your silence is my favorite sound

 Igazából úgy 7 12 napja szorongok, hogy akartam írni valamit, de csak félig-meddig jut eszembe, hogy mi volt,  szóval most csak leírom azért a semmit. 

Járok most egy kezdő varrótanfolyamra keddenként, ami nagyon jó, bár a második alkalmon annyiszor összeállt egy csomóba a cérna, rosszul állt az orsó, rosszul állt a talp, nem is volt benne a cérna a tűben, hogy mire kijöttem és már ültem a biciklimen, esküszöm majdnem besírtam a fáradtságtól. Aztán még azon is elkezdtem gondolkodni, hogy mi van ha eltévesztettem az életem, és varrónőnek kéne lennem, milyen kevés stressz érne, csak gondolom, hogy akkor meg a monotonitásban halnék meg, és ugyan úgy szoronganék akkor is mindenen. Néha úgy utálom a szokásaim, hogy nagyon-nagyon szeretnék másmilyen ember lenni, és akkor elképzelem, hogy másmilyen ember vagyok. Vagy amikor megcsinálok valami nagyon-nagyon kellemetlen feladatot, és egy kicsit a világ tetején érzem magam, és egy pillanatig meg vagyok győződve róla, hogy most akkor más ember lettem és bármire képes vagyok, de aztán megint három napig nem pakolom ki a mosogatógépet, és hegyben áll a koszos kávésbögre, és egyfolytában rosszul érzem magam, vagy egy rendetlen szarnak, de azért nem csinálom meg, mert az az érzésem, hogy örökké fog tartani, biztos hősi halott leszek közben, vagy mit tudom én.  Mármint nyilván nem, de hát ez az irracionális szorongás lényege. Az előbb is kimentem a konyhába, hogy most akkor pakolok, de elrendeztem a szelektív szemetet, aztán jól azzal a lendülettel elfelejtettem, hogy minek mentem oda, szóval most újra itt ülök és írom ezt. 

Olyan nehéz valamilyennek lenni, valakinek lenni, valahogy lenni. Hogy jól utálom magam a szorongás miatt, a pszichiáter néni már nagyon sokszor azt mondta, hogy ezt nem szabad, és ez nem az én hibám, de én csak nem tudok érteni a szóból.  

Mindezek ellenére, amikor valami kellemetlen élmény ér, vagy mit tudom én, összerándulok attól, hogy mások hogy csinálják az életüket,  sznobul elborzadok azon, hogy mások nem tudják, hogy a "vagy hogy" közé nem rakunk vesszőt (és nyilván nem ez a vessző a lényeg, hanem valami műveletlenséget és korlátoltságot, ami kiborít és elszomorít és nem tudom minek magyarázom ezt sokadszorra). Szóval akkor este, amikor megyek haza és valami nem annyira jó élmény után, akkor mindig meg kell állapítanom, hogy jó, de a személyes életem egyre kevéssé rettenetes, a környezetemet nagyon szeretem, az engem körülvevő embereket szintén nagyon szeretem, és folyamatosan rájövök, hogy milyen jó és milyen fontos tartani a kapcsolatot a kis barátnőimmel, mert nagyon sokat jelentenek nekem, és hogy nem szabad hagynom, hogy teljesen szétcsússzanak a dolgok, mert nagyon-nagyon rontja az életminőségem. 

És aztán elmentem egy speed dating jellegű eseményre. (ld. poszt cím) 

Jaj, gyerekek, hát ettől igazán megkímélhettem volna magam. 

Nem pont olyan volt, mint egy klasszikus speed dating dolog, mivel nagyon sokan voltak (nyilván, mivel fizetni kellett érte, haha), kb 30 férfi és 30 nő legalább. Az volt a koncepció, hogy a nőknek fel kellett állni egy kisebb négyzet alakba (lol) a férfiaknak pedig egy nagyobb négyzet alakba. (Mindenki kapott egy számot és ezek alapján, de ezt egyáltalán nem értettem igazából.) Az elején mindenki le kellett, hogy töltse az alkalmazásukat a telefonjára, és ebben az alkalmazásban kellett eldönteni hogy szürke (nem szimpatikus) sárga (nagyjából szimpatikus) vagy zöld (szimpatikus) mappába helyezzük az előttünk álló férfit. Kivéve, hogy ugye ezen a ponton még senki nem igazán beszélt senkivel, szóval jóformán úgy döntöttél, mintha állnál a Blahán vagy tinderen lennél. Itt mondjuk nem a Blahán álltunk, hanem a Margit-szigeten, és rendszeresen azt kívántam, hogy bár a szomszéd jógacsoporttal lennék. Az egészet eléggé kínosnak éreztem, de igazából mások is, a csáberőmet meg egyáltalán nem fokozta, hogy sikerült a sorban egy olyan helyre állnom, hogy egyrészt egy incuri-pincuri nő mellé álltam, másrészt egy gesztenyefa ága teljesen eltakarta a fejem, pedig hát bocs, de egy gesztenyénél azért csak szebb vagyok. A "felhozatal" kitűnő volt. Ja nem. 

Most nem arról beszélek, hogy voltak-e szuperszexi fiúk, hanem hogy voltak-e szimpatikus fiúk. Nem olyan sok, azt kell mondjam. Aztán meg még ott volt az a dolog is, hogy úgy a 2/3-3/4 részük (mekkora matematikus vagyok) nem hogy alacsonyabb volt nálam, de egészen döbbenetesen alacsony volt. Nem különösebben bánom, ha valaki nem magasabb nálam, igazából lehet kicsit alacsonyabb is, csak valamikor így az este során rá kellett jönnöm, hogy annyira azért nem vonz a lehetőség, hogy 165 centis és kb 50 kilós fiúm legyen, na. Mármint ha én is ekkora lennék, akkor ez biztos rendben lenne, de én ugye nem ekkora vagyok... hanem kiterjedtebb, na. Volt egy ultra creepy fiú, aki ilyen csábítónak szántan rángatta a szemöldökét és teljesen kiborultam, meg volt egy másik, aki valami katonai felszerelésbe volt felöltözve, voltak azok, akiknek nem sikerült felvenni nem hogy egy inget, de még egy galléros pólót se, meg aztán volt az a fiú, aki szintén pont akkora volt, mint amit leírtam az előbb, és olyan szűk volt a farmerja és a pólója is, mint egy óvsz  folpack. Ezt nem gondoltam őrületesen csábítónak. 

További dolgok, amiket szintén nem gondoltam annyira csábítónak: az összes férfi vagy 8-10 évvel idősebb volt nálam, jó sokan úgy néztek ki, mint elvált kisvállalkozó családapák, az egyik szerencsésnek volt még jeggyűrűje is (lol), a mindenkire lenézően néző kispajtást (direkt figyeltem), további emberek, akiknek nem volt ideje kiköpnie a rágót. 

Jó, mondjuk szerintem a nők se voltak teljes mértékben 10/10-esek, de legalábbis Margot Robbie-val jól nem fogja összetéveszteni őket senki. Azok a fogak, jesszus mariskám. Én ennyi csálé fogú nőt egy helyen még életemben láttam, és most nem arról beszélek, amikor az ember ínye kicsit látszik ha mosolyog, hanem totál egymásra csúszott fogakról, kiálló fogakról, ferde fogakról, botrányosan sárga fogakról, döbbenetesen ferde mosolyon döbbenetesen piros rúzsról. Meg azok a nők, akik bizonyára vagy 38 évesek és úgy öltöznek, mintha 2012 lenne még mindig és iszonyat szomorú lettem a gondolattól, hogy majd én is ilyen nő leszek, ha így folytatódnak a dolgok (színesen öltöző, mert azt gondolja, hogy attól fiatalabbnak tűnik és/vagy azt hiszi, hogy a fiatalok tényleg hordanak színeket, olyan szűk farmer, hogy az embernek átlátszódik a térdkalácsa, magassarkú biocipő, hülye dzsörzé ruhák, amiken minden is átlátszik (kill me now). (Mondjuk tegnap a varrótanfolyamon meg pont a nagyon terhes nőn volt egy pezsgő vagy bézs vagy nem is tudom milyen színű ruha, amin annyira átlátszott a bugyija, hogy nagyon remélem, hogy nem tudta, máskülönben nincs rá magyarázat/nem tudom mit gondolt, aki kitalálta, hogy abból az anyagból jó lesz majd ruhát varrni)

Szóval nekem két ilyen "match" jött ki, ami nem valami sok, de csomó embernek meg egy se, őket tényleg sajnálom. Persze én még a nagyon szép csajt is sajnálom, akinek meg 10, mert akkor annyi csevelyt kellett végig ülnie, és őszintén, én egyet se kívánok az ellenségemnek sem.  Emiatt mondjuk azt hiszem, hogy a tradicionális speed dating koncepció jobban tetszik, mert így van aki nem is beszélhetett senkivel...? Tehát az első delikvens, ő nem volt nagyon érdekes, és le is lépett hamar, amit igazán nem bántam, mert volt fröccs, és alkoholt inni soha nem tűnt még ennyire csábítónak. 

De a második! Na, ő ígéretesnek tűnt, de azért mondom tovább, meg ne bízzuk el magunkat feleslegesen, ilyenek. Tehát a második fiú, aki szintén alig lehetett 170, de elég kedves és szimpatikus arca volt, és kiderült, hogy szintén szegedi, szóval voltak mindenféle közös témáink is. Jó, azért annyira nem hajtotta a malmára a vizet ez a Szeged dolog, figyelembe véve, hogy miután kiderült, melyik középiskolába járt, sajnos elkezdtem gyanítani, hogy annyira azért nem lesz agytröszt. Mármint többek közt... nem tudta, hol van a Bartók Béla út meg további alapvető dolgokat, aztán nem hallott még Dragomán György nevéről se (másokról se, mint pl. Simon Márton, de akkor ez tűnt a legdöbbenetesebbnek), és ugyan szeret olvasni elvileg, de vmi zombis könyv a kedvence ever, hát nem tudom. Az egész esemény végére már elég éhes voltam, mert addig szárogattam a hajam és próbáltam meg youtube és pinterest tutorialok alapján highlightert kenni az arcomra, hogy úgy nézek ki mint aki magától csillogó (a megfelelő pillanatban kell elővennem az összes hableány ambícióm is), hogy nem volt időm rendesen ebédelni. Kicsit örültem, hogy végre megyek haza, és azt nézegettem, hogy mit lehetne megnézni a moziban (még csak kb fél 8 volt), amikor még odajött ez a fiú, hogy nézzük meg a Japán kertet, szóval elmentünk megnézni a Japán kertet, és amúgy én egy kicsit szégyellem magam, de annyival jobban élvezem az épületeket mint a kerteket, hogy ihaj, de ez most így sikerült. Azt hiszem, hogy kezdtem érezni, hogy ez nem olyan tuti, amikor elkezdett arról beszélni, hogy mennyire szeretne valami latin táncokat tanulni, ami szerintem az egy rettenetes hobbi, meg kitörném a bokám abban a cipőben meg kizárt, hogy felvegyek ilyen ruhákat amiket ott hordanak, egy finnyás sznob liba vagyok, de a gondolattól is bealszom, de ez már mindegy is lett volna, mert eddigre már tényleg kezdtem nagyon éhes lenni, viszont annyira bődületesen felbosszantott, hogy egyfolytában nagyjából két méterrel előttem volt és totál háttal állt meg beszélt hozzám egyfolytában, hogy nem is hiszem/hittem el. Úgy értem, akárhogy szedtem a lábam, ez a fiú csak nem vette észre magát, aztán amikor mondtam neki, akkor kijelentette, hogy ő mindig ilyen tempóban megy..... őőőőőő... hát jó. Szóval fun fact-ként elmeséltem, hogy a román cigányoknál mindig az apa megy elől, aztán a feleség, aztán meg a gyerekek, amire elkezdett hitetlenkedni, majd bejelentette, hogy jó, de legalább most tartjuk a tradicionális nemi szerepeket. Ekkor már olyan mérges voltam, hogy őszintén opciónak tűnt -tekintve, hogy úgyis mindig háttal van nekem- csak szólás nélkül bebújni egy bokorba, és addig ott maradni, amíg biztosan el nem ment, de már abban sem vagyok biztos, hogy észre vette volna, ha nem vagyok ott. Mindenesetre aztán amikor elágazott az ösvény, megmondtam, hogy nekem a másik irányban van dolgom. (A Margit-szigeten, félhomályban, eh.)

Nem tudom mi a rosszabb azoknál az embereknél, akik annyira ignoránsak, hogy azt sem veszik észre, hogy véletlen bunkók, de mit mondhatnék, elég csábító egyedül a kanapén masztur Peaky blinderst nézni.