2025. február 15.

 Hogy is mondjam, szóval erről az abszolút cenzúrázatlan kommentelésről jutott még eszembe egy dolog, amit nem akartam először megírni, de most Valentin nap van, szóval megírom ennek apropóján, mert mást is akarok mondani. Szóval egy ideje nekem nehezemre esik mások kapcsolatairól meg gyerekeiről olvasni, mert iszonyat savanyú lettem. Nem mások gyereke miatt vagyok savanyú nyilván, sőt, azt hiszem, hogy nem is azért mert másnak van gyereke, nem vagyok benne biztos, hogy akarok gyereket, de az annyira zavar, hogy milyen sikertelen vagyok a kapcsolatok terén, hogy komolyan, én már tisztára megkeseredtem ebben. 

Kb 10 éve ismertem meg a lakatost, nagyjából két évig tartott, és én azóta senkivel nem tudtam komoly kapcsolatban lenni. Jó, az indiai fiúval komoly lett volna, de hát kidobták Magyarországról, szóval ez nem igazán számít. Jó, volt rajtuk kívül még tizenakárhány fiú akikkel randiztam, szóval nem mintha nem tetszettem volna senkinek, de senki nem akart kapcsolatban lenni velem. Valahogy úgy a fejembe vésődött amit a brácsás Martin mondott nekem, hogy mindig olyan szeretetteljesen  (lol) bánok vele, hogy nekem kapcsolatban kéne lennem valakivel. Azóta se tudok kapcsolatban lenni. 

Végtelenül elkeserít amúgy, hogy mennyire sikertelen vagyok tinderen és bumble-n is, és azt hiszem, hogy tulajdonképpen leírni is iszonyat megalázó, hogy hát gyerekek, amúgy velem egy fiú se akar még randizni se, vagy randira hívnak, de közben ghostolnak, vagy beszélgetünk és közben ghostolnak egyik napról a másikra, vagy már whatsappon ghostolnak vagy azonnal unmatchelnek vagy válaszolnék de már töröltek, nem kellek senkinek. Nem vagyok elég vicces vagy elég szép vagy elég okos, és ilyenkor nem tudok nem arra gondolni, hogy másnak már mostanra született három, három!!! gyereke, túl van egy csomó jó pillanaton a kapcsolatában, és nekem ezt már semmi nem pótolhatja, én már 34 vagyok, és a jövendőbeli partnerem esélyes, hogy még idősebb lesz, és túl lesz egy csomó mindenen az életében, amit egymás nélkül éltünk meg, és ez valahogy... sajnálattal tölt el? Meg ilyen fomo érzésem van? 

Egészen sokáig beszélgettünk egy spanyol fiúval, és olyan kedves volt és valahogy olyan érdeklődéssel fordult felém, hogy na, és aztán egyik nap még megkérdezte, hogy ettem-e újévi lencsét és aztán soha többet nem válaszolt, és nem értem. Mármint jó, naiv vagyok és azt várom, hogy megmondja, hogy bocs, de nem, de ha őszinte akarok lenni, akkor senki de senki nem mondja meg, hogy bocs, de nem. Egy másik fiúval több hónapja beszélgettünk (ennek is mi értelme van, nem tudom, de mindenesetre hallgassatok rám és ne csináljatok ilyet), erre még mindig nem hívott randira, szóval randira hívtam én, de persze az utolsó pillanatban közölte, hogy nem ér rá. Nem tudok mit mondani rá, csak hogy olyan alja amúgy.

És tegnap volt egy randim, de szerintem ez is sikertelen volt, és esküszöm, hogy kezdem azt gondolni, hogy én már soha többet nem fogok szexelni. Jó, majd rendelek még egy vibrátort woltról. Mindenesetre már megint fogalmam sincs, hogy mit csináltam rosszul, mégis mi ment félre, amikor nem túrtam az orrom és azt mondta a fiú, hogy nagyon szép vagyok élőben? Ezt azért biztos, ami biztos, vagy húszszor elismételetem a fejemben, hogy valaki azt mondta, aki nem egy idős bácsi, hogy nagyon szép vagyok, ez jó érzés mondjuk. Viszont akkora görcs van bennem, hogy soha nem fogok találni senkit, meg soha nem lesz partnerem, én leszek/maradok az egyedüli szingli fura nő, hogy ez azt hiszem, hogy mindent elront.

2025. február 10.

 Másfél hétig nem voltam dolgozni, mert beteg voltam, úgyhogy most full on Sunday scaries meg minden. Megfőztem az ebédet holnapra és egy kicsit pakolgattam, de nyilván sokkal fontosabb, hogy az előző posztom febr. 5-én volt a legnépszerűbb a blogolásom történetében, szóval most jól meglovagolom ezt a hullámot és írok mégegyet (lol)

El akartam mesélni, hogy voltunk az egyik barátnőmmel a Loupe színházban és megnéztük a Bármi lehetséges című darabot, egy párról szól, akiknek meghal a gyereke. Én még sose sírtam szerintem színházban, de ez olyan megrázó volt, hogy tisztára fáradtan jöttem ki a színházteremből. Mármint amúgy is kicsit még vacakul voltam, mert még nem múlt el teljesen a betegség, de a jegyet már hetekkel ezelőtt megvettük, szóval nem akartam lemondani. 

A héten egyébként a következő dolgokon szorongtam: 

  • hogy dolgozni kell menni, és mi van, ha elfelejtettem, hogy kell 
  • a pszichiáterem idegesítő módon nem írja fel rendesen a gyógyszereimet. most még beteg is voltam, és akkor 4 napig nem tudtam szedni az egyik gyógyszerem, hát tisztára rosszul voltam. jó, egyik nap nem voltam hajlandó a két fokban lemenni a gyógyszertárba, de a többi napon állítólag nem működött az eeszt, nem vette észre, nem sikerült, majd holnap, így összesen egy hetet várhattam arra, hogy felírja a gyógyszerem. mindezek mellett ha nem a rendelésen kérem, hogy írja fel a gyógyszerem, hanem csak úgy, akkor újabban 10 ezret(!!!) kér, ami meg valahogy abszolút felháborító
  • pénz
  • még mindig nem tudom, hogy akarok-e barátkozni ezzel a lánnyal, aki felkiáltott, hogy úristen, de kövér, vagy nem is tudom, azt hiszem, hogy akarok, de nem tudom, milyen módon kezdeményezzek beszélgetést ezzel kapcsolatban, nagyon rossz vagyok a konfliktusokban
Amúgy a kötésről akartam írni még, ami egy elég banális téma, de el kell mesélnem, hogy habár nagyon élvezem, csomó szorongást vált ki belőlem, hogy egyszerű dolgokat nem tudok megcsinálni, mint szemeket felszedni, meg ezt a slip slip knit nevű fogyasztást, megjavítani horgolótűvel hibákat, ilyesmi. Most volt egy fonalvásár és két viszonylag drága fast fashion pulóver árát elköltöttem prémium gyapjú fonalra, hogy kössek majd egy pulóvert, és teljesen inkompetensnek érzem magam az egészben, hogy körbe kötés meg mit tudom én, hogy az egészet meg se érdemlem, meg se tudom csinálni. De olyan szép mályva színű az a fonal, jó ég.


2025. február 5.

Most két dologról akarok írni, de tulajdonképpen elég kellemetlenül érzem magam, szóval nem tudom, hogy minek írom. 

Arról van szó, hogy én azt gondolom, hogy itt bloggerként egyrészt nem tudok mindenkinek megfelelni, másrészt szimpatikus lenni sem. De ettől még én nem tartozom magyarázattal sem. Tegnap ezt a fejemben sokkal jobban tudtam artikulálni, mint most, de arról van szó, hogy nekem nem kell mindent megmagyaráznom, még akkor is, ha sokkal könnyebb azt hinni, hogy mekkora liba vagyok, aki mindenkit lenéz, pedig nekem ez a poszt egyáltalán nem arról szólt, hogy lenézek másokat, hanem, hogy nem akarnak már barátkozni velem.

Szerintem ez a blogos közösség (nevezzük annak? nevezhetjük annak?) sokkal kisebb, mint mondjuk ami instán folyik, és én egy kicsit azt várom, hogy a kommentelők ennek megfelelően eh, viselkedjenek. Creusa írt pár hónapja egy nagyon jó gondolatot arról, hogy minek olvasson valakit, akivel az életben amúgy sem lennének barátok, és nekem ez úgy a fejembe ragadt. Nem kell olvasni ha nem tetszik, és főleg, nem kell számon kérni, meg relativizálni a nehézségeimet. Nem fogom megmagyarázni a jó életszínvonalamat, vagy mit tudom én, hogy hova utaztam, és milyen táskám van, lehet, hogy megosztom, lehet, hogy nem, de attól még a célom ezzel a bloggal akkor is az, hogy valami jó érzést keltsek az emberekben vagy gondolatot ébresszek, ilyesmi. Jó, meg ventilálás is a célom ha őszinte akarok lenni, de viszonylag megválasztom, hogy miről ventilálok és hogy. 

Lusta lány instagrammernek volt egy nagyon érdekes posztja az online kéretlen tanácsokról amit most ide linkelek. Nagyon röviden arról szólt, hogy ő is olyan stílusban kommentelt/írt egy ismerőse posztjai alá íróknak ahogy ők, és akkor mi történt, hát sejthetjük, hogy nem olyan jól vagy építő jellegűen végződött, mint egy ideális világban, hanem az emberek össze-vissza káromkodtak meg letiltották. Az én véleményem is keresetlen, meg nem is vagyok egy nagy kommentelő, de végtelenül felháborít, hogy az emberek feljogosítva érzik magukat, hogy az összes frusztrációjukat meg akár csak gondolatukat megosszák az interneten vadidegen emberekkel, akkor is, ha objektíven előre lehet tudni, hogy ez sértő. Szerintem tök jó lenne, ha az emberek nem írnának olyanokat az interneten, amiket élőben nem mondanának. 

Á, nem tudom. Az is történt még, hogy van egy új barátnőm, akit bumble bff-ről ismertem meg pár hónapja, és éppen mentünk az Astorián a villamos megállóban, amikor jött egy nagyon kövér fickó. Mármint tényleg akkora, hogy az nem mindennapi, na de és akkor mi van.Ez a lány meg felkiáltott, hogy bazmeg de kövér. Mondtam neki, hogy mégis mit csinálsz, amire a fő érve az volt, hogy úgyse hallotta, pedig biztos, hogy hallotta. És amúgy szerinted ő nem tudja, hogy kövér? És minek elrontani a napját, hogy valaki felkiált, hogy kövér vagy? Aztán beszéltünk erről, és viszonylag érzéketlenül reagált, hogy hát ő ezért barátkozik főleg fiúkkal, mert ők nem sértődnek meg ezen, meg hogy dehát úgyse hallotta, de szerintem meg ne feltételezzük már, hogy a férfiaknak nincsenek érzései, és nem is hallanak. Nem tudok nem arra gondolni amúgy, hogy akkor most rólam mit gondol, mert az a gondolat nem megnyugtató, hogy jó, de én harmad akkora vagyok mint az a férfi. Ettől még nem tudom nem magamra venni az egészet, és nem tudok nem valami rettentő személyes szinten megsértődni. A beszélgetésnek az lett a vége, hogy jó, de nőként kövérnek lenni nem ugyan az, mint férfiként és én ezt valami iszonyú kettős mércének érzem, ami szintén valami személyes sértettségből fakad. Mindenesetre én azóta se tudom eldönteni, hogy van-e kedvem egy ilyen barátsághoz.

2025. január 31.

2025, semmi nem változott

 Valami izgalmasat akartam írni, de úgy tűnik nem tudok annyira, mert van 4 piszkozatom, aztán meg nem történik semmi, de most újra megpróbáljuk. 

Már csomószor akartam írni a dolgozásról, de vagy nem ment vagy nem jutott eszembe semmi vagy mit tudom én már. Amikor adnak feladatot (nem mindig adnak sajnos, néha csak ülök és szép ruhákat nézegetek az interneten) akkor az többnyire nagyon jó, vagy legalább közepesen, vagy nem is tudom, de jó ott lenni a munkahelyemen, nincs különösebben stresszes légkör, az emberek kedvesek a konyhában, viszek magamnak fancy teát és azt iszogatom. Pénteken az volt a nevetséges feladatom, hogy két másik szociális munkásnak segítsek egy EU-s pályázat értelmezésében, mert nem tudnak angolul meg nem is csináltak ilyen pályázatot még soha, szóval segítenem kellett a lefordításában. Aztán kiderült, hogy be lehet állítani a nyelvet és nem is kell semmit fordítgatni, de én úgy sajnáltam ezt a két szociális munkást, akikről kiderült, hogy jóval (!) fiatalabbak nálam, és akkor semmit nem tudnak angolul. Hogy lehet így létezni a világban 2025-ben? Hogy lehet megérteni bármit az interneten? Hogy létezhet olyan, ami szerintem a legfontosabb kérdés, hogy valakit teljesen felmentenek az iskolában az idegennyelv tanulás alól, ami kb az egy fontos tárgy? Szóval ha másért nem is jársz oda, legalább angolul vagy németül tanulj meg rendesen, nem? Mondjuk nem tudom, melyik az az állami iskola, ahol segítség nélkül olyan könnyű megtanulni valamilyen nyelvet, meg azt is sejtem, hogy nem Borsodban van, de legalább próbálkozni lehet, nem? Nem tudom. 

Röviden és tömören az is van még, hogy nem keresek semmit. Ez persze azért is különösen csalódás, mert senki nem mondta meg, hogy a fizetési papíromon amúgy a bruttó fizetésem van, csak akkor derült ki az egész, amikor kaptam szuper kevés fizetést. Mármint hogy annyira keveset, hogy a fizetésem bőven nem éri el a 300 ezret ÚGY, hogy van két nyelvvizsgám meg egy mesterszakom, amikért extra pénzt kapok. Tulajdonképpen ezt eléggé megalázónak érzem. 

Én amúgy sose voltam szegény, és most nem tudom, hogy kell szegénynek lenni, nem akarok úgy viselkedni, mint aki szegény. Jó, ezen a ponton lehet vitatkozni azzal, hogy mi az, hogy szegénység, meg mi az hogy szegénység amikor a szüleim úgyis támogatnak, de az egész megalázó, és erről nem szólt senki. Nekem amúgy soha senki nem adott semmilyen pénzügyi tanácsot, szóval semmihez nem értek a pénzt illetően.

Meg még az unokatestvéremen is pattogok, akiről már milliószor írtam és már teljesen unalmas még nekem is. A nyár óta, vagy mit tudom én mióta meg az van, hogy ő már egyszerűen nem hív amikor a közös barátnőnkkel találkoznak, mindenféle ok nélkül, gyakorlatilag ghostoltak, és ez annyira felháborít, hogy azt gondolja, hogy velem bármit meg lehet csinálni, hogy undorító. Most volt a szülinapja, szóval a szülinapi brunchra persze meghívott, nem szoktam ilyet mondani, de tényleg bűnunalmas volt, senki nem mondott semmi értelmeset, és én ekkor jöttem rá, hogy már nem is akarok ezekkel a lányokkal lógni, egyrészt hogy lényegében ghostolnak, aztán hogy fel se tűnik egyiküknek sem, hogy nem vagyok ott, szóval feltehetőleg ez nem az unokatestvérem műve egyedül, és harmadszor, hogy képesek az arcomba mondani, hogy de hát ők se találkoztak. Lol, ok. Tényleg eljutottam arra a pontra, hogy jó, akkor legyen inkább csak pár barátnőm és akkor annyi, de erre nekem marhára nincs szükségem. És akkor az unokatestvérem anyámat zaklatja azzal, hogy hogy értesse meg (lol), hogy ő külön akar találkozni ezekkel a lányokkal. Hát kisanyám, talán nem így kellett volna az egészet csinálni. 

Holnap meg lesz a családi szülinap, és annyira nincs kedvem hozzá, hogy az már nem is igaz, hogy legszívesebben kiosztanám mindet. Amúgy nálunk lesz megtartva, mert a nagynéném bejelentette, hogy náluk hirtelen NINCS ELÉG SZÉK. Már milliószor voltunk náluk, de most hirtelen nincs elég szék. (=nincs kedvük főzni) LOL, jó, ok. 

2024. november 21.

 Néha azért is jó lenne, ha lenne egy partnerem, mert megbeszélhetnénk ilyen nagyon fontos dolgokat, mint hogy ha rácsöppent a pulóver ujján a mintára a pad thai szósz de amúgy teljesen tiszta, akkor attól még fel lehet-e venni.

Vagy

Amikor az ember felszáll a buszra, és tudja, hogy csak pár megállót akar utazni, akkor lehet egyedül kivül ülni? Csak mert az előttem ülő csajt, aki ugyanezt csinálja, csak még oda is teszi a Deichmannos szatyrát totál bírálnom kell, mármint mi az, hogy "nem engedi meg", hogy más oda üljön? Én meg ugyan ezt csinálom, csak az oké, mert tudom, hogy le fogok szállni? Jó, ha egy idős néni jönne, akkor biztos felállnék amúgy is, most biztos nem érzékeltettem rendesen a kérdés súlyosságát, de azért gondolkodjunk már el ezen a nagyon fontos kérdésen.

Harmadrészt meg, az a kellemetlen helyzet állt elő, hogy a sportmelltartómban van a legjobb mellem, nyilván mert az egy kerek alakú kosár, amilyet mostanában nem igazán szoktam hordani, mert viszonylag kényelmetlen, de ez a sors mekkora iróniája? (főleg, hogy turkálóban vettem (bár ez undorítóan hangzik) és Primarkos (pedig sose veszek elvből Primarkos cuccot (különben ez az egy elvem van)

2024. november 20.

Hát még mindig jóformán minden reggel elmorzsolok egy könnycseppet, amikor realizálom, hogy reggel 6 van, és én már fel kellett, hogy keljek. De holnap lesz a pályafutásom első igazi meetingje, olyan izgalmas! Már saját tűzőgépem és tűkiszedőm is van! oh, the intrigue. A nő, aki a múlt héten jött már fel is mondott, úgyhogy egész jól bírom, a munka hőse vagyok.

A szorongásom még mindig nem kell félteni, pl. állandóan azon is szorongok, hogy nem alszom eleget, szóval egyik nap már 20.36-kor feküdtem az ágyamban(!!!), csak mondjuk az a baj, hogy nem alszom valami jól, hajnali 2-3 körül felébredek és utána még vagy ötször. Tegnap vettem melatonint, és így már sokkal jobb volt, csak egyszer ébredtem fel. Szorongok még azon is, hogy a hétvégén találkozom az unokatestvéremmel meg a soha nem látott unokatestvéreimmel, és abszolút látom a potenciált arra, hogy kellemetlen legyen. Azt a konfliktust kerülöm éppen, hogy az unokatestvérem szerint ne menjünk a Frei caféba mert az túl drága (ezer forint egy kávé ott?), de amit ő kinézett, az kb az elviteles kávézó a Blahán, ahova senki nem ül be, és annyira kínos. Mármint nem kell a Vajba menni, ahol abszurd drága minden (de legalább finom), de hogy a soha nem látott rokonod nem tiszteled meg azzal, hogy nem a sarki gyrososnál iszod a kávét, az teljesen gáz. A szüleim szerint amúgy biztos, hogy van valami titkos oka, ami miatt most hirtelen olyan szükséges volt találkozni, és már nyolcszor elmondták, hogy ne válaszoljak kellemetlen kérdésekre, mint mondjuk a vagyoni helyzetem, a szüleim vagyoni helyzete, a legújabb lakásunk (arról nem is tudnak), a nyaralónk, mit tudom én. Annyira kellemetlen már önmagában az is, hogy ilyenekre kell felkészítenie magát az embernek a rokonaival kapcsolatban. Vagy eszembe jut még az is, amikor a nagynéném megkérdezte, hogy mit fog anya csinálni, ha apa meghal az egész "vagyonnal" vagy mit tudom én, és hát ez annyira felháborító és rosszul esik, mert amúgy őszintén, ki gondolkodik ezen, és nem is akkora vagyon, hogy ezen gondolkodni kelljen, de szeretném azt válaszolni, hogy majd eladunk mindent és veszünk belőle Gucci-t mint Kulcsár Edina. Ez kb annyira volt ízléses kérdés, mint az a nő. 

Meg amúgy csalódott is vagyok, mert már száz éve (vagyis több hónapja) beszélek tinderen egy fiúval, és úgy volt, hogy múlt héten pénteken végre randizunk, de persze nem randiztunk mert lemondta és most meg elutazott egy hétre. Fogalmam sincs, mit gondoljak, amikor valakinek ennyire nem fontos találkozni, ugyanakkor mindig írogat nekem.

2024. november 13.

 Jól elbuktam a blogvembert, bár Dolly szerint még az egész hónap hátra van, szóval most mégis írok. A múlt héten még az internet is kiment, és úgy is maradt napokra, mire nagy nehezen kihívtam a Vodafone-t.

Szóval elkezdtem dolgozni, és úgy közepesen élvezem. Eleve teljesen abszurd azt mondani a dolgozásra, hogy élvezem, ki akar szánt szándékkal korán kelni, mit korán kelni, hatkor kelni és aztán fáradt lenni délutánra. Én ezt nem akartam. Amúgy a szociális munkásság mint dolog érdekel, érdekesek voltak amiket idáig magyaráztak, a fizetésem csak közepesen rossz magyar viszonylatban de az egy kicsit böki a csőröm, hogy ugyan én plusz pénzt kapok azért mert mesterszakom van (meg a nyelvvizsgákért is), egy másik nőt felvettek úgy, hogy valami jógával kapcsolatos diplomája van valami egzotikus főiskoláról. Nem vagyok olyan mérges, mint az a nő, aki ma hangosan ordítva jött ki a Magyar Postától, de azért egy kicsit igen. Meg hogy jól kikűzdőttem a külföldi diplomám is, amit teljes mértékben én akartam, a szüleim felől biztos lehetne dipim akárhonnan, bár biztos nem, mert azt is ők javasolták, hogy a Corvinusra menjek. Egyébként annyit nagyon fontos még tudni, hogy minden szociális munkás döbbenetesen sokat tud beszélni, vagy legalábbis majdnem mind, még a portás meg az asszisztens is. Mondjuk ha az lenne a feladatom, ill. annyi stimuláció érne, hogy egész nap emaileket rendezgetek meg papírokat nyomtatok ki, akkor én is beszélnék egész nap. Várjunk csak.... idáig az a feladatom, hogy papírokat rendezgessek dátum szerint visszafelé, mert valaki azt vette a fejébe, hogy jó vagyok a papírmunkában, meg a monotonitástűrésem is szuper, és akkor most ezt csinálom. Szerintem hetek kérdése, és kicsit elsorvad az agyam.

Arról beszéltünk múlt héten a pszichiáter nénivel, hogy nem tudom nagyon jól felmérni a távolságokat meg az időt sem, és tényleg nem, ill. csak most figyelem meg ezt igazán. Nem (csak) arról beszélek, hogy amikor unalmas valami, akkor úgymond nem telik az idő, mert attól, hogy unalmas van, hogy tudok egész jól koncentrálni egy feladatra, hanem, hogy egyáltalán nem tudom, mi mennyi ideig tart. Mint mondjuk ma Újbuda központtól el kellett gyalogolnom a postára, ami kb 5 perc, de lehet, hogy annyi se, de kész örökkévalóságnak tűnt részben mert hideg volt, és mert semmi kedvem nem volt hozzá, és mert semennyire nem tudom felmérni, hogy valójában mennyi ideig tart gyalogolni pár száz métert. De más dolgokról se tudom felmérni, hogy mennyi ideig tartanak, mint mondjuk megigényelni az erkölcsimet (tologattam kb 4 napig, mert lehetetlen feladatnak tűnt), vagy levágni a körmöm, kifesteni a körmöm (szerintem soha nem fog már megtörténni). Ja meg még az is van, hogy már a második gyógyszert vonják ki a forgalomból amit a depressziómra és enyhe adhd-mra kapok, a másodikat nem sajnálom, mert egy förtelmes ízű kanalas volt, de akkor is, frusztráló, hogy van még 3 napra való, és kész.

2024. november 3.

 Kedves Naplóm! 

Ma az egyik apai unokatestvérem (,akivel egyébként sosem tartom a kapcsolatot, kivéve amikor az egész családdal találkozunk) felhívott, hogy találkozót akar szervezni az unokatestvéreinknek. Még ketten vannak, egyiküket sem ismerem, és egy kicsit szkeptikus vagyok a dologgal kapcsolatban. A másik két unokatestvérem apukám középső bátyjának a gyerekei, akivel apukám kb 30 éve nem beszél, mert jó kellemetlenül viselkedtek amikor meghalt a nagymamánk, és most is ők kerestek meg minket igazából, csak a szüleim nem voltak valami proaktívak az egésznek a megszervezésében. 

Anya már elmondta, mit nem szabad mondani a balatoni házról meg a vagyonunkról (ez a szó is, lol), biztos minden nagyon jó lesz. (vagy nem)

2024. november 2.

blogvember 2

 Már tegnap jól elbuktam a blogvembert, de mindegy is, hagyjuk is figyelmen kívül, most már így is blogoltam havi egyszer, ami mostanában az átlagom, haha. 

Nagy érdeklődéssel olvastam mindenki posztját az evésről, szóval elmesélem fotó hiányában, hogy tegnap egy Zelma nevű helyen voltunk a szüleimmel Füreden, ami egy borbár igazából, de lehet enni is, és mi ettünk. Szerintem nagyon finom volt, valami csirkemell céklaszósszal meg rántott kecskesajt golyóval, csak aztán.  A kecskesajtból volt egy darab golyó, meg még cékla szósz, és egy kis zöld bab (mungó bab talán, nem klasszik zöldbab, csak nem tudom a nevét), és semmilyen más köret. Apukám látványosan szenvedett, mert krumplit akart enni biztosan, és mert a háta mögött sokan beszélgettek nagyon hangosan (ettől én is szenvedtem), de a csirke nagyon jó volt, és most ettem olyat először, hogy a csirkemellen bőr volt, apukám pedig irtózik a bőrtől, szóval itthon sosincs bőr semmin, kivéve, ha specifikusan megbeszéljük. 

Azt akartam még elmesélni, hogy idén amúgy olyan keveset olvastam (csak kb 40 könyvet, de nem is vezettem mindet molyon), mert újabban kötni szoktam, nagyon lassan megy, minden sokáig tart, szóval sokat nézek mindenféle sorozatokat, beszéljünk ezekről. (Az az érzésem, hogy úgyis mindenki látott mindent, de mi van ha nem)

Fleishman is in trouble


Ezt olvastam már könyvben is és nagyon tetszett, aztán meg Jesse Eisenberg Fleishman, egy fiatal orvos, akinek a felesége csak úgy eltűnik. Mármint nem Gone girl módjára alakul a történet, hanem csak hétköznapi emberek módjára várják, hogy valami legyen a feleséggel, akitől már amúgy el is vált. Szerintem nagyon érdekes volt, hogy hogyan alakulnak az események, ha hirtelen az apának kell magára vállalnia a gyerekneveléssel meg háztartással kapcsolatos teendőket.

Queenie


Ezt a könyvet is olvastam, és nagyon érdekes volt, egy fekete nőről van szó, akinek az élete több fronton is egyszerre megy tönkre, és mondhatni depressziós lesz. A rasszizmussal kapcsolatos szál nagyon tetszett, nyilván fogalmam sincs, milyen fekete nőnek lenni ma Angliában (vagy hát van elképzelésem, de ez csak elképzelés).

All the light we cannot see


Nem úgy terveztem, hogy ideteszem az összes könyv sorozat adaptációját amit valaha is olvastam, de ha már így alakult, legyen itt ez is. Igazából már évekkel ezelőtt olvastam kb 2015 körül, amikor megjelent először a könyv, és jesszusom, rettenetesen gyönyörű amit Anthony Doerr csinál a nyelvvel ebben a könyvben. Szerintem nagyon ritka, hogy valaki a nyelvhez és a reál tudományokhoz is így értsen, szóval olvassátok. Aztán meg a sorozat, szóval persze egy eye candy az egész díszlet, de a főszereplő vak kislány tényleg egy vak kislány, Mark Ruffalo zseniál, a német katona gyönyörű, mit akartok még.

The gentlemen


Ez semmilyen szempontból nem illik ide, ugyanis egyrészt nem olvastam, nem is láttam az eredeti filmet, mondhatni valami akciósorozat, Guy Richie rendezte, szóval semmit nem értek ehhez az egészhez, azon túl, hogy benne van a gyönyörű csávó a White lotusból???!! Jó, nyugi, nem vagyok ilyen felületes. Van még a sorozatban egy csomó öldöklés is, de a lényeg, hogy két fickó megörökli az apjuk kicsit düledező birtokát, aztán kiderül, hogy a fiatalabbik örökölte a hercegi címet, de aztán még az is kiderül, hogy amúgy az egész egy bullshit, mert a birtokon, jobban mondva alatt van egy marihuána ültetvény. Történik csomó akció, miközben Eddie próbálja kimosni a birtokot ebből az egészből.


2024. október 31.

blogvember

 Meg amúgy kicsit (eléggé) csalódott is vagyok magamban, mert semmihez nem tudom tartani magam a blogolást illetően, pedig úgy szeretem (amikor már megírtam a posztot, haha). Még október elején vagy mikor felvetettem Dollynak, hogy tartsunk blogtóbert, de ő nem akart mert inktóberezett, szóval csendben elvetettem az ötletet, de aztán elfelejtettem itt "kihírdetni", szóval most nem tudom, van kedve valakinek blogvembert tartani? 

Persze, tavaly is elbuktam, de a próbálkozást megéri, vagy mit tudom én. 

Akkor holnap, remélem.

A héten elkezdtem dolgozni az új munkahelyemen, szóval most gondolom panaszkodni fogok arról, hogy keveset keresek. Mármint jó, kapok extra kiegészítést mert nyelvvizsgák meg mesterszakos diploma, de ha arra gondolok, hogy mennyit kerestem volna ha HR-esnek mentem volna tényleg, hát menten besírok. Jó, valószínűleg nem fogom hülyére dolgozni magam (vagy ki tudja) meg kellemes a munkahely (vagy legalábbis ahogy kinéz). Sikerült megbeszélnem, hogy valószínűleg fogok tudni majd járni a pszichiáteremhez, aki kizárólag reggel 8-tól este 5-ig dolgozik, szóval nem is tudom, hogy a munkaidőben dolgozó emberek hogy mennek oda, de mindenki akkora weirdo-nak látszik, akivel addig találkoztam ott, hogy nyilván én is az vagyok, most mit tagadjam. 

Már százszor elmondtam, és még nekem is dögunalmas, de rossz pillanataimban, meg amúgy a jókban is jól lehoz az életről a magyar valóság, hogy hány forintot keresek, hogy én is jól csak azért nem jutok olyan sorsra mint pár éve az a fiatal tanár, aki azzal lett híres, hogy egy kávégépre nincs pénze, mert akkor a szüleim majd adnak rá pénzt, vagy vesznek nekem egyet. Senki nem akarja/szereti bevallani, hogy szereti a pénzt, de én szeretem a pénzt, vagyis a szép ruhákat amiket megvehetek rajta, szeretem az élményeket amiket mindez a pénz lehetővé tesz, szeretek finomat enni, meginni egy csomó citromlikőrt a Manyiban egy este alatt és sokat nevetni, szeretek a Mom parkos drága moziba menni, szeretem a könyveimet, a szőrme galléros kabátom, amikor felszáll a repülőgép, szeretnék még sokszor Afrikába utazni, és egyáltalán olyan életet élni, ahol nem állandóan azt hallgatom apámtól, hogy miért nem jó neked a Balatonra utazni.


Találkoztam az egyik nővel akit még a pszichiátrián ismertem meg (a századik weirdo ebben a posztban), aki jó szegény körülmények közt él, de most kiderült, hogy azért él jó szegény körülmények között amúgy, mert eltartja az egyik barátnőjét, aki most próbál leérettségizni. Mármint azon már fenn se akadok, hogy egy 30 körüli nő most akar leérettségizni, mert van ilyen, bár mondjuk hogy meg miből meg egyáltalán, hogy élt eddig, de hogy gyakorlatilag idegennel (ie. nem családtaggal) tartatja el magát, az valahogy végtelenül abszurd...? Na, és akkor a dolog lényege a szempontomból, hogy adtam nekik laptopot. Elvileg ugyan középiskolásoknak jár laptop, vagy hát lehet igényelni, de mit tudom én, nem volt nekik, szóval oda adtuk nekik anyukám régi laptopját, de amikor adtam, nem néztem bele a táskába, szóval nem tudtam, hogy nem az én laptopom van benne. Na most ezen volt egy pitiáner jelszó, de már ez is csak napokkal később derült ki, hogy nem is tudják használni, aztán meg vissza se jeleztek, hogy megy-e a laptop, szóval nem tudom, lehet, hogy azóta már rég eladták a laptopot. Olyan felháborító az egész, miközben kész voltam rá, hogy majd nekem kell megcsináltatni a laptopot, erre még annyit se mondanak, hogy bú. Mármint nem akarok most itt atyaúristent játszani aki megsegítette a szegényeket, mert amilyen sértettek, biztos, hogy ez jönne ki belőle, de hogy jól adtam egy gyakorlatilag idegennek egy laptopot, és akkor annyit se mond, hogy kösz, hát nem is tudom. 

2024. szeptember 26.

melyben megint blogolok, vagy mi

Múlt szombaton megnéztük anyával a Fekete pontot, ami szerintem tűpontos (micsoda pun, csak mondjuk nem az akart lenni, hanem a szókincsem... whatever), és egészen meglepő módon tele volt a mozi, pedig a Mom mozi sosincs tele, pedig fotelek vannak meg lábtartók meg kislámpák meg édes popcorn.A film végén egy nő nagyon hangosan elkezdte fejtegetni a véleményét, és már az is felháborító volt, hogy azt gondolja, ez tényleg mindenkit de mindenkit érdekel, de akkor még hogy ő a csattanóra várt, a csattanóra! Egy dráma végén! Ó anyám. Erre még soha nem gondoltam amúgy, de művészként milyen nehéz lehet úgy alkotni, hogy a műved a nézők/olvasók fele nem is érti meg rendesen, vagy csak részben? Fogalmam sincs, hogy ha művész lennék, akkor ezt figyelembe venném-e (de magamat ismerve, biztos, hogy szoronganék ezen), de úgy felbosszantottam magam a Pizsidizsi Bánat és öröm című könyvről szóló podcast epizódján, hogy még az volt a szerencse, hogy épp megérkezett anyukám, és ki is kapcsolhattam. Nem szoktam hallgatni ezt a podcastot (mert igazából másikat is alig), de hogy szóval... egy könyvet ne azon a szinten elemezzünk már egy podcastban, amire gondolom, hogy fel lehet ám készülni, hogy szimpatikus-e a főszereplő, meg tudtam-e vele azonosulni. Másrészt meg, ez a könyv egy nagyon jó könyv a mentális betegségekről ill. arról, hogy egy mentális betegség hogy meg mint befolyásol egy kapcsolatot (itt házasságot) és a többi családtagot, de ezek a lányok olyan szinten nem értették, hogy mi az hogy depresszió, hogy én nem is tudom, hova nézzek kínomban. Nem mindenki érzékenyítette saját magát sok éves depressziós tapasztalattal, vagy érdekli a téma, néz utána, olvas erről, ne adj Isten, egyáltalán érzékeny, de akkor nem beszélek róla ennyire publikusan, nem? 

Jaj, nehéz lehet ilyen bölcsnek lenni, mint én vagyok.

Az van még, hogy kínaiak az új szomszédaim és a gimnáziumi volt legjobb barátnőmnek gyereke született az egyiptomi férjétől. 

Anyukámmal ma azon vitatkoztunk, hogy mi a jobb, ha nem lesz soha férjem, vagy ha egyiptomi vagy akármilyen távoli random országból jövő, és ő azt mondta, hogy neki nehéz lenne feldolgoznia, ha egyiptomi férjem lenne, én meg nyilván azt mondom, hogy ez bullshit. Mármint én azt várnám, várom, hogy az anyám örüljön már a boldogságomnak. Ez nyilván nem ilyen egyszerű, de ha svéd férjem lenne, akkor senki nem húzná a száját, mert biztos szőke haja lenne és mit tudom én, Fjallraven pulcsiban járna meg kockás ingben, mintha legalábbis az indiai fiúm nem így öltözött volna, haha. Csak mondjuk az indiai fiúm nem bánt velem valami jól ami a reprodukciós jogaimat illeti, meg hogy így lelépett, én meg csak néztem, aztán miután lefitymálta a depressziómat, bejelentette, hogy depressziós volt és ezért nem keresett, szóval mondjuk úgy, hogy nem bánt velem szuper fair módon, és most egy kicsit tartok attól, hogy megint, jobban mondva valaha is megint indiai fiúm legyen, nem mintha fenyegetne, hogy bármilyen fiúm legyen. 

Jelenleg a legnagyobb történés, hogy írt a német szeretőm, tudjátok az az, aki évekkel ezelőtt volt viszonylag sokáig a színen (vagy egy évig), Fabian, hogy rám gondolt!!!??? és azóta egy hosszas német nyelvű (lol) csevelybe bonyolódtunk mindenről, mint hogy házas lett, (wie bitteeee??) meg hogy mi ez a félre nézés már megint, hát hogy ő ezt sorozatosan csinálja (asszem ezt sejtettem, mert nem vagyok hülye), és a mellem is nézné, küldjek már róla egy videót (nem is képet??), de ha láttatok már ártatlan árja arcú szőke fiút.... ohh well. Na én is annyira vagyok ártatlan mint amennyire látszom, szóval lefixáltuk, hogy karácsonykor lehetőleg majd találkozunk.  

Amúgy még azon is gondolkodom, hogy ha majd végre kapcsolatban leszek valakivel, akkor hogy fogok mindenfelé nézelődni? Vagy akkor nem akarok majd? Vagy én leszek az a ribanc, aki mindenhova nézelődik és fél perc után nyitott kapcsolatban akar majd lenni? Vagy mi lesz velem? Valaki mondjon valami okosat.

Nyugi, majd blogolok a Taylor Swift koncertről is (hint hint), csak az nem most lesz, mert megyek Sally Rooney-t olvasni (miiitttttt!!!!) (ja ezt este blogoltam nyilván)



2024. július 2.

Men I may not know, but shoes, shoes I know

 A hétvégén elment vissza Marokkóba a berber szeretőm (jaj most olyan modoros, hogy tolom itt, milyen egzotikus fiúkkal szexelek, de oh well), és fogalmam sincs mit gondolok. 

Jó, persze, tudom mit gondolok. Igazából csalódott vagyok. Amikor január végén először találkoztunk, akkor azt hittem, hogy ez jó lesz, ebből lehet valami, aztán az első négy vagy öt randin nem történt semmi, és én azon gondolkodtam, mint egy tinédzser, hogy mikor fogunk csókolózni, vagy bármit csinálni. Persze részben hülyeség volt, és miért nem gondoltam erre, hogy ez egy fiú akinek júliusban lejár a tartózkodási engedélye, és nem az EU-ból jött, hogy csak úgy új vízumot kapjon. Aztán meg még nem is tudta, mit akar igazából csinálni, ha kész a phd-ja, én meg ekkor hagytam a sajátomat félbe, és fogalmam sem volt, hogy mi lesz velem (most 5 hónappal később van, és még mindig nincs fogalmam, de ez a poszt most szerencsére nem erről szól), és úgy gondoltam, hogy ez most oké, hogy nem tudjuk mi lesz, majd kiderül, majd eldöntjük, majd lesz valahogy, mit tudom én.

Most a legutolsó randinkon tudtam meg, hogy amúgy tulajdonképpen egyébként egy lány házassági ajánlatot tett neki tavaly, de ezt is csak mert megkérdeztem, hogy tul.képp ez mikor volt, meg utálom az ilyen jellegű mismásolást. Szóval ezt az ajánlatot visszautasította, mert nem volt szerelmes a lányba, és szerintem egy nagyon tisztelendő dolog. Csak közben meg ez mindent valahogy más megvilágításba helyez köztünk, mert fogalmam sincs, hogy tőlem akkor mit akart (ezt nem beszéltük meg, és már akkor mindegy is volt), de szerintem semmi komolyat (mondom, hogy ez lesz a memoárom címe) és ez valahogy annyira böki a csőröm. Mármint, hogy ő végig tudta, én meg nem tudtom, mit hittem. 

Jó, azt hiszem, hogy ez a fiú nem a nagy ő nekem, meg nem is vagyok belé szerelmes, de akkor meg mit gondoltam, hogy majd minden megváltozik, és amúgy tényleg azt gondoltam, hogy fekszünk az ágyban, ülünk a kanapén és datolyát eszünk, ülünk az asztalnál és levest eszünk, kaktusz levelet sütünk és megesszük pirosarannyal, ülünk órákig az Ibolyában és akkor majd szerelmesek leszünk egymásba, mikor ő végig nem is akarta ezt az egészet, csak elfelejtette megmondani nekem, én meg... velem meg csak nem történt meg.

A barátnőim azt mondták, hogy milyen szép fiú és tényleg szép fiú is, kicsit karamell színű, jobban mondva tökéletesen karamell színű, eh, mindene, de azt hiszem amúgy, hogy még szex közben is kultúrális különbségek voltak, vannak köztünk. Azt hiszem, hogy a kultúra olyan, hogy mindenki tud róla valamit, vagy "mindent", és akkor amikor találkozol vele a kairói reptéren, hogy az etiópok hogy öltöznek, akkor először nem hiszed el, ahogy azt se, hogy az összes férfi eléd akar állni, ha hagyod. És akkor ott van egy nagyon-nagyon beszédes fiú aki a világ másik végéből jön, konkrétan egy másik univerzumból. Képzeljétek el, hogy ez a fiú a phd-ig vitte, úgy, hogy az anyja konkrétan nem tudott írni felnőtt koráig, az apja katona, ami nem egy szuper magas presztízsű foglalkozás Marokkóban. A házukban egészen sokáig nem volt padló, csak döngölt föld, és víz sem, amit a kútról kellett hozni. A berberek nem is arabul beszélnek otthon (hanem valami tamazight-ul), szóval az arabot meg kell tanulni az iskolában, mert az iskola csak arabul van, az egyetem meg pláne. Házasság előtti szex nem nagyon történik, jobban mondva nem történik, meg házasság előtt nem szokás, szóval szex se történik, ahogy szexuális felvilágosítás sem, főleg nem úgy, hogy tessék itt egy banán, és akkor mutatom, hogy megy ez. Egyszer rossz méretű óvszert vettem,  mert fogalmam sincs, hogy ilyen van, és ez hogy van, és hogy ez az én dolgom-e, nőként, még akkor is, ha én leszek terhes. 

Másrészt meg persze nem akartam az a nő lenni, aki szexről * aki a szex miatt tölt időt valakivel, de ez már nem tudom, hányadik olyan viszonyom, amiben elég fontos a szex, szóval most mit tagadjam le, hogy ezt csinálom. Egyik nap, ill. hát legutóbb amikor a pszichiáternél voltam, ki tudja miért a kb. tíz(!!!) évvel ezelőtti exfiúmról beszéltem, és a gyalázatosan rossz kapcsolatunkról, meg hogy nem ment a szex, és akkor azt bírta mondani, hogy a férfiak szeretik úgy érezni, hogy ők irányítanak, és szerintem ez akkora bullshit, mint a huzat. (Internet népe, nyilvánítsatok véleményt) Úgy értem, milyen genetikai vagy akármilyen bizonyíték van arra, hogy a férfiaknak irányítania kell? Ez nem a patriarchális berendezkedés egyik kellemetlenül megtanult része? Ahogy az meg kínosan antifeminista, hogy azért töltök valakivel időt, mert négyszer akarok egymás után szexelni? (Ezt tényleg, tényleg leírtam?) Most jól zavarba jöttem, és félek, hogy ennek a posztnak a vége jól félre siklik és annyi lesz, hogy ok cső (mint általában), ahelyett, hogy még azt fejtegetném, hogy mennyire jó lenne, ha ez az egész nem lenne akkora tabu, mint amekkorának érzem.

Mióta megírtam a posztomat a kövérségről, és most már mindenki tudja, hogy kövér vagyok (bár a kövérség persze tökre relatív, ezt én is tudom, a nagynéném is kövér, csak ő nem tud felmenni a lépcsőn) és mondjuk kicsit kellemetlen tapasztalat, de most már úgy is mindegy, megoszthatom a néppel, hogy a marokkói fiú elmondta nekem egy csomószor, hogy mennyire tetszik neki a fenekem. Ezt mondjuk egy kicsit fetisizálásnak érzem, vagy mit tudom én. Nem tudok nem arra gondolni, hogy akkor most azért tetszettem neki, mert egy bizonyos tipusú nő tetszik neki. Ez mondjuk végtelenül kiborító. Jó, ha egymás mellé tenném a fiúkat, akik valaha tetszettek, biztos lenne bennük valami hasonló, de hogy fenék? 


*cue Carrie Bradshaw idézet a címben

2024. június 21.

Melyben elgurult a gyógyszerem

 Mostanában a fejemben sokkal szellemesebb vagyok ezért kéne csöndben maradnom  és amúgy meg tudom, hogy unalmas már, hogy állandóan a mentális problémáimról szól újabban ez a blog, miközben én szeretnék vicces lány lenni. 

Egy kicsit foglalkoztat az anszki blogján kialakult dráma (vagy minek nevezzem?félreértés? egyet nem értés? tudom, hogy a dráma nem jó szó, bocsi), és mindenki olyan okosakat és érzékenyeket mondott meg írt ott, hogy én már inkább nem is szóltam hozzá, de nekem két dolog van, ami ilyen take away (mint sem levont következtetés), mégpedig, hogy mindannyiunknak vastagabb bőrrel kéne rendelkeznünk itt a blog szférában. Egyáltalán nem arra gondolok, hogy gátlások nélkül mondjuk meg egymásnak a magunkét, hanem, hogy talán ne vegyünk mindent annyira a szívünkre. Jó, ezt lehet, hogy főleg csak magamnak mondom. Tegnap történt valami, ami miatt nagyon rossz embernek érzem magam, és most idegesítő leszek, mert nem mondok több részletet annál, hogy akaratlanul illetlen voltam valakivel, aki szívességet tett nekem. Ezen úgy elkedvetlenedtem (jó, meg azért egy kicsit fel is háborodtam), hogy fél este csak puffogtam, és nem is írtam blogot, mikor amúgy tegnap akartam ezt posztolni. Egyébként foglalkoztat még az a kérdés is, hogy mi a jobb, az automatikusan kimoderált kritikus kommentek, vagy a komment zivatar, ami volt már több blogon mostanában. 

A másik dolog, hogy nekem nincs kész stratégiám azt illetően, hogy mi az, amit nem írok meg ezen a blogon. Vannak dolgok, amikről nem szeretek túlságosan beszélni, mint mondjuk a pénz, mert annyira nem tudom kezelni, hogy nem is tudom, hogy artikuláljam. Tudom, hogy van pénzem, de közben állandóan nincs pénzem és mondom, nincs pénzem, de közben most is vettem 7 ezerért kézzel festett gyapjú fonalat, amiből mindösszesen majd csak egy sapkát fogok tudni kötni, de közben meg "nincs pénzem" a Lierac arkrémre, aminek a mintájától tök szép lett a bőröm. Általában nem beszélek, beszélnék, arról, hogy tulajdonképpen én egy kicsit (nagyon) irigy ember vagyok, és úgy közepesen legalább irritál, hogy az egyik barátnőm már másodszorra megy Ázsiába tavasz óta. Biztos, hogy nem megegyezőek a pénzköltési szokásaim, és értem, hogy neki van egy jó multis fizetése, de nekem nem tűnik komfortosnak pénzmegtakarítás ügyileg, hogy kétszer elmegyek Balira. Bla bla, irigy liba. Nem beszélnék a borzalmas felfázásomról, ami lehet, hogy fertőzés volt, mit tudom én,szerintem lehet, hogy szex közben kaptam el, de ki tudja, ilyenekről nem szeretek a blogomon beszélni, mindenki azt hiszi, hogy egy mosdatlan huligán vagyok. Pedig amúgy elköltöttem egy csomó pénzt body shopos testradírra egyik nap amikor elég rossz volt a kedvem, és valószínűleg nem fogok ilyet többet csinálni, mert 8 ezer forint túl sok bármire, ami a body shopból van és rózsa illatú és egyszer csak volt-nincs. A lány, aki Balira jár, tudom, hogy kb miss sporty sminktermékeket használ, szóval ő biztos azért tud Balira menni, mert nem veri el a pénzét minden földi jóra (nagyon leegyszerűsítve), de én szeretem a szép dolgokat. Meg persze marhára szeretem a pénzt is.

Nincsenek válaszaim, és most elmesélem inkább, mi történt két hete. Elfogyott a gyógyszerem. Mármint azok a gyógyszereim, amiket a pszichiáterem szokott felírni. Annak aki nem szed ilyen gyógyszereket: ez olyan, mint amikor elfogy egy étteremben a kenyér. Nagyon kínos. Egy-két nap még nem túl durva, azt még ki lehet bírni, egy nap semmi, a másodikra kicsit rossz kedvű lehet az ember, attól függ hányat és melyiket nem tudja szedni. Aztán van az, amikor már annyira sok napja nem szedi az ember, hogy elkezd húzni a feje, meg furán szédül. Ezen már nem igazán lehet segíteni extra mennyiségű magnézium tablettával meg semmivel. Persze, felírathattam volna, csak ez nem volt lehetséges, mert a pszichiáterem pont elutazott. Persze, észben is tarthatnám, akkor sokkal jobban működne a világ, csak ez nekem nem sikerül. Szóval pánikomban elkezdtem pszichiátereket keresni az interneten, akik majd hajlandóak lesznek felírni a gyógyszerem. Ezzel több baj is van, az egyik, hogy persze senkinél nincs azonnal, ill. napokon belül időpont. Jó, találtam egy magánklinikán, de az 50 ezres díj a mentális határaimon túl volt. Aztán találtam egy másik helyet, ami olcsóbb volt, közel is volt, voltam is már ott egy másik vizsgálaton, tudom, hogy van citromos víz kitéve kedvesek, szóval foglaltam egy időpontot. El is jött a vizsgálat napja másnap, amikor a recepción kiderült, hogy az időpontom valójában két hét múlva van, és eltévesztettem az egészet. Aztán a recepciós valahogy megbeszélte, hogy a doktornéni csak felírja nekem a gyógyszereket és én ezen végtelenül meghatódtam.... kivéve, hogy aztán vártam és vártam és nem írta fel. Kétszer is jó csalódottan távoztam a gyógyszertárból, de hát mit lehet tenni. Már majdnem feladtam, amikor anyukám talált még két pszichiátert, akik a közelemben rendelnek, és nem tűntek túl ijesztőnek, szóval felhívtam az egyiket. Kiderült, hogy szinte az utca végén rendel, csak hát bár ne mentem volna oda. Iszonyat kellemetlen volt. Iszonyat kellemetlen kérdéseket tett fel, persze egy pszichiáternél az első ülés soha nem egy ilyen chill élmény mint fagyit enni, de nem úgy érzi szerintem magát az ember ideálisan, mint egy vallatáson. Ez borzasztó volt. Komolyan feltette a kérdést, hogy és önt miért diagnosztizálták bipolárisnak, aztán meg, hogy szokott amúgy feldobódott lenni? Mindezt egy szuterénben, ami úgy 3x3m volt, telezsúfolva bútorokkal, és akkor még egy gigantikus kutya a sarokban. A végén aztán még szerencsére kijelentette, hogy ő most akkor nem írja fel a gyógyszert amit kértem (jobban mondva kettőt), mert ezek nagyon erős gyógyszerek, skizofréniára valók, és én nem vagyok skizofrén, meg még további blablák arról, hogy ezt így nem lehet csak úgy. Jó, de akkor az orvosom hogy csinálja meg, hogy felírja? Annyi kérdés. Ezután a végső poén, hogy valahogy kiszaladt a számon ez az egész csalódottság meg eset, amikor az orvosomnál voltam, és mondta, hogy az a nő iszonyat gonosz, és utálja őt, mert több féle terápiás módszert sajátított el, pedig fiatalabb, így valószínűleg ahogy meglátta, hogy a betege vagyok, már velem is gonosz volt.

Nem tudtam kiverni a fejemből egyrészt a csalódottságot, hogy egyszerűen csak bejelenti, hogy ő most akkor ezt nem írja fel, mert szerinte ez nem így van, másrészt azt a sugárzó rosszindulatot, amivel ez a nő viszonyult hozzám egész végig. Lehet, hogy csak nem voltam szimpatikus neki, de szerintem nem is erről van szó. Egy kicsit rantelnem kell, mert ez bennem van a phd-m óta, csak nem igazán tudom, hogy artikuláljam. Szóval tudjátok, vagy nem tudjátok, de most már tudni fogjátok, hogy Szegeden úgy van a phd képzés, hogy az összes STEM területről jövő phd-s, illetve ezekhez a doktori iskolákhoz tartozó mindenki gyakorlatilag össze van zárva az órákon. Ott van mindenki, ténlyeg: orvos, fogorvos, biológus, kémikus, matematikus, ezekkel foglalkozó mérnökök, meg vannak páran, akik totál kilógnak, mint mondjuk én, vagy egy nyelvész nő, aki az évfolyamomon volt, és azóta fogalmam sincs mit csinál, vagy hogy tud boldogulni. Azt gondolom, hogy a presztízs sokkal fontosabb itt mindenkinek, mint bárki várná, mint amire bárki számítana. Egy kicsit visszás amit mondok persze, mert a szociológia is bizonyos körökben presztízs, meg elszállt értelmiséginek tartanak, ha kimondod, hogy szociológia, miközben voltak olyan vizsgáim, amikre konkrétan egy napot készültem, de azért "hallgassatok" meg. Másrészt biztos a félbehagyott phd-m is beszél belőlem, meg hogy nem tudom, tudtam idáig eldönteni, hogy érdemes-e valaha ezzel még foglalkoznom, vagy iszonyat középszerű lennék benne, pont mint amilyennek éreztem magam Szegeden. Az egész phd-zásban még extrán presztízs, ha az ember még orvos is, és most olyan vagyok mint egy átlagos, hagyományos orvoslásban nem hívő panelproli, de annyira kiábrándító volt ennek az egy pszichiáternek a mintegy személyeskedése, amikor tudja, hogy mennyire kellemetlen, hogyha az ember nem tudja bevenni a gyógyszerét. 

Nem is tudom, inkább abbahagyom.



2024. június 17.

There's joy not far from here, I know there is

 33 éves vagyok szóval idén volt a 15 éves érettségi találkozónk, ami nyilván sokkoló és nevetséges is, hogy 15!!! éve!!!!444 érettségiztem!!!444, hogy lehet ez?? 

Aztán kezdődött azzal, hogy egy Napfény Műterem nevű étteremben volt, ahol én még soha nem voltam Szegeden, és azt hittem, hogy a Napfény Műterem az iskolában van, mivel ez egy művészeti gimnázium... hát mit tudom én... szóval jól bementem az iskolába, ahol nem volt semmi és senki, csak egy másik osztálytalálkozó egy rakás 50 körüli nővel. A portás először beküldött közéjük, én meg csak meglepetten álltam az ajtóban, hogy jesszus, kik ezek a nénik, én is néni vagyok, most akkor mi van. Ezután sikerült kiderítenem, hogy hol az étterem, és mivel én voltam szerencsére már csak az asztal végén tudtam leülni. Mármint az asztalnak azon a végén, ahol az összes kismama ült. Ja bocs, az egész osztály egy kismama, mindenki tervezi a gyerekét, vagy bejelentette, hogy gyereke lesz (3) vagy bejelentette a már létező gyerekeit (Kb. 20). Az egyik lány azt is bejelentette, hogy úristeennnn, egy cigány nővel kellett együtt lennie a szülőszobán, fantasztikus volt a döbbenet mindenki arcán, amikor a szolid és kedves értelmiségi logopédus elkezd szolidan és kedvesen cigányozni. 

Közepesen szorongva mentem oda amúgy is az egész nagy eseményre, részben mert ún. jól ismerjük egymást ezekkel az emberekkel, részben meg felnőttként gyakorlatilag egyáltalán nem, aztán meg pár nappal korábban volt már megint egy ilyen szorongás rohamom vagy minek nevezzem, rettenetesen szorongtam mindenen, iszonyú rossz kedvem is volt. Mostanában sokszor úgy ébredek fel, hogy iszonyú ideges vagyok, vagy ingerült, nem is tudom mi, de már előre utálom az egész napot. Mintha az egész nappal el lennék késve, mintha előre minden el lenne rontva, és előre nem akartam ilyen lenni, vidám akartam lenni és könnyed, de legalábbis nem ilyen, és ettől is csalódott vagyok.

33 éves vagyok, és fogalmam sincs, hova tart az életem, és ez részben nagyon ijesztő. Ijesztő, hogy ha arra gondolok, hogy másoknak már van családjuk, már "kész" az életük, már van kihez hazamenni, mindig vannak valakivel, mindig van, akitől megkérdezzék, hogy szerinted ez milyen, mindig van akivel elmehetnek ahova akarnak, és nem kell sajnálkozniuk, hogy egyedül vannak, vagy a barátaikat úgyse érdekli vagy mit tudom én, nincs kivel csinálni valamit.

Másrészt meg, fogalmam sincs, hogy mit akarok. Mostanában túl kevés, de vannak a jó pillanatok, amikor az az érzésem, hogy én ezt így akartam, nekem ez így nagyon jó. Most nem gondolok túl nagy vagy magasztos dolgokra, csak mint amikor biciklizek a tavaszi szélben Szegeden, amikor hallok valami retteneteset és arra kell gondolnom, hogy meghalnék, ha velem ez lenne, meghalnék, ha az lenne az életem, hogy szeretek Vértón lakni (ez egy bányató Szeged legnagyobb lakótelepének dzsumbujában, a nem szegedieknek), meghalnék, ha négy gyerekem lenne, és négy gyereket kéne életben tartanom, ha a csávómmal azon vitatkoznánk állandóan, hogy már megint túl sok kokaint vett, ha a csávóm egyáltalán kokaint venne, ha egy rossz kapcsolatban élnék, ha egy olyan kapcsolatban élnék, ahol normális a cigányozás.