sokszor nem tudom elviselni amikor szembesítenek saját magammal. mármint amikor elkezdek kritizálni valakit, vagy olyasmit mondok rá, ami esetlegesen ha bevallja magának az ember akkor kompromitáló lehet,
amikor meg rájövök, vagy netán ráébresztenek, hogy én ugyan ezt csinálom,akkor az mindig olyan nagy arcul csapás.

viszont csütörtökön mulattam a tájépítészekkel, és az jó volt, visítva nevettünk ittunk sört, meg boroskólát, meg jégert* egy rakás bácsi közt, aztán meg hazafelé elkezdtem az őszinteségi rohamomat meg a sírógörcsöt, és akkor rájöttem, hogy a dolgaim nem úgy mennek ahogy szeretném.


*nem volt olyan sok, mint amilyennek hangzik


ez meg túl jó ahhoz, hogy ne osszam meg: