nem tudok mit kezdeni a társasági életeddel, a társasági életemmel(ami nincs,kac.) hogy mindig oda viszel mindenhova és van sok nevetés meg mulatság, és ha szerencsém van még bor is jut, vagy kakaóscsiga, és én akkor azt gondolom egy pillanatra, hogy szeretek itt lenni és az élet szép, de aztán mikor mindenki hazamegy és csak az egy kislány marad, akivel még csak barátságféltékenység sincs, na és akkor amikor vissza jövök a szobába hirtelen csend lesz és nem tudja tudjátok mit mondjatok ami elég publikus ahhoz, hogy én is hallhassam,
no és akkor ilyenkor érzem magam extrakirekesztettnek.

és amikor hazamegyünk, vagy hazajössz és hallgatom a lelkendező sztorijaidat, és amikor észre sem veszed, hogy csak hümmögök fél órája, mert nincs kedvem semmi lelkesítőt mondani,mert nekem van szükségem lelkesítésre, most az egyszer
meg hát, élcelődni se akarok,mert én ugye csak azt tudom, továbbá kicsit angolul és ide firkálni.

persze, nem tudom,miért hasonlítom magad hozzád, hozzád, akit mindenki szeret,aki mindig vidám és mindig nevet,mindenkit drágának szólít, én aki kussban ül a sarokban, és lehetőleg minél kevesebb figyelmet von magára, és aztán mikor megszólal mindenki nevet rajta, és megleőpdnek amikor fél óra után rájönnek hogy értek németül.

hajnalban már nem történik semmi jó.