harmincon túli szingli nő

 Tegnap elolvastam egy romantikus könyvet, és pont azt az érzést váltotta ki belőlem, amit várhatunk: harmincon túli nő vagyok és jesszusom, egyedül fogok megaszalódni. Fel is mentem bumble-re, és most szorongok, mint a franc. Itt minden fiú eléggé helyes és sikeresnek tűnik, vagy nagyon sportos vagy nagyon menő vagy valami kávézót vezet ahova szeretek/szoktam járni vagy hasonló kúl dolgot csinál (én meg munkanélküli vagyok és még egy tetoválásom sincs). 

Az is van, hogy kezdek teljesen biztos lenni benne, hogy nem teljesen véletlen vagyok ennyi ideje szingli, vagy legalábbis nem azért mert annyira ronda vagyok, bár őszintén, ha ilyen a fiúfelhozatal, fogalmam sincs milyen menő és gyönyörű lányok lehetnek, de az utcán nem vagyok annyival szarabb az átlagnál. Meg szerintem butább se vagyok az átlagnál, de ahhoz mondjuk jó átlagos merítést kell produkálni. Mindenesetre szóval a helyzet az, hogy egészen tragikus és nem tudom mit kell csinálni azzal, hogy annyira sok éve belekerültem egy rossz kapcsolatba, és azóta félek elköteleződni mások iránt (jó, a brácsás Martin iránt úgy elköteleződtem volna mint a huzat, csak ő meg nem akarta, meg nem laktunk egy városban meg mindkettőnk élete béna volt abban a pillanatban, de ez úgyis csak kifogás legalább részben). Azóta is fogalmam sincs, hogy kell elköteleződni, és időnként eszembe jut az a fiú aki szex után kb öt perccel közölte velem, hogy ő most amúgy nem akar kapcsolatban lenni, és ettől váratlanul rendkívül szánalmasan érzem magam. Az igazság az is, hogy mondanám, hogy nagyon meglepett meg rosszul esett, de abban a helyzetben legalább annyira a szexre utaztam mint ő, de minden_egyes_alkalommal_ reméltem, hogy meggondolja magát, csak aztán nem gondolta meg magát persze. 

Szóval nem tudom, hogy kell valakit úgy szeretni, hogy merem szeretni és nem csak így... kedvelni (van ennek értelme?),mert tudom, hogy viszont szeretnek, és nem csak valami második vagyok, vagy alkalmi vagy egyáltalán, valaki, aki számít valamit, és ez az egész annyira kínos, meg határeset megalázó, mármint mintha egy tinédzserlány naplóját olvasnánk. Viszont én már elég idős vagyok ahhoz, hogy hangosan recseg a hátam, miközben ezt írom, és ez aggasztó. Szeretném, ha valakinek velem recsegnek a háta mert fél egyedül elmenni kondizni meg jógaórára, és aztán azt mondaná nekem, hogy ez még nem halálos, még nem a bordád fogja átszúrni a szíved. 

Tikkel a bal szemem az idegtől, és egy görcsnek érzem magam az egésszel kapcsolatban, és akkor ma cseteltem bumble-n egy fiúval aki egy kilenc éves kapcsolatból szállt ki egy hónapja, és én majdnem felsikoltottam, amikor ezt elolvastam, hogy egy hónapja! Ember, amikor nekem vége lett az istenverte kapcsolatomnak, egy hónappal utána még próbáltam túlélni, próbáltam lenni, anyámnak bőgtem a telefonba számtalanszor, próbáltam megérteni mi történt, hogy én hogy lehettem évekig valakivel, aki azt mondta nekem már az elején, hogy úgy adnék neked egy pofont, és nekem azt hiszem, hogy nem elég, hogy aztán sose adott, én olyan partnert szeretnék, aki nem akar pofont adni. Olyan partnert szeretnék, aki a partnerem akar lenni, egyenrangú partnerem, aki megsimogatja a fejem, ha valami nem jó. 

Azért is érzem görcsnek magam, mert állandóan arra gondolok, hogy jó, de löttyedt a combom, meg löttyedt a karom meg mindenem löttyedt, teljesen kiborít, hogy még a mellem is löttyedtebb, mint 16 évesen volt, mondjuk 16 évesen meg azt hittem, hogy csak akkor lesz igazi mellem, ha lóg (hát lol), hogy semmilyen szinten nem tudok kibékülni a testemmel, de tenni sem, hogy jobban nézzen ki, vagy legalábbis jobban érezzem magam, mert szorongok, hogy el kell mennem valahova tornázni meg fura pozíciókba kényszerítenem magam egy cicanadrágban, de utálom a testem, akkor miért van rajtam cicanadrág? miért vettem magamnak cicanadrágot? (egyébként szép cicanadrág, de minek vettem meg? mit gondoltam?) Egyáltalán nem érzem jól magammal kapcsolatban, és nem csak a testemmel kapcsolatban, de mentálisan sem, fogalmam sincs, hogy hogy prezentálom majd valakinek, hogy ja, amúgy egy kicsit bipoláris zavarom van, csak egy kicsit, de a depresszióm most eléggé vacak, és örülök, hogy kicibálom magam az ágyból és felveszem a ruhám ami eltakarja a szőrös lábam, meg tegnap annak örültem, hogy bekapcsoltam a mosogatógépet. Hogy adok valakinek érzelmileg valamit, bármit? Hogy viselem el a stresszt ami egy kapcsolatban van? Hogy viselem el, hogy nem mindig az van és úgy van, ahogy én képzeltem? Hogy csinálom, hogy ne olyan elcseszett legyen, mint az exfiúmmal? Hogy kezdem el egyáltalán? Hogy nem írom ki a profilomba, hogy de amúgy depressziós vagyok, egy puding, és úgy kell összekaparni, szóval én ezt már nem tudom megtenni valaki másnak?

 Közben az is volt, hogy megmondtam a konzulensemnek, hogy abbahagyom a phd-t, ő meg egyrészt meg se lepődött, amin még jól ki is borultam. Másrészt az egészen jól kiborultam mindenen, először, hogy napokig izgultam és/vagy szorongtam, hogy mit fogok mondani, meg majd elfelejtem mit akarok mondani, aztán meg hazaértem, és az egésztől olyan fáradt lettem, hogy hát nem is tudom mit mondjak. 

Jó, persze, tudom, mit mondjak. Rettenetesen csalódott vagyok, hogy ez így lett, és legfőképpen azt kérdezem magamtól, hogy mégis minek vettek fel egy orvosi egyetemre szociológiából doktorálni kit hibáztathatnék ezért  , hogy gondolták, hogy majd adekvát szakmai segítséget tudnak nyújtani bármiben, vagy hogy kaphatok akármilyen iránymutatást, ami nekem hasznos lehet. Nem túlzok, de egy darab irodalmat sikerült kikölcsönöznöm a három féléves pályafutásom a könyvtárból, de nem hogy magyar nyelven, angolul se volt semmi. Az mondjuk nem baj, ha angolul van, de az annál inkább, hogy mindent, de mindent az internetről kellett lelopnom az egy kicsit bánt. És persze, mondhatjuk, hogy volt keretem könyvtárközi kölcsönzésre meg nem tudom, de mégis ki fog azzal vacakolni, hogy egy másik könyvtárból megkérje a folyóiratot, azt se tudom, hogy de kifizessem, és akkor majd egy hét múlva vagy valamikor megjön a publikáció 2023-ban, amikor létezik az internet? Hát ne vicceljenek már velem. 

Októberben vagy négy különböző titkárnőtől meg mindenféle titulusú emberektől próbáltam segítséget kérni egy tárgy miatt, jobban mondva, most már elmondhatom, hogy a statisztika miatt, amiből hülyére tanultam magam, de komolyan mondom, én annyit tanultam arra az egy szar vizsgára mint az államvizsgámra, és mégis megbuktam, sőt mi több, annyi pénzt költöttem korrepetálásra, hogy akkor már elmondom, hogy 60 ezer forintot 3 darab órára (jó, ezek több órás alkalmak voltak), de olyan szinten fogalmatlan voltam, és olyan szinten butának nagyon régen éreztem magam, és igazából rendkívül csalódott is vagyok meg rosszul is érint. Nem csak azért vagyok csalódott, mert megbuktam, és aztán közölte velem a tanár, hogy hát ennek nem kellett volna nehéznek lennie, hanem mert heteket töltöttem egy tárgy tanulásával amire ilyen formában nem is lesz szükségem. Az egész tárgy ugyanis tele volt biológusoknak, orvosoknak, immunológusoknak meg mit tudom én kiknek való példákkal, amiket jól megtanulhattam, ahelyett, hogy egy percet is foglalkoztam volna ténylegesen a dolgozatommal, ami gyakorlatilag megakadt, minek után elmentem a számos titkárnőhöz meg referenshez, hogy tudnak-e ajánlani egy másik tárgyat vagy másik karról valamit, vagy valami féle méltányosságot, de a phd titkárnő olyan fogalmatlan volt, és annyira csak azt tudta hajtogatni, hogy ezt a tárgyat teljesíteni, hogy komolyan mondom majdnem besírtam. Mármint nem hiszem el, hogy phd szinten még mindig ezt a poroszos oktatási rendszert kell tolni, hogy megtanulod fiam és kész, különben nem mész sehova. 

És akkor megpróbáltam elintézni, hogy átjelentkezhessek az Eltére, de hát nyilván nem ment, meg őszintén meg lennék lepődve, ha bárhol bármilyen rugalmasság nyomát is mutatnák. Szóval azt tanácsolták, hogy jelentkezzek újra, mintha nem pazaroltam volna el eddig is ennyi évet feleslegesen, de olyan kevesen járnak oda, hogy nem tudom annyira elképzelni, hogy engem mint mezei halandót majd felvesznek oda. Mondjuk most olyan csalódott és frusztrált vagyok, hogy azt se tudom, akarok-e még Magyarországon doktori iskolába járni, vagy egyáltalán bárhol.

love

 Annyi történik, hogy kb. másfél hete beteg lettem, és azóta próbálom túlélni az egészet, vagy kilábalni belőle vagy nem is tudom, de most már nem csak, hogy mentálisan nem tudom, hogy kell lenni, de testileg sem igazán. Testileg úgy érzem magam, mint egy vénasszony és igazából biciklizni szeretnék.

A gimnáziumi legjobb barátnőm megházasodott, és én még csak nem is tudtam róla, nem is tudtam semmit, és olyan váratlanul rosszul érzem magam ettől az egésztől, hogy ma elmentem kardamom bullart venni a normába és elfelejtettem megvenni. Olyan rosszul érzem magam, hogy ma megint csak kötögettem fél délután. Olyan gyász van bennem valami elveszett barátság iránt, hogy nem is tudom, hova legyek, de azt főleg nem tudom, hogy kell egy barátságot újra építeni. Egyfolytában az az érzésem, hogy az én hibám, meg én vagyok tök passzív, mert én is vagyok tök passzív, nem tudom, mit mondjak, amikor megkérdezik, hogy vagyok vagy mi van velem, hát semmi, meg minden? Másrészt valami kellemetlen gyász aziránt is, hogy tényleg mindenki házas csak én nem, tényleg mindenki kapcsolatban van, csak én nem, és biztos valami brandet kéne építenem erre, hogy szingli vagyok, de nem tudok semmi lenni, csak szomorú. Mármint általában nem vagyok olyan szomorú mert nem vagyok házas és nincs gyerekem, de amiatt, hogy nincs partnerem most már tényleg viszonylag szomorú kezdek lenni. Ha meg azt gondolom, hogy nem, akkor csak bebeszélem magamnak, vagy mit tudom én. 

Nem akartam olyan nő lenni, aki kétségbeesetten keresi a nagy ő-t, de még csak nem is keresem, mert szorongok, hogy mégis mit tudok én adni, amikor az idő felében depressziós vagyok (most is este fél 10, és ha ezt befejeztem, hát menten lefekszem aludni, mekkora fun) vagy csak szorongok, a gyógyszereim miatt már úgysincs libidóm (jó, van, csak kevés, kevesebb, mint volt, de esküszöm még emiatt is szorongok) meg amiatt is szorongok, hogy nem tudom, hogy kell másokkal megosztanom az időt és a lakásomat, mert az exfiúmmal gazillió éve ugyan, de ez nem volt jó érzés, nem ment jól, állandóan abból álltak a napjaink, hogy én azt hittem, hogy együtt töljük a hétvégét és elmegyünk valahova, ő meg reggeli után fogta magát és elment horgászni. Állandóan elégedetlen voltam, állandóan úgy éreztem, hogy pazarlódik az időm vagy hogy valami nem jó, nincs privát szférám, és egy másik emberrel, akit elvileg szeretek, hogy legyen privát szférám, hogy kell, hogy lehet ezt megbeszélni? 

Biztos beszélnem kéne a pszichiáterrel arról, hogy nem tudok kialakítani párkapcsolatot mert ún. traumáim vannak, traumák ezek egyáltalán? De ahogy az indiai fiúval nem ment, abból arra következtetek, hogy ez valami rossz élményen alapuló viselkedési minta (az összes pszichológus erre biztos most jól összerándul). Szóval megint felkeresett az indiai fiú, pedig én már jól lezártam a fejemben az egészet, meg beletörődtem, hogy nincs nagyon értelme, erre ír, hogy helló. HELLÓ. Meg hogy menjek el hozzá Bahreinbe. Meg hogy ő depressed volt. Igazán? Komolyan? Csak mert amikor tavaly ősszel nekem volt elég rettenetes depresszióm, akkor még úgy volt, hogy nincs olyan, hogy depresszió. Ezen kívül megvallotta, hogy nem ment valami jól a biznisz, és ezért nem volt kedve beszélni sem (!!!!444), amire mondtam neki, hogy nem is pénzt vártam tőle, de azt mondjuk igen, hogy annyit mondjon, hogy bú. Mármint nem tudom, hogy ez hogy megy, de Európában nem működik úgy egy kapcsolat, hogy öt hónapig kb. nem szólsz hozzám. Az többek közt azt is jelenti, hogy nem annyira érdekellek. Nem akarok valakivel lenni, akit annyira érdeklek, hogy miután felveszem vele a kapcsolatot, ami megszakad, majd öt hónapig nem jut eszébe semmit mondani. Nem akarok valakivel lenni, aki komolyan azt gondolja, hogy ez így működhet. Jesszusom. Férfiak.