valójában az a helyzet, hogy én mostanság jobbára csak vegetálok. nem igazán hoznak lázba már a dolgaim, és itt se tudom mit mondjak. állandóan rám tör a szorongás, véletlenszerű pillanatokban, mint mondjuk amikor este mosom a fogam, és eszembe jut, hogy aznap mit mondtam anyámnak (merthogy mással nem igazán beszélek)vagy a-nak, vagy hogy ő mit mondott és frász jön rám, és nem tudok elaludni, mert ezen gondolkodom. vagy ha nem ez, akkor az, hogy milyen rettenetesen egyedül vagyok, senki nem szeret, és mindenki a többi barátjával meg a kiterjedt baráti körével van elfoglalva, ahelyett, hogy velem múlatná az időt, vagy felhívna, de ha belegondolok, nem is tudom, miért várom, hogy bárki is felhívjon, ha egyszer én sem hívok senkit, és ha hívnak sem igazán veszem fel a telefont, mert utálom a csengőhangokat, ezért jobb esetben rezgőre van állítva, rossz esetben pedig néma, és mivel nem ülök rajta, nem hallom/veszem észre, hogy bárki is keresne, ami hosszú távon olyan, mintha egy egészen hangyányit sem érdekelne.

el sem hiszem, hogy ez tényleg egy mondat volt.

ja,meg beköltöztem életem első saját lakásába. ez tulajdonképpen nagy szó, kár, hogy tulajdonképpen semmit nem tettem érte, kivéve, hogy aláírtam a papírt, szóval egy cseppet sem menő. van benne két fél szoba, az egyikben lakom én, a másikban meg a legjobb barátnő, mert hogy ki mással lakjon az ember mint a legjobb barátnőjével. meg van benne még egy nappali is, ami elég nagy, és fényes, és van egy kis erkélyecske, ami a Sas-hegyre néz, és van egy konyha a két fél szoba és a nappali közt, amiben most még csak egy hűtő van meg egy műanyag asztal, hogy tudjunk teát főzni, meg rántottát sütni. van egy nagy fehér asztal, kerek és ki lehet nyitni, és akkor hosszabb lesz, és a rajzolhat majd rajta a barátnőivel, én meg írhatom a csodás projektfeladatomat, vagy bármi mást, haha. a székeink tisztára a farm ahol élünkre emlékeztetnek, bár valójában szinte egyáltalán nem emlékszem, milyen székeik voltak... ez, hogy van két fél szobánk és ott lakunk visszaolvasva valójában rettenetesen hülyén hangzik, pedig valójában nem katasztrófa, úgy képzeltem, hogy úgyis a nappaliban fogunk mindent csinálni.
nem tudom, hogy ez az együttlakás jó ötlet volt-e amúgy. mármint én mindig is az egyedüli ember voltam, aki szeret egyedül lenni otthon néha, sajtot enni meg született feleségeket nézni. vagy hasonló. és én 4 nap után belefáradok abba, ha valaki bírálni kezdi, hogy kivel akarok barátkozni, melyik országot akarom látni, és hogy érdekel-e a vallás. (bocs, hogy nem hiszek a jósnőkben...!) ez a sajtos példa nyilván nem érzékelteti megfelelően az egyedüliségemet, de nem akartam sajtokra célozni, én csak arra akartam célozni, hogy otthon nem akarok és nem is tudok azon agyalni, hogy vajon mit gondolsz gondolnak rólam, és mit fogsz/fogtok szólni.
nyilván nem vagyok felnőtt ehhez.-