(amúgy ez nem ugyan az a kép,mint amit pár napja már posztoltam, ez 2 nappal később készült és más színbeállítással- ó a kompakt turistafényképezőgépek örömei)

Egyszerre vagyok gyakorlatilag teljesen közömbös, és pánikolok rettenetesen, hogy mi lesz jövőre, mi lesz az után, mi lesz velem egyáltalán, hogy hova megyek iskolába, és felvesznek egyáltalán,ki tudom-e (ill. a szüleim) fizetni, nem lesz egzisztenciális biztonságom, meg semmim soha és akkor tessék, miért hagyok mindent az utolsó percre, semmi nem motivál csak az utolsó perc, de az sem hiszem, hogy igazi motiváció lenne.

És szomorú is vagyok, meg csalódott, mert régen mindig annyira tudtam, hogy mit akarok, és mindig magamban nevettem azokon, akik nem tudták melyik egyetemre menjenek, és akkor gondolkodás nélkül jelentkeztek valahova, ahova persze esélytelen volt hogy felvegyék őket, én meg most majdnem ugyan ezt csinálom, csak nagyban, 22 vagyok és ugyan nem jelentkezem olyan helyre ahova biztosan nem vesznek fel, de fogalmam sincs, mi lesz belőlem, vagy mi lenne jó, ha lenne belőlem, nem is merek igazán akarni semmit, nem, mert akkor kicsit ki kell nevetnem magam, és gunyorosnak lennem saját magammal, amitől meg el kell kezdenem szorongani egy kicsit, hogy nagy sokára rájöjjek, hogy semmi értelme az egésznek.
Főleg, hogy ha jobban meggondolom, vagy mondjuk visszaolvasom a régi naplóm rájövök, hogy gyakorlatilag mindent ami elég fontos volt nekem mindig elértem, vagy megkaptam, vagy valahogy lett, és akkor remélem, hogy ez is lesz.

Csak én ettől még mindig 22 vagyok, és még mindig nem tudom igazán hogy mit akarok.

(De most azért kárpótolom magam egy kicsit imogen heappel, meg egy új pöttyös blúzzal)