na jó, nem, annyira nem.
de azért azt el kell mondjam, hogy az életemet is megbántam,amikor 2 hete pénteken bementem a zöldkosár abc-be, de még jobban akkor amikor az altatás helyett a helyi érzéstelenítést választottam.mondjuk kész szerencse, hogy olyan adag nyugtatót adtak, hogy nem is emlékszem, hogy aludtam el, csak arra ébredtem, hogy valaki fúr, vagy fűrészel vagy nem tudom mit csinál rettenetesen hangosan, majd az orvos azt mondja, hogy ki kéne lapítani [vagy feszíteni, húzni, nem emlékszem pontosan milyen szót használt] a lábát, valaki tartsa már, de az igazi csodaélmény az volt, mikor jobbra fordultam, és az egyik műtőasszisztens éppen metropolt olvasott, és talán még szendvicset is evett. nem mernék rá megesküdni, hogy ő volt az, de valaki biztos, hogy evett.(wtf?)amúgy nem is, a legfélelmetesebb értelemszerűen az volt, amikor a doktorbácsi a kedves zöld köpenyében odajött és valami cinkos/gonoszkodó mosollyal odasúgta félek-e, majd mikor csak annyit bírtam kinyőgni, hogy nem tudom, azt válaszolta semmi baj, ő is félne. (utólag ez már értelemszerűen sokkal viccesebb, kac)
most elfelejtettem mit akartam mondani, szóval jóíccakát.*
elvileg most már csak kettőt kell alduni.
*itt a kórházban annyi ízes magyar tájszólást hallok, mint még soha, viszlát györökök.
az én egyik kedvenc műtéti élményem az volt, mikor félkábultan megláttam a levegőbe emelt lábam, ahogy csak úgy kiáll belőle mindenféle beledöfött olló, és közben vmit Hermann Göringről viccelődött velem a doki.
VálaszTörlésGyors gyógyulást, gondolj arra, legalább lesz mit sztorizni!
én is voltam kórházban (na most kórházsztorik gyorsan, bvah), amikor ovis voltam, és hátraesve betörtem a fejemet egy fatuskó kiálló élével. annyi kókuszgolyót még sosem ettem, mint akkor árpótlásul fájdalmas sérülésemért, na és volt a szobában egy nálam valamivel idősebb fiú, akinek felnyitották a mellkasát. óh, az emlékek.
VálaszTörlésKórházas sztorik, ajjaj. Én sosem néztem oda. Egyszer altattak, és nem ébredtem fel közben, és azért, de különben se néztem volna. Aztán amikor a térdemet pucolták ki, akkor nem vitt rá a lélek, főleg miután a kíváncsiságtól hajtva a szemem sarkából észrevettem, hogy ki van peckelve a seb, meg különben is végig hallottam, miket beszélnek, hiszen csak helyi érzéstelenítést kaptam. Aztán amikor az ujjaimat műtötték, az arcom elé volt húzva egy függönyféleség, így nem láttam semmit, de hallani megint csak hallottam mindent. Sajnos az is bőven elég volt, ahhoz, hogy eszembe jusson az összes béna orvosos vicc, amikor az a poén, hogy olyat mond a doki, amit tényleg nem akarsz hallani. Pl. hoppá. Vagy a bizonytalanságának ad hangot múlt időben.
VálaszTörlésDe a szobatársak is mindig érdekes sztorikat szolgáltatnak. :P
Amúgy mi történt a lábaddal - azon túl, hogy eltört?