2014. augusztus 25.

Most, hogy több facebook ismerősöm külföldre költözött mesterszakra, és néhányuk blogját követem is, amikben a mindenféle welcome weeken megélt dolgokról számolnak be, és rájöttem, hogy én
1. nem is írtam ilyet, és hogy ezek elég mulatságosak olvasva
2. 3 hét, és befejezem a szakdolgozatot
3. jövőre nem járok már egyetemre (!!!)

Én egyáltalán nem vagyok Anglia szakértő, (ezt azért mondom, mert kaptam néhány emailt ezzel kapcsolatban), és egyébként is, azt hiszem, sokkal szentimentálisabb vagyok annál, hogy arról akarjak írni, milyenek a kurzusaim (mind jók voltak, egyébként), ha valaki praktikus tanácsokat akar, olvassa el ezt, szerintem egy elég hasznos tanácsok gyűjteménye. viszont én, én inkább arra akarok emlékezni, hogy mekkora kupi volt az asztalomon amikor ezt írtam, és olyan sötét odakinn, hogy nem is tudom, hogy vegyem rá magam arra, hogy elmenjek a könyvtárba. a kismadaras szoborra akarok emlékezni, ami állandóan felborul, és hogy milyen fülledt meleg van a metrón, állandóan leizzadok. Akarok arra is emlékezni, amikor az első napok egyikén a tanszék mögötti kertben ültünk a füvön, és almasört ittunk, és amikor este 7-ig mindenféle fakultatív előadásokon ültünk.

Majdnem annyira utálom, amikor az emberek nem tudják, hogy mi az, hogy antropológia (még azt sem, hogy valami társadalomtudomány) mint amikor hűznek meg háznak, hogyaszongya, Anglia. Külföldre költözni egyáltalán nem olyan, mint ahogy Carrie Bradshaw a Carrie diariesban elképzeli, hogy "hot new guy, hot new city". Az ember nem eszik állandóan egzotikus kosztot, és nem megy műzeumba minden nap, nem akar népviseletbe öltözni, sem automatikusan teljes mértékben asszimilálódni a helyiekkel. Nem valami glamúros dolog ez, ahogy mondjuk a Matador network bizonyos cikkeiben szó van erről, hogy "the great expat life" meg hasonlók. Persze, diákként teljesen más az élet, mint ha mondjuk ide jönnék, magamtól, vagy ún. "gazdasági kényszerből" pincérnek, lepedőhordónak a Hiltonba, vagy mit tudom én, és más az afrikai bevándorlók helyzete,  Malaláé, vagy Meriam Ibrahimé, vagy mit tudom én, a csomó menekülté, akik kényszerből vannak itt.
Szóval ha nem vagy menekült, és mondjuk itt akarsz lenni, diákként, vagy máshogy, előbb utóbb, de változó mértékben mindenképp szerencsétlen, csóró kelet-európainak érzi magát, minden borzasztóan drága, és egy heti bérlet kerül annyiba, mint egy BKV bérlet. Szerintem azért ne menjetek külföldre tanulni, hogy egész nap azt számolgassátok, hogy 500 forint egy ásványvíz, és milyen rettenetesen drága a metróbérlet. Külföldön élni nem úgy kell, hogy minden vasárnap minden áron megfőzzük gulyáskrémből a gulyáslevest, és sóhajtozunk a rántotthússzagú kertváros után, és nem is úgy, hogy be se tesszük a lábunkat a China townba, mert mi jobban szeretjük a rakott kelt. Mert ha már az ember külföldön tanulásra adja a fejét, egy csomó pénzt meg energiát öl bele, akkor az a minimum, hogy tanuljon valamit, és nem (csak) kézzel fogható dolgokra gondolok, mint hogy hogy kell kvalitatív kutatást kódolni, és mit mondott Clifford Geerrtz, mármint ezek is fontos dolgok, de nem feltétlen ettől leszünk tájékozott emberek, jó munkaerők, olyanok akikkel mások is együtt akarnak dolgozni, vagy a szabadidejüket együtt tölteni. Jó, tulajdonképpen nincs receptem erre, és habár elmenni Európa egy másik országába mesterre egyáltalán nem olyan egzotikus, mint amilyennek egy 11. kerületi társasház teraszáról látszott, azért mégis tanulhat az ember sok mindent, akkor is, ha ez rémesen klisé. Hogy milyen érzés, ha az előadó egy másik kontinensről jött, és az ázsiai szokásoknak megfelelően tart előadást, így olyan csapnivalóan vacak, hogy a tanszék többi tagja kénytelen félbeszakítani. Hogy hogyan éljünk együtt négy kínaival és egy rendkívül kellemetlen palesztinnal, hogy melyik a finom paradicsom, és hol olcsó a lazac, hogy hogyan beszélgessünk valakivel, akinek borzasztó akcentusa van, és mégis mennyi mindent tanulhat az ember a szomáliai barátnőjétől. Hogy bátor vagyok, ill. kiléptem a komfort zónámból, mert bementem a karibi közértbe ami tele volt feketékkel, és hogy mindig van más megoldás. Hogy mindig mindig mindent lehet máshogy, hogy az emberek soha nem olyan bírálóak mint amennyire hisszük, vagy ha mégis, akkor sem érdekli őket olyan nagyon, mint gondoljuk. Hogy mindent szabad. Mert ha nem is tudom, hogy mit akarok egészen pontosan, akkor is tudom, hogy olyan helyen akarok lenni, ahol meleg párok foghatják egymás kezét, és mindenki azt gondolja, milyen cukik, és nem baseball ütővel támadnak rájuk, és olyan helyen, ahol nem bámulnak meg, mert pizsamanadrágban mentél be a boltba, vagy ahol a nőiességet nem a testresimuló miniruhával azonosítják, hanem millió más mód van erre.
Én nem tudom elképzelni, hogy milyen lenne egész életemben ugyan abban a városban élni, de gondolom ez az össze-vissza költözés sem való mindenkinek. Most már tudom, hogy lehet három hónapig egy bőröndből élni, és sokkal kevesebb is elég mint hittem. Tudom, hogy nem áll meg a világ a kedvenc parfümöm nélkül, és akkor sem, ha nem a szép cipőm van rajtam, és azt hiszem, én talán pont ezért mentem külföldre tanulni, hogy tudjam, hogy mindig lesz valahogy. Ha nem, akkor még nincs vége.

7 megjegyzés:

  1. Köszönöm ezt a posztot és igen, pont ilyen külföldön élni. :)

    VálaszTörlés
  2. Nagyon szép írás, baromi jó volt olvasni :)

    VálaszTörlés
  3. Ez egy nagyon jó poszt, és sajnálom, hogy amikor én külföldön éltem, annyira éretlen voltam, és annyira el voltam foglalva saját magammal, hogy ezt így nem tudtam megélni.

    VálaszTörlés
  4. Nem, már nem. 1 évig külföldön tanultam/dolgoztam gimi után.

    VálaszTörlés