furcsa úgy ülni valakivel szemben, kb. 1 méterre tőle, és hallgatni amint csillogó szemmel magyaráz valamiről, hogy alig ismeritek egymást, és te mégis tudod a legnagyobb titkát, és esküszöm, én szégyenlem magam, pedig nem is én akartam tudni, hanem csak úgy megtudtam... már ha lehet ezt mondani. azt hittem, hogy jól tudom kezelni, de mostanában nem annyira, semennyire. nekem olyan érzésem van, mintha megcsalnám ezt a kislányt, vagy mintha átverném, pedig én ezt soha nem akarnám, hogy ártanék én valakinek, aki nem teszi bele a kanalat amivel a teáját kavarta a cukortartóba, hogy a cukor ne ragadjon*? hát hogy? mindig félek, hogy elkotyogom, mindig meggondolom, meg kell gondolnom, hogy mit mondjak, és olyan érzésem van, mintha korlátolt önmagam lennék, mintha a tudatom valamilyen része állandóan készen kellene, hogy álljon, vagy lebegjen felettem, mind Demoklesz kardja, vagy nem is tudom.
és tudod, az is fárasztó nekem, hogy az emberek sokszor annyira másnak akarnak látszani, mint amilyenek. miért hazudja mindenki azt, hogy egy délután alatt megtanul 200 oldalt, és miért akar mindenki rettentően népszerűnek és szociálisnak látszani?
én meg sokszor hülyén érzem magam,mert nem próbálok meg hazduni magamról, ill. próbálok nem hazudni magamról, arról, hogy nincs időm olvasni annyit amennyit szeretnék, hogy alig hordok festéket, hogy vagy 1 éve nem fésülködtem, turkálóban vettem a ruhámat a felezőre, néha Rihannát hallgatok, és igazán csak arra gondolok mikor lesz már itt a Nikon f3 és mikor mehetek Szerencsre, és hogy lusta vagyok meg demotivált, sajnálom de igaz, mindenki az ellenkezőjét hiszi, szeretné hinni, de nem, nem motivált semmi az utóbbi napokban, csak reggel négykor az utolsó pillanat.

mostanában mindig a legjobb barátnőm társaságával járok mulatni, szeretem, szeretném azt hinni, hogy egyszer az én barátaim is lesznek, és mindig fáj hazamenni, és hallgatni, hogy a fiú mit mondott, hogy összeért a térdünk, és hogy milyen csillogó szemmel nézett. azért fáj, mert én ezeket a dolgaimat nem merem, nem merném soha kimondani, mert nem szeretem bevallani még magamnak sem, hogy én ilyenekre gondolok (mert amúgy mindig bűntudatom lesz)
és mert nekem nincsenek ilyen csoporttársaim, és egy kicsit sem vágyom a társaságukra.

meg most volt egy igazán nevetségesen könnyű vizsgám és én mégis elrontottam, és nyilván most romlik el a váltó a villamoson, úgyhogy a Gellért térről futottam az iskoláig, és még így is majdnem el is késtem. és a legrosszabb helyre bírtam leülni, ahol még biztosra se lehet menni az ötöst/négyest illetően. viszont komolyan gondolkodom azon, hogy veszek egy iphonet, vagy valami hasonló dolgot egy ilyen helyett (ha nem próbálnám tagadni a sznobságom, márpedig miért is vetemednék ilyesmire, akkor bevallanám, hogy nekem időtlen idők óta ez kell )


*tündérpofa



p.s.:vajon bekerülök egyszer azon kiváltságosok körébe akik olvashatják az annalightot?
ójaj.