Én mindig azt hittem, hogy az a fajta ember vagyok, aki tudja mit akar, legalábbis a karrieremet illetően, az persze más kérdés, hogy döntésképtelen is vagyok, de gondolom miért is ne hagyjam ezt figyelmen kívül, és essek pofára, amikor rájövök, hogy elvégeztem az  egy egyetemet, és nem tudom, hogy mi van, hogy mit akarok, minél tovább mérlegelem a lehetőségeimet, annál kevéssé tudom, mi lenne a helyes, vagy ne adj Isten, mi lenne a jó nekem,
és mintha ez nem lenne elég, az emberek fele azzal traktál, hogy válasszam ami érdekel, különben nem lesz belőlem semmi, apám szerint meg mindenképpen olyasmit, amivel rettenetesen sok pénzt kereshetek, itt minden a pénzről szól ebben a kegyetlen világban, ebben az elcseszett országban, csak legyen belőlem valaki, meg még egy ház a II. kerületben, mi más kellene még, a sokjegyű fizetésen kívül.
És ez a bejegyzés már megint nem egészen olyan irányt vett, mint ahogy akartam, de ettől még el kell, hogy mondjam, hogy rá kellett jönnöm arra, hogy az összes mesterszak amire jelentkeztem, értelmetlennek tűnik, kivéve az antropológiát, ahova meg szerintem nem fognak felvenni, és amúgy is, nem tetszik a program az ELTÉ-n, és én nem is akarok oda járni, máshol sokkal jobbak a tárgyak a leírás alapján, és az is mennyire kreatív, hogy egy könyvet kell elolvasni a felvételire, és arról fognak majd kérdezni.
De tudom már, hogy velem az a baj, hogy túlságosan vágyom az elismerésre, meg valami presztízsre, vagy nem is tudom minek nevezzem, de megdolgozni érte alig vagyok hajlandó. Alig merek, mert még azt sem merem elhinni, hogy meg tudom csinálni.