan hangszínen, hogy aki nem értette miről van szó, azt hihette, hogy két hajléktalan veszekszik hangosbeszélővel, mert hogy egyébként olyan hangos is volt, hogy még a hatos megállójának a másik végén is lehetett hallani, ami mondjuk nem csoda, figyelembe véve, hogy az indián utcazenészeket is meghazudtoló mennyiségű hangosító berendezésük volt. Én igazából csak nem tudom, hogy hogy lehet ilyen extrém eszközökkel, sőt, ilyen extrém nézetekkel egy vallást népszerűsíteni, nekem a hit mindig valami nyugodt és abszolút békés, pozitív dolognak tűnt, nem olyasminek amit mikrofonba kell kiabálni (az aluljáróban), és főleg nem erőszakos hangnemben. 

Aztán végre jött a négyes, de valaki nem érte el, vagy nem tudom mi történt, de valamit belecsaptak a villamos utolsó ablakába, ami elrepett, vagy legalábbis reccsent egy nagyot, és akkor a vezető kiszállt és elkezdett kiabálni, amit részben meg is értek, majd mindenkit leszállítottak, és villamosdugó lett egy kicsit.

Továbbá nem is tudom, hogy van-e értelme erről írnom, de tegnap megint írt a jogászfiú, de ma meg megint nem, szóval már igazán nem tudom, hogy ér-e egyáltalán, hogy tegnap írt, és megint kedves volt, mintha mi sem történt volna, és komolyan nem is mondta, hogy mi történt, ill. úgy írt mintha mi sem történ volna, vagy legalábbis az nem, hogy nem szólt semmit öt napig, de én ezt nem tudom mire vélni. Biztos felfújom, de szerintem ez akkor sem illő, és nekem nincs erre szükségem, vagyis nem erre van szükségem, hogy valaki játszadozzon velem, és egyre inkább olyan érzésem van, hogy nekem nincs jogom semmit írni, szólni, hogy ez nem jó, nincs jogom kezdeményezni, arról, hogy egyenrangú felek lennénk már inkább szólni se merek. 

Pedig én nem szeretem a titkokat, a ki nem mondott dolgokat, az őszintétlenséget, nem tudom kezelni amikor vannak dolgok amikről nem beszélünk, vagy tabuk, vagy nem tudom, mármint persze értem én, tabuk mindig lesznek, de amikor már annyi van, hogy nem tudom mit mondjak, hogy egyfolytában az van a fejemben, hogy mennyi mindent nem kérdezhetek, mert akkor szétfoszlik ez az egész ami soha nem is volt. 

A fiúval aki még mindig az exét siratja, gyanítom.

(meg azt is gondolom, hogy aki még mindig a korábbi dolgai miatt szomorú, az ne kezdjen már más lányokkal (v.is velem) levelezgetni vagy akármit csinálni, többel egyszerre meg végképp ne, főleg ha tudja, hogy úgyis ez lesz, hol szomorú hol nem, de nem akar magyarázatot adni, a másik nem kérhet magyarázatot, ,meg semmi mást se mert olyan sérülékeny, a múltat a szőnyeg alá kell söpörni mert túlságosan fáj ahhoz hogy beszéljünk róla bármit is, egyre jobban nem tudom, hogy mi vagyok én, hogy várnom kell, hogy azt gondolja, hogy ez fair, hát én egy igazi fiúval akarok lenni, aki hajlandó elmondani mi bántja, ha meg én vagyok a baj, akkor inkább megmondja, és olyan fiúval is, aki igazából látni akar, és nem csak hetekig emaileket váltani, meg akarok szexet is, de ezt a blogot esetlegesen anyám is olvassa, szóval nem tudom, erről írhatok-e. jó de nekem ez most meglepetés, mert nekem idáig ez nem volt igazán cél, vagy perspektíva, hogy ú szex, és most az, és ez kicsit mos új. lehet hogy most hogy 22 lettem, már nem vagyok frigid.)

Még jó, hogy az az újévi fogadalmam, hogy nem gondolok arra, hogy mi lehetne.