Nem, nem a számítógép, hanem a Harry Potter Stúdiók!
Igazából még október elején voltam, csak sosem jutottam oda, hogy posztoljam is a képeket, pedig azt hiszem, hogy ez volt az egyik legkedvencebb londoni kalandom. Odajutni nagyon egyszerű, Euston állomásról megy vonat is, inkább ezt haszáljátok, az Overground csigalassú.
Ez a bejárat, ez akkor készült amikor kijöttem, egyébként nagyon hosszú sor volt.
Ahogy belép a látogató, rögtön a nagyterembe jut (a legelső képen van a kivilágított bejárat), azt hiszem ez volt a kedvenc részem. A terem valójában kiábrándítóan kicsi (ahogy az összes többi részlet is), és annyira nem is értem, hogy mi ez a terem, ha a terem jeleneteket elvileg Oxfordban vették fel? Viszont imádom a kiállított jelmezeket és díszleteket, és az étkészletek! És hogy minden olyan réginek látszik!
Harry Potter hálószobája! Itt vagy 5 percig kellett sorba állni, hogy megcsináljam ezt a két képet, de megérte, mert annyira kicsik és cukik ezek az ágyak. Eredetileg 12 évesekre méretezték, (mivel ennyi idősek voltak a szereplők amikor elkezdték forgatni a filmeket) de aztán ezeket használták végig.
A Griffendél ház klubhelyisége, az idegenvezető (a magnón) külön kitér arra, hogy milyen részletesen megtervezték a díszleteket, és tényleg, gyümölcsök vannak a tálban és megfelelően kopott a kanapé és a bársonypárna.
Ez Weasly-ék második háza (vagyis díszlete, az első leég a film szerint), és itt is, részletek! A mozgó vasaló és horgolótű!
Piton terme, imádtam a kiállított üvegeket, amikben mindenféle "tetemek" meg állati részek vannak. Az egyik legjobb rész az egész kiállításban a jelmezek szerintem, bár ezekről nem csináltam sok fotót.
Megint blogolok, de hogy minek, azt nem tudom, úgyis klisé.
2015 lett időközben, de még 2014-ben az volt, hogy a fiúm megtalálta a blogomat, és elolvasta, és összevesztünk, én sírtam, aztán dühös voltam, aztán nem tudtam igazán, hogy mit csináljak, úgyhogy inkább bezártam az egészet, bezártam a blogot és gondolkodtam azon, hogy folytatódhat, hogy lehet-e ez így tovább. Mert ha én nem írhatom ezt tovább nyilvánosan, akkor talán egyáltalán nem akarom, habár olyat biztosan nem tudok írni, ami soha senkinek nem lesz bosszantó/bántó/akármicsoda .
És mivel most az évértékelő bejegyzés kimaradt, sőt az alkalom is, hogy arról rinyáljak, hogy idén legalább nem egyedül, de már éjfél előtt elaludtam, majd 12 előtt 5 perccel ébredtem fel, muszáj valamiket ide biggyesztenem az magamnak utókornak. és kárpótolnom magam ezzel a klisé tumblr-ről csórt képpel
3 dolog amit idén tanultam, és nem akarok elfelejteni (a saját életemre vonatkozóan, mert igyekszem azt gondolni, hogy eddig is tudtam ezeket a dolgokat):
1. vagyis inkább beláttam, de értitek. nem számít, hogy mi van rajtam, és van-e rajtam szemfesték, ez nyilván nyilvánvaló, de igazából mégse, mert az unokatestvérem egy akkora bőrönddel jött haza 10 napra, mint egy fiókos szekrény. jövő nyáron pedig azt akarom csinálni a barátnőimmel, hogy mindenki homokos hajjal, lapos sarkú szandálban, csak szempillaspirállal az arcán megy el partizni, úgy ahogy van, hátha megvilágosodik az is aki eddig nem.
2. muszáj túllépnem, muszáj tudni elengedni. ah na jó, ez is sokkal jobban hangzott a fejemben, de én már soha többet nem akarok mérges lenni, mert a legjobb barátnőm már egyáltalán nem a legjobb barátnőm (habár néha még azon gondolkodom, hogy mi van ha meghalt, hogy egyetlen semmi nincs a facebookján dec. 17 óta?) és szeretném elérni, hogy lelkifurdalás nélkül biciklizzek el mellette az utcán úgy, hogy épp csak egy helót vágok oda. és majd úgyis lesznek mások, vagy ha nem, akkor is maradt még jópár kedves barátnőm.
3: nem szabad halogatnom, egyáltalán nem, semmit semm, mert kész katasztrófa, őrület, és akkora stressz, hogy már most refluxot kaptam.
Néhány videó, amiket idén többször is megnéztem:
Ez a híres "We should all be feminists" TedX beszéd amit Chimamanda Ngozi Adichie mondott
Emma Watson He for She kampánybeszéde klasszikus
Opportunities look a lot like work- Ashton Kutcher beszéde a 2013-as Teen Choice Awards-on, nem rég fedeztem fel,
Ask a Grown Woman: Beth Ditto a Rookiemag-on. Egyrészt nem elég, hogy Beth Ditto egy abszolút anti popsztár, kicsit nagydarab és elég leszbikus, emellett rettenetesen jó hangja van, és mégis, mennyire jó fej? Biztos, hogy kifejezhetném sokkal kifinomultabban azt, hogy zseniálisnak találom, hogy mindenkit, akármit csinál, egyszerűen magabiztosságra és elfogadásra buzdít. Van ilyen videó Thom Yorke-kal is, ennél királyabb már úgysem lesz. Na jó, lesz, ez a Rookie nevű oldal, amit Tavi Gevinson szerkeszt, és habár én már vagy 5 évvel lekéstem, mégis azt mondom, egyik legjobb oldal tinédzser lányoknak (vagy akárkinek), és azt mondom, hogy mindenki szálljon le a Velvetről meg a Glamour online-ról, és nézze meg ezt gyorsan. Én pedig csak csendesen azt kívánom, bár csak lenne egy ilyen oldal magyarul is, a magyar tinédzserlányoknak, és akkor nem kellene olyanokat hallanom a Libriben, hogy 4500? Abból inkább veszek egy felsőt. A jó tinédzserkorra azt hiszem nincs recept, (és a jó húszas évekre se, hah), és én nem is voltam igazán tudatos tinédzser, olyan tekintetben, hogy jesszusom, 16 vagyok, ezt vagy azt kéne csinálnom, meg hasonlók, de most úgy érzem, már ha ennek van értelme, hogy utólag is lehet egy kicsit oké, utólag is lehetek okos, utólag is megéri tudni, és okosnak lenni. Egyrészt, mert mert habár sok szempontból bölcsebb lettem, vagy okosabb, vagy csak egyszerűen nem érdekel, még mindig én vagyok, még mindig vannak hasonló problémáim, másrészt mert egy kicsit megnyugtató a lelkemnek.
Ez pedig a kedvenc könyvem idén:
Ez a könyv egy zsidó családról szól (megjelent a film is), az apa meghal, és összegyűlik a család a 7 napos zsidó gyászszertartásra. A főszereplő Judd, az egyik fiú testvér, akit mindemellett a felesége is elhagyott néhány héttel ezelőtt. Mindenféle bonyodalmak vannak, emellett rettenetesen vicces, tényleg.
és ez is:
Forgách András novelláskötetében 12 nőről van szó (meglepő), mindannyian nagyon különbözőek, de a novellák főképp a férfi-női kapcsolatokra és a családra fókuszálnak, a történetek végén egy váratlan fordulattal.
Az új évet illetően pedig, hát ijedt vagyok és tanácstalan. Optimista is, igyekszem, de úgy érzem, most már 24 vagyok, ez már végképp az utolsó szekundum, hogy kitaláljam a nagy életvezetési tervet, hogy mi leszek, és mit csináljak, vagy valami történjen már. Nem fekhetek örökké a kanapén, és bámulhatom a félig lehullott karácsonyfa fényét. És a munka, a tervek és az ambíció is utoljára a motivációs videókban meg Ashton Kutcher szájából hangzottak szexinek, nekem ez leginkább félelmetes, ijesztő és nehéz, és ki akarok lépni ebből a szorongó ördögi körből, hogy én buta vagyok és szerencsétlen, ha már kétszer sikerül lediplomáznom, annyira csak nem lehetek buta. Próbálok az unokatestvéremre gondolni, aki most fogtechnikus Londonban, és nagyon keményen megdolgozott ezért, sokkal keményebben, mint amilyen keményen én valaha is dolgoztam, és ő arról beszélt egy spicces nyári estén, hogy mennyire fontos a kemény munka. Én másnap felháborodva beszéltem erről anyámnak a telefonban, mert téynleg, forrt a vérem attól, hogy mégis miért papol a jogász meg közgazdász barátnőinek a kemény munkáról? Mintha az egyetemistákat nem érné így is épp elég kritika azoktól, akik nem mentek egyetemre, hogy semmirekellők, nem dolgoznak, büfészakosok, melegedők, és hasonlók? Szeretném azt gondolni, hogy mi, akik napokig nem alszunk egy esszé miatt, és egész nap tanulunk, mi ugyan olyan keményen dolgozunk, és szeretném azt gondolni, hogy egyszer csak kifizetődik, hogy elolvastam a századik hülye publikációt is, és egyszer talán több ambíciót is megengedhetek magamnak mint amennyi lehetősége van az eladónak a DM-ben.
Végezetül pedig az elmaradhatatlan macska, legyen boldog 2015-ötök!
Posztolok még csöpögős Cagliari* naplemente képeket, hogy mindenki azt higgye, szuperizgalmas az életem, pedig nem, nyilván. (amúgy tudom, hogy nem olyan jó a minősége, de nem tudom, hogy miért, dehát szép emlékek, micsináljak)
*és most egy pillanatra azon gondolkodom, hogy hogy írom le azt, hogy caglarii? vagy Cagliari-i? vagy cagliari? vagy hogy van ez az i-re végződő külföldi városokkal? nem találom a gugliban.
Ma csupa kellemetlen dolgot csinálok, mint hogy egy rakás unalmas emailt küldözgetek, meg mosok, és hasonlók, úgyhogy itt egy kicsit béna macskás kép a cuki macskáinkról a koszos törölközőjükön (anyukám ezért elnézést kér, az apukám pedig szőrrel bélelt kosárra cserélte térle hetekkel ezelőtt), a továbbiakban pedig visszaélek mindenki türelmével, és posztolok néhány (vagy inkább sok) képet Cagliari óvárosáról.
ezt a képet szerintem mindenki megcsinálja, aki elmegy Cagliariba, a pálmafákról és az 5 perc alatt leég az arcom típusú napfényről.
2014. november 30.
ah, na jó, nem is ez az igazi dolog, hanem péntek este, adidas mackófelsőben, szőrös papucsban, gyümölcsös sörrel a kezemben filmet nézni a fiúval, mint az igazi jó panelprolik. kár, hogy egyikünk seggére sem volt ráírva, hogy retro/devergo/lonsdale.
2014. november 29.
Egyszerűen nem értem, hogy lehet a meleg kávét meginni. A langyos kávé pedig a legborzasztóbb dolog a világon. Az pedig törvényszerű, hogy ha reggeli, vagy egyáltalán, evés közben valami sorozatrészt nézek (a Manhattan love story-t miért kellett abbahagyni??) akkor biztos, hogy jön valami szexjelenet. De én reggeli közben nem akarom sem más nők mellét, meg semmilyen más meztelen testrészét látni. (Mindeközben pedig kicsit magamban nevetgélve gonolok vissza arra, hogy mekkora felháborodást keltett, hogy egy nő pucér melle volt a Sun címlapján(=ez a magyar Bors vagy mit tudom én))
Meg hogy ez a háziasszonykodás számomra egy kész agyrém. Arról meg végképp fogalmam sincs, hogy lesz az ember dolgozó anya? Vagy egyáltalán, dolgozó nő? Tegnap délután főztem egy csomó rizottót, amiről azt gondoltam, hogy egyszerű dolog, bedobom a gombát a rizzsel egy lábosba, aztán még egy kis kecskesajt, paradicsom és spenótlevél meg zöldség, kész is, tessék, hát, aha, persze. Vagy másfél óra volt mire bevásároltam a sparban és a piacon, aztán mire megfőztem az vagy további egy, és akkor ma reggel másfél órán át intenzíven vakartam a konyhát, és úgy egyáltalán, a lakást, és aztán még anyámmal is ebédet főztem meg mit tudom én mit csináltam, és még nincs kész, ugyanakkor sírok a gondolatra, hogy én almás pitét akartam sütni, ami azt jelenti, hogy újra kell majd kezdenem a rendrakást meg takarítást??! Ez a munkanélküli nő sorsa?!
A cuccaim egy része még azóta a dobozokban van, hogy Angliából hazaköltöztem (ezt mondjuk eléggé fáj kimondani), sőt a kisebbik szoba igazából tele van a cuccaimmal (jó, ez csak egy fél, nagyon kicsi szoba, de ettől még borzasztóan sok ruha, könyv, elfelejtett teásdoboz, és fél pár zokni. Már majdnem kimondtam azt az átkos mondatot, hogy akarok egy takarítónőt, amikor meghallottam, hogy az egyik barátnőmhöz hetente kétszer jár takarítónő, 8 órát marad, tehát egész nap, és ezért havi 50 ezret fizet. Hogy mennyit?? Hát megőrültem én? (vagy a világ)
Ja, és hiányzik London.
És Bögre blogger most eltűnt a színről, vagy csak én maradtam le az új blogjáról? (ha pedig csak engem zárt ki, akkor lehet hogy jobb, ha követem az amit nem tud az nem fáj elvet)
Szerintem aki szigetre akar menni, válassza Szardíniát. Én ugyan nem vagyok sziget szakértő, de annyit mondhatok, hogy itt egész biztosan sokkal tartalmasabban eltöltheti az idejét a kedves turista, mint mondjuk Tenerifén, ahol 40 perc alatt körbe lehet autózni az egészet. Szardínián nem így van, bár Cagliari nem túl nagy, a város messzinek hitt részébe is odasétáltam 25 perc alatt. A tömegközlekedéshez nem sok szerencsém volt, de anyit mondhatok, hogy a sziget másik végében lévő Algheroba csak napi két busz van, pedig itt a sziget másik reptere is.
Az óváros tele van keskeny, macskaköves utcákkal, amik nagyon hangulatosak, minden sarkon kávézók és csemegék, vagy egy pékség, ahol olasz szokás szerint minden rettenetesen édes. Egyetek sajtot is, ha ott jártok, ezek nagyon finomak. A sajtot és a bort itt nem szokás hűtőben tartani, és én nagyon kicsi szobahőmérsékletű vörösbortól becsíptem, viszont egy félreeső apró csehóban trattoriában ettem a legfinomabb tiramisut a világon, krémes volt és csodálatos, jó sok kakaóporral a tetején. A botanikus kert pedig gyönyörű még esőben is.
Szardínián egyébként egész végig nagyon jó idő volt, értsd szandál nyáriruha tipusú jó idő, természetesen én az utolsó napot, és egyben az egyetlen esőset választottam arra, hogy elmenjek a közeli Poetto beach-re. Teljesen kihalt volt, rajtam és néhány eltökélt szörfösön kívül, az idő viszonylag hideg volt, és itt ugyan pont nem esett, de utána egész nap. Bár ez a képeken nem igazán látszik, a hullámok gyönyörűek voltak, és sirájok! Tengerillat! very holiday, much sunshine.
Most, hogy 24 lettem, már tudom racionalizálni, hogy péntek este miért a kockás takaró alatt ülök a kanapén a szüleim nappalijában (miközben ők a barátaikkal lakomáznak), gyümölcsteát iszom, és a Twilight 2-t nézem. És mindez a világ legjobb dolga abban a pillanatban. (a film ízlésem is vacak, lépjünk túl)
El se merem képzelni, micsoda yolo lenne az életem, ha még szingli is lennék.
2014. november 20.
magyarnak lenni olyan, mint a férfi, aki még az első osztályon is kiviszi a vonaton a hóna alatt a laptopját a wc-re.
2014. november 12.
Egy kicsit nem kapcsolom be az internetet és most már biztosan tudhatom, hogy nem fogom tudni letölteni az egészet mielőtt bevezetik az internetadót és akkor mindenféle drámai esemény történik, mint hogy az egyik volt csoporttársam a 444-nek adott interjújában deklarálja, hogy nem tör miniszterelnöki babérokra, tüntetés, az emberek még mindig furák facebookon, a nagyanyámnak szüksége van majdnem félmillióra, micsináljon a család, közben meg még 24 is lettem. 24!
Persze mindenki (főleg akik még csak 23-ak) azt mondja, hogy ha 24 éves vagy, akkor végképp felnőtt vagy, illetve nem kínosan fiatal felnőtt, nem egy egyetemista a ránctalan arcával és világmegváltó ideákkal a koszos tornacipőjében, hanem igazi felnőtt. A nagyanyámnak ilyenkor már volt egy óvodás gyereke, és gondolom hamarosan meg kellene ismernem a férjem ahhoz, hogy 30 évesen gyerekem legyen, vagy megházasodjak, vagy akkor most hogy lesz ez. Én nem így képzeltem ezt, hogy sutty, egyszer csak vége, öreg leszek és ráncos. Mondjuk a Nők Lapja arcápolási tippjeihez még mindig kínosan fiatal vagyok (puffadt szemek, szarkalábak, hah, mit nekem). De most akkor mégis, hogy van ez, hogy 24? Most akkor meg kell sértődnöm, ha a nénikék letegeznek? És nekem már nem szabad teccikeznem senkit? Magáznom kell a kortársaimat? Ne boruljak ki, ha egy kisgyerek csókolomot köszön? Hordhatom a vállamon keresztben a táskám, vagy túl öreg vagyok hozzá? Vásárolhatok a Forever 21-ban vagy a Stradivariusban? Öreg vagyok a kedvenc piros Superga tornacipőmhöz? És a kicsit koszos, fonott karkötőkhöz amik már vagy 5 éve a csuklómon vannak? Vagy csak akkor leszek öreg, ha annak gondolom, érzem magam?
Én még egyetemre akarok járni, éjjelig ülni a könyvtárban,papírpohárból teát inni és pötyögni a laptopomon, mindenféle nagy örletekről meg tervekről répatorta mellett beszélni, előadássorozaton ülni, vagy esszéket írni, vagy mit tudom én. Én nem tudok még ilyenekre gondolni, hogy fizetés, háztartás, munkaidő, lakásbiztosítás, és hasonlók. Még azt is csak most tudtam meg, hogy az ember átviheti a lakáshitelét másik bankhoz, vagy hogy a piacon milyen olcsón lehet kávét meg kozmetikumokat vásárolni.
Tényleg csomó mindent nem tudok, talán azért mert nem is akarom tudni, vagy csak élek az idült tudatlanságomban, fogalmam sincs, de néhány napja olvastam néhány tippet szalagavatós frizurákról és sminkekről, amit otthon is el lehet készíteni, ha pénzt akarunk spórolni. Pénzt.akarunk.spórolni. 18 évesen mikor jutott nekem eszembe, hogy pénzt spóroljak? Most sem igazán tudom, hogy kell pénzt spórolni. Annyit tudok, hogy szeretnék egy gyapjúpulóvert, minél olcsóbban, meg egy fekete bokacsizmát.
Nem tudom, hogy kell rendesen banános palacsintát sütni, hogy ne nézzen ki úgy, mint egy koszos rántotta (néha sikerül, de ez esetleges) rendesen szakdolgozatot írni, nem halogatni, vagy effektíven, lelkifurdalás nélkül bliccelni a BKV-n. Nem tudom igazán, hogy kell szocializálódni egy hétszáz fős konferencián, vagy úgy egyáltalán. Nem tudom, hogy kell állandóan együtt lenni a fiúmmal úgy, hogy közben ne kapjak gutaütést, mert a saját dolgomat nem tudom megcsinálni, az egész lakás egy könyv, és ruhakupac, és nincs időm, meg energiám rendbetenni. Nem tudom igazán, hogy kell kezelni a kapcsolatokat, a munkamegosztást, vagy hogy kínos helyzet nélkül azt mondani, hogy pakold ki a mosogatógépet, nekem nincs időm. Nem tudom, hogy kell nem elaludni az unalmas filmeken, és aztán nem piszkálni egymást emiatt, és erőfeszítést tenni, hogy ne mindig rántottát együnk reggelire, pedig én borzasztóan szeretem a rántottát.
Még egy dolog, amit nem tudok még jól csinálni az az egyensúly. Mintha mindenki erről beszélne, hogy párkapcsolati egyensúly, meg munka- magánélet egyensúly, pénzügyi egyensúly, és hogy a fizetésünk mekkora részét költsük albérletre, vagy hiteltörlesztésre, meg hogy mennyit takarítsunk meg mindenképpen, no, hát nekem mindezekről fogalmam sincs.
Mármint én egész júliusban és augusztus nagy részében is azzal nyugtattam magam, hogy a nyár az egy jó dolog, csak a jóra akarok emlékezni, közben meg annyi dráma volt, hogy a bőrgyógyász (!) felírt egy doboz nyugtatót (!) és anyám egy ponton felajánlotta, hogy majd ő felhívja ezt a fiút és kiosztja, de aztán ez nem történt meg, és a nyugtatót egyszer vettem csak be, viszont a lelki egyensúlyomra még mindig fel voltam esküdve, főleg, hogy ha egy jó dolog történik, annyira felvillanyozódom, hogy egyszerűen minden vacakság mintha eltörlődött volna. Mintha elfelejteném, vagy nem is tudom, mert én csak olyan dolgokra akarok emlékezni, ahogy esszük a lelkváros lángost a Balcsin és mindannyian visítva röhögünk amikor bokáig süllyedünk a vízbe a rizsföldre emlékeztető strandon, vagy amikor a fiúval ültünk a Margitszigeten az aranyló délutáni napsütésben a végén, ahol még soha nem ültem. Kivéve, hogy a lekváros lángos megfeküdte a gyomromat, és a pad kényelmetlen volt, amellett, hogy nem is volt igazán mit mondani, és egyáltalán, egy kicsit unalmas volt.
Talán még azt sem tudom, magamnak mi a jó, nem hogy másoknak, nem hogy másokkal együtt nekem is. Talán tényleg igaz, hogy az igazán fontos és nehéz dolgokról soha senki nem tanít semmit.
Voltam egy felhőkarcolóban! Avagy a nap, amikor tériszonyom volt.
2014. október 27.
egyfolytában azon gondolkodom, hogy azért vagyok-e sikertelen (=nem olyan sikeres, mint akarom) mert buta és ostoba vagyok, vagy mert lusta, és nem csinálom eleget, esetleg mindkettő.
vagy esetleg, hogy már rég mindenki tudja, milyen ostoba (=logikus, érvelésre, kritikus meglátásra képtelen) vagyok, csak én nem jöttem még rá, és feleslegyes ambícióim vannak. vagy mégis, akkor most mi van.
2014. október 21.
no, hát ha eddig sem tudtam, hogy mi a frászt keresek még ebben az országban, de most már tudom, miért kell lelépni. interneten filmet nézni persze illegális, de lassan már internetre se lesz pénz?
on a slightly happier note, köszönöm a 150ezer pédzsvjút (bár gondolom, most mindenki jól felröhög magában, hogy örömködök a napi 3 látogatómnak,hah)!
2014. október 19.
Most meg az egyik barátnőm egy jó barátnője posztolt egy képet amint a barátnőjével hegyet mászik vagy mit tudom én mit csinál Koppenhágában, és az egész képről mintha visítana az intimitás, meg hogy teljesen szerelmesek egymásba. Én egyébként teljesen vak vagyok az ilyen finom jelzésekre meg mit tudom én, de ez a lány még a túrabakancsában meg esőkabátjában is csupa csábítás meg szexualitás, nem értem én ezt. Azt viszont csak megértettem, hogy az én kapcsolatommal valami nincs rendjén, még írni se tudok erről, hát tessék.
Jó, tudom mi a baj, gyáva vagyok kilépni, gyáva vagyok bármit tenni.
2014. szeptember 24.
jó, jó, Joanna Goddard blogját ajánlani rémesen klisé, mert úgyis mindenki olvassa, de most posztolta Lena Dunham cuki videóit, amik olyan egyszerűen bölcsek, hogy nézzétek meg mindent azonnal!
a szakdolgozatom beadtam, hazajöttem, és nyár van, és már négy napja a cuki fiúm jóillatú mellkasa mellett alhatok.
és a nap is süt!
2014. szeptember 13.
Amúgy szerintem igazi cat lady lettem, miután ma arra jutottam mások macskás fotóinak láttán, hogy ha valaha megházasodom, az esküvői fotóimon legyen már rajta a macska is. (merthogy csak az lehet a férjem, aki hajlandó velem közös macskát tartani, de ez evidens.!!44)
Remélem, 10 év múlva, amikor majd PhD/MPhil/docens/Dr/adjunktus, vagy bármilyen menő tisztségben fogok tetszelegni, már csak röhögve fogok visszagondolni arra, hogy a mesterszakos szakdolgozatomat vacak hotelszobákban írtam, mert jelenleg nem olyan vicces.
Vagy egy szerencsétlen leszek, aki nosztalgiával gondol vissza azokra az évekre, amikor még kitehette a lábát Budapestről (Ibis budget!!), mivel most a 90 ezres fizetéséből Maglódnál messzebb (szia, apa!) úgysem jut.
2014. szeptember 9.
izé... amikor túl szar a szakdolgozatom, akkor ránézek erre a macskás képre, és minden jobb lesz.
Addig rajkodok itt a gombás szendvicsemmel a szakdolgozat írás helyett, hogy majd jól megemlegetem. Vagy legalábbis addig, hogy kihűl a gomba, és a banános turmixomat meg a málnát a konyhában is felejtettem.
2014. augusztus 25.
Most, hogy több facebook ismerősöm külföldre költözött mesterszakra, és néhányuk blogját követem is, amikben a mindenféle welcome weeken megélt dolgokról számolnak be, és rájöttem, hogy én
1. nem is írtam ilyet, és hogy ezek elég mulatságosak olvasva
2. 3 hét, és befejezem a szakdolgozatot
3. jövőre nem járok már egyetemre (!!!)
Én egyáltalán nem vagyok Anglia szakértő, (ezt azért mondom, mert kaptam néhány emailt ezzel kapcsolatban), és egyébként is, azt hiszem, sokkal szentimentálisabb vagyok annál, hogy arról akarjak írni, milyenek a kurzusaim (mind jók voltak, egyébként), ha valaki praktikus tanácsokat akar, olvassa el ezt, szerintem egy elég hasznos tanácsok gyűjteménye. viszont én, én inkább arra akarok emlékezni, hogy mekkora kupi volt az asztalomon amikor ezt írtam, és olyan sötét odakinn, hogy nem is tudom, hogy vegyem rá magam arra, hogy elmenjek a könyvtárba. a kismadaras szoborra akarok emlékezni, ami állandóan felborul, és hogy milyen fülledt meleg van a metrón, állandóan leizzadok. Akarok arra is emlékezni, amikor az első napok egyikén a tanszék mögötti kertben ültünk a füvön, és almasört ittunk, és amikor este 7-ig mindenféle fakultatív előadásokon ültünk.
Majdnem annyira utálom, amikor az emberek nem tudják, hogy mi az, hogy antropológia (még azt sem, hogy valami társadalomtudomány) mint amikor hűznek meg háznak, hogyaszongya, Anglia. Külföldre költözni egyáltalán nem olyan, mint ahogy Carrie Bradshaw a Carrie diariesban elképzeli, hogy "hot new guy, hot new city". Az ember nem eszik állandóan egzotikus kosztot, és nem megy műzeumba minden nap, nem akar népviseletbe öltözni, sem automatikusan teljes mértékben asszimilálódni a helyiekkel. Nem valami glamúros dolog ez, ahogy mondjuk a Matador network bizonyos cikkeiben szó van erről, hogy "the great expat life" meg hasonlók. Persze, diákként teljesen más az élet, mint ha mondjuk ide jönnék, magamtól, vagy ún. "gazdasági kényszerből" pincérnek, lepedőhordónak a Hiltonba, vagy mit tudom én, és más az afrikai bevándorlók helyzete, Malaláé, vagy Meriam Ibrahimé, vagy mit tudom én, a csomó menekülté, akik kényszerből vannak itt.
Szóval ha nem vagy menekült, és mondjuk itt akarsz lenni, diákként, vagy máshogy, előbb utóbb, de változó mértékben mindenképp szerencsétlen, csóró kelet-európainak érzi magát, minden borzasztóan drága, és egy heti bérlet kerül annyiba, mint egy BKV bérlet. Szerintem azért ne menjetek külföldre tanulni, hogy egész nap azt számolgassátok, hogy 500 forint egy ásványvíz, és milyen rettenetesen drága a metróbérlet. Külföldön élni nem úgy kell, hogy minden vasárnap minden áron megfőzzük gulyáskrémből a gulyáslevest, és sóhajtozunk a rántotthússzagú kertváros után, és nem is úgy, hogy be se tesszük a lábunkat a China townba, mert mi jobban szeretjük a rakott kelt. Mert ha már az ember külföldön tanulásra adja a fejét, egy csomó pénzt meg energiát öl bele, akkor az a minimum, hogy tanuljon valamit, és nem (csak) kézzel fogható dolgokra gondolok, mint hogy hogy kell kvalitatív kutatást kódolni, és mit mondott Clifford Geerrtz, mármint ezek is fontos dolgok, de nem feltétlen ettől leszünk tájékozott emberek, jó munkaerők, olyanok akikkel mások is együtt akarnak dolgozni, vagy a szabadidejüket együtt tölteni. Jó, tulajdonképpen nincs receptem erre, és habár elmenni Európa egy másik országába mesterre egyáltalán nem olyan egzotikus, mint amilyennek egy 11. kerületi társasház teraszáról látszott, azért mégis tanulhat az ember sok mindent, akkor is, ha ez rémesen klisé. Hogy milyen érzés, ha az előadó egy másik kontinensről jött, és az ázsiai szokásoknak megfelelően tart előadást, így olyan csapnivalóan vacak, hogy a tanszék többi tagja kénytelen félbeszakítani. Hogy hogyan éljünk együtt négy kínaival és egy rendkívül kellemetlen palesztinnal, hogy melyik a finom paradicsom, és hol olcsó a lazac, hogy hogyan beszélgessünk valakivel, akinek borzasztó akcentusa van, és mégis mennyi mindent tanulhat az ember a szomáliai barátnőjétől. Hogy bátor vagyok, ill. kiléptem a komfort zónámból, mert bementem a karibi közértbe ami tele volt feketékkel, és hogy mindig van más megoldás. Hogy mindig mindig mindent lehet máshogy, hogy az emberek soha nem olyan bírálóak mint amennyire hisszük, vagy ha mégis, akkor sem érdekli őket olyan nagyon, mint gondoljuk. Hogy mindent szabad. Mert ha nem is tudom, hogy mit akarok egészen pontosan, akkor is tudom, hogy olyan helyen akarok lenni, ahol meleg párok foghatják egymás kezét, és mindenki azt gondolja, milyen cukik, és nem baseball ütővel támadnak rájuk, és olyan helyen, ahol nem bámulnak meg, mert pizsamanadrágban mentél be a boltba, vagy ahol a nőiességet nem a testresimuló miniruhával azonosítják, hanem millió más mód van erre.
Én nem tudom elképzelni, hogy milyen lenne egész életemben ugyan abban a városban élni, de gondolom ez az össze-vissza költözés sem való mindenkinek. Most már tudom, hogy lehet három hónapig egy bőröndből élni, és sokkal kevesebb is elég mint hittem. Tudom, hogy nem áll meg a világ a kedvenc parfümöm nélkül, és akkor sem, ha nem a szép cipőm van rajtam, és azt hiszem, én talán pont ezért mentem külföldre tanulni, hogy tudjam, hogy mindig lesz valahogy. Ha nem, akkor még nincs vége.
2014. augusztus 23.
ebből a nyárból a csupa jó dolgokra akarok emlékezni.
2014. augusztus 19.
ezen sokgyerekes háziasszonyként egész biztosan röhögni fogok évek múlva, de jelenleg teljesen biztos vagyok benne, hogy a női elnyomás az életemben abban csúcsosodik ki, hogy a fiú reggelente addig lökdös/szólongat az ágyban, amíg fel nem kelek kávét főzni neki.
nincs nyár csöpögős balatoni naplemente fotók nélkül.
ja, és a legfontosabb, új fényképezőgép! persze, nem is én lennék, ha nem költeném el az összes pénzt a fényképezőgépre, úgyhogy nem tudtam még venni egy új objektívet, így még mindig csak a vacak kit zoomobjektívem van, bocsi.
na jó, most már senki sem mondhatja, hogy nem jutott ki nekem elég a kollégiumi életből, vagy különben miért bűzlik az 5. emeleti szobám a kertben elszívott fűtől?
meg az is milyen idegesítő már, hogy körülöttem mindenki a karjaival kapcsolatos fóbiáiról beszél, és hogy mennyire utálja, na már most, nekem pont a karom volt az egyik olyan testrészem, amivel kapcsolatban nem volt semmilyen fóbiám, sőt egyáltalán nem is foglalkoztam vele, erre tessék, újabban azon kapom magam, hogy a metrón kapaszkodás közben azon gondolkozom, hogy mi van, ha valaki észreveszi, hogy löttyedt a karom?
lányoknak tényleg nem szabadna lányokkal barátkozniuk.
2014. július 26.
London azért még minding szuper.
És mégis, eddig miféle zacskóban éltem netfilix nélkül?
kész szerencse, hogy még a határidő előtt észrevettem, hogy a szakdolgozat határideje szeptember 15 és nem 30. mondjuk 14-én úgyis elmegyek Montenegróba, ami még csak most derült ki, hogy elfogadták a jelentkezésem a nyári egyetemre, ami szuper.
de aztán, aztán fogalmam sincs, hogy van tovább, és a fiúm is igen különös választás elé állított. úgy értem, azt sem tudom mit mondjak, igazán. mármint, hogy csak így közölni velem, hogy ja,egyébként lehet, hogy hazaköltözöm, szóval szerintem ennek nem így kellene lennie. jó, nyilván, mit nyafogok, gyakorlatilag nem is lakom Budapesten, vagy legalábbis nem októberig, és akkor sem egészen biztos, de az ilyen hírt, hogy én tőled függetlenül amúgy Bp-től 400 km-re költözöm, szóval szerintem ez nem járja. főleg azért nem, mert ne Vác mértékű vidékre gondoljuk, vagy mondjuk egy városkára, hanem egészen komolyan vidék, 800 fős falucska, tornácosház, gyümölcsös, amit akartok, busz meg csak naponta kétszer, 10 km-re.
én nem értek ehhez, hogy komoly kapcsolat, nem tudom igazán, hogy hogy megy ez, de ne állítson már senki ilyen választás elé, hogy én most vidékre költözöm, vagy hozzád költözöm. (mert a lakásból ki kell költöznie, miután a tulajdonos fiú eladja, vagy oda költözik a barátnője, vagy nem tudom) és akkor vagy haza költözik, vagy hozzám. és hogy ő fizet albérleti díjat. albérleti díjat! a fiúm! nekem! értem én ezt?
vagy hogy mondjam, engem ez több szempontból is bánt:
1. ha a fiúmmal lakom, akkor ő nem az albérlőm, hanem a barátom, akivel együtt élek, nem? tehát ilyen szempontból ez egy kicsit már szinte bántó is. arról nem is beszélve, hogy engem senki ne kenyerezzen le a pénzével ilyen módon, vagy próbáljon meg meggyőzni, hogy odaköltözhessen hozzám. másrészt meg ez most úgy néz ki, mintha a lakás lenne fontos, nem az, hogy velem lehet lakni
2. ne azért lakjunk már együtt, mert neki nincs hol laknia jelenleg. már azon is félig túl léptem, hogy én mindig is azt képzeltem, hogy csak akkor fogok együtt lakni valakivel, ha házasok leszünk, vagy legalább jegyesek, vagy mit tudom én. szóval ez már szinte nem érdekes, de ez a helyzet, hogy akkor én most vagy haza költözöm, (ami gyakorlatilag azt jelentené, hogy szakítunk, mert mégis hogy utaznék el állandóan Zalába 5 órát? mármint lehetséges lenne, persze, de ez olyan akkor nyilván szakítunk előbb utóbb tipusú megoldásnak tűnik,) vagy együtt fogunk lakni.
2.1. azt sem tudom, hogy lenne, hogy ilyen fura három műszakos megoldásban dolgozik a fiú, én meg sehogy, és nem csak, hogy én lennék a házicseléd, de ezt nem is tudom, hogy kell csinálni, hogy ő hétkor jön haza, én meg akkor kelek fel?
3. már elnézést, hogy ilyen nyilvánvaló dolgot állítok, de nem tem túl gyors ez egy kicsit? vagy lehet, hogy nem szeretem eléggé, bár én most úgy érzem, hogy eléggé.
amúgy meg eléggé bánt, hogy akkor most lehet, hogy ezért kell szakítani, mert nem akarok együtt lakni?
nem hiszem el, hogy eddig senki nem vette észre, hogy mennyire idegesítő ez a kéz és táska tartás? persze, hogy nem csak Taylor Swiftre gondolok, hanem hogy minden lány így viszi a táskáját, és azonnal sikkesnek képzeli magát. a színházi retikül rendben van, de ezek a kétszáz kilós pakolós, nem túl elegáns izék?
