depressziósnak lenni meg hogy kell

Nyilván semmi sem olyan jó.  Először csak a depressziómról akartam írni, de aztán minden egy shitstorm lett, szóval szerencsére beszélhetünk mindenről. 

A depresszióm az úgy van, hogy szerintem nagyon jó vagyok már benne. Sírtam már lefekvés előtt, és ma a Starbucksban csak úgy a kávém felett. Sírtam egyszer a vécében is, de pisilés közben ahogy a betéted cseréled azt hiszem kevéssé teátrális. Rendszeresen nem eszem, vagy csak pudingot eszem. Az egyedül ivásra még valahogy nem szoktam rá, de a 400+ grammos Müller  puding aránytalanul sok örömet okoz. Nem végzek nagyon testmozgást, kivéve ha okom van valahova menni, de akkor annyi gyaloglást préselek ki a dologból amennyi alatt nem fagy le mindenem. Sajnos már eljutottam arra a pontra, hogy szorongok attól is, ha sötétben kell kimennem az utcára, szóval nem megyek el valahova túl gyakran, a többi napon hűségesen és rendesen ülök a fotelban, és néha nem csinálok semmit, néha elolvasom az internetet, de decemberben túl gyakran vettem meg mindent amit értem, és ez nem is fun már igazából. Úgy értem, annyi mindent vettem egyszerre, hogy rá se merek nézni a bankszámlámra. Jól sejtjük, ez nem jó. Igazából még írni is fárasztó arról, hogy fáradt vagyok, fekszem a kanapén, fekszem az ágyban, fekszem a fotelban, állok a konyhában fél percet amíg felnőttesen kakaót csinálok, és azon gondolkodom, hogy mikor fogok legközelebb feküdni. 

Ezen a ponton már nem tudok nem azon gondolkodni, hogy mi történik, ez most normális-e (nyilván nem), mikor fog rámömleni egy rakás szar probléma mert nem csinálok semmit? Honnan tudom, hogy igazából csak iszonyat lusta vagyok-e? Vagy vashiányos? Hol kezdődik az igazi depresszióm? 

Mindeközben szerencsére a pszichiáterem is rájött, hogy ő most elmegy szülni, de hogy így egy alkalommal azelőtt, hogy GYES-re menne. Már egyébként is elég rossz szájízem volt ettől a nőtől, de ez, hogy igaz, hogy totál depressziós vagy, de én most azért inkább nem szólnék, nehogy lelépj, és ne fizess ki még pár alkalmat, hát én ezzel már nem tudok mit csinálni.  

Mindeközben az ún.* fiúm, akivel.... hát hogy is mondjam, semmi nem ment soha. (kivéve azt a pár alkalmat, amikor jót szexeltünk) Van ez az elméletem, hogy a mentális betegségem okán én azt gondolom, hogy nem tudok valakivel lenni, aki nem ismeri el ezek a létezését, meg totál depresszió tagadó. Mármint én most ezt hogy mondjam, amikor mélypontok mélypontján van az ember, és csak azt várja az ember, hogy vízszintesbe helyezze magát, vagy igyon egy liter kávét, beüljön a fürdőkádba, vegyen egy újabb könyvet, hátha akkor egy kicsit jobb lesz és nem érzem úgy magam, hogy semminek semmi értelme és az egész élet egy céltalan szar, és akkor valaki azt kezdi el tolni nekem, hogy gondolj már pozitív dolgokra, na én akkor nem tudom, mit csinálhatnék racionálisan. Nem tudom, hogy ilyenkor újra és újra mit kell tenni, hogy kell megőrizni az ún. hidegvérem, hogy kell racionálisan érvelni a másikkal és megértetni vele, hogy a pozitív gondolatok nem segítenek. Őszintén, nem tudom mikor csalódtam ekkorát, habár amikor az exfiúmmal voltam még nem volt depresszióm, de szerintem ő is hasonlóan közelítette volna meg a problémát. 

 Annyira.... hát igazából fáj. Valaki azt mondja nekem, hogy fontos vagyok neki meg velem akar lenni, de ha egy kicsit fel kell emelnie az ujját az ügyben, hogy értsen, akkor már nem olyan fontos az egész. Akkor már csak az az eszköz marad, hogy az arcomba nyomja, hogy mennyivel kevesebbet dolgozom, mint ő, hogy nem csinálok semmit, hogy este leteszem a tollat és csak sajnálom magam, mert ráérek sajnálni magam, és amúgy is az egész személyiségem kéne megváltoztatnom.  Én nem akarom megváltoztatni a személyiségem, és nem akarok napi 15 órát dolgozni, mert hajtani kell a pénzt, értem, hogy hajtani kell, de Európában nem az a szokás, hogy annyit dolgozom, hogy nincs időm aludni, Európában nem úgy kell tudni elég pénzt keresni, hogy 15 órát dolgozom egy nap. Kénytelen vagyok a mentális egészségem priorizálni, mert mégis mit csináljak a pénzemmel, ha mindenbe jól beleőrültem? Mondjuk internet a pszichiátrián van, oda is berendelhetek majd egy ugg papucsot vagy mit tudom én.  Kb egy hete próbáltam lezárni ezt az egészet ezzel a fiúval, de nem volt lehetséges, mert nem volt ideje egész nap felhívni, visszahívni, küldeni egy facebook üzenetet, aztán meg tegnap azért szidott le, mert éjjel fél 12-kor nem vettem fel a telefont (mondjuk normális ember akkor már alszik, de én pont zuhanyozni voltam) , de amúgy is értjük, hogy Bahreinben már hajnali 2 van, mit gondol, hogy akkor hív fel? A múlt héten 5 napra kiesett az internetből, mert elment valahova bizniszelni, ahol nem volt internet, és hát mit bánom én, de egy oldschool sms-t nem lehetett volna küldeni, hogy mentem, cső? Nem tudom más kontinenseken hogy vannak a családok meg  intim kapcsolatok, de soha nem voltam senkinek ennyire sokadik gondolat, és ez olyan rettenetesen mellbevágó. Jót bőgtem is ma a Starbucks közepén ezen, remélem mindenki látott és tombolt a szekunder szégyenérzete, nekem is jó kínos volt. Csak hát egyszerűen nem tudok olyasvalakivel lenni, akinek ennyire sokadik vagyok minden után, ennyire az arcomba nyomja már ilyen hamar, hogy az ő munkája sokkal fontosabb, és legyek szíves asszisztálni az életéhez, hogy én mennyivel kevesebbet keresek, annyival, hogy az már olyan, mintha nem csinálnék semmit, akkor legalább kötelességem lenne a trophy wife feladataim ellátni és kigyúrni magam meg úgy nézni ki, mint egy pornósztár(=szőrtelenül). 

Szóval mindezek után, hogy elhagytam a fiúmat, pedig vagy 6 év után volt fiúm! és a pszichiáterem is elhagy, bár azért még maximumra emelte az antidepresszánsom, mindenki nyugodjon le, de főleg én, szóval ezután a nagynéném bejelentette, hogy ő most akkor Jehova, és karácsony nincs is.  Fel ne robbanjon az agyam. Másrészt engem nem érdekel, hogy ezt hogy magyarázza meg a 11 éves gyerekének, meg hogy van ez a felnőtt lányával, aki klasszik keresztény hagyományokhoz szokott, mint karácsony meg húsvét, de legalább a többi rokonát tisztelhetné annyira, hogy megkérdezi a véleményüket, hogy legyen-e nem karácsonyi karácsonyozás, vagy úgy általánosságban némi toleranciát tanúsítani a többi keresztény kultúrkör iránt, bármennyire is tudom, hogy a jehovák azt képzelik magukról, hogy csak ők tudják a tutkót. Azok az emberek, akik valami újságot olvasnak a Bibliájuk helyett az istentiszteleten, meg lelkésznek nevezni a lelkészt is túl derogáló és nem eléggé segíti elő az ultrakonzervatív patriarchális berendezkedést, ezért nevezzük már őket inkább bölcseknek. Hát lol. Szóval a nagynéném és az unokaöcsém az unokaöcsém borzalmas apjával (tudjátok, az az ember, aki többek közt szexuális ajánlatot tett az unokahúgomnak, és testi meg szellemi abúzusnak tette ki nagynéném és az unokaöcsém, majd tavaly nyáron még fejest is ugrott a 30 centis Velencei-tóba, szóval ez egy teljesen hülye ember) elmennek valahova Ausztriába vagy mit tudom én hova 10 napra a hidegbe... nem tudom mit csinálni. Mindeközben még VETTEK egy németjuhász kiskutyát, amit a kertben fognak hagyni egyedül erre a 10 napra. Őszintén, tök gonosz vagyok, de remélem elszökik. Milyen állattartó az ilyen? Milyen ember az ilyen? 

Nyugi, nem maradunk sztori nélkül az unokahúgomról sem (csak a nagy része egy másik posztban lesz), így most csak annyit mondanék, hogy ők sem jönnek hozzánk karácsonyra, mert az apját teljesen rászervezte 2 egész napra, és MI NEM SZÓLTUNK IDŐBEN. nyazsgem? 

Már káromkodni se tudok rendesen, olyan csalódott vagyok, de azért azt elvárják, hogy az unokaöcsémnek utalványt adjunk karácsonyra, és hogy mi azért majd amikor nekik ALKALMAS lehetőleg autózzunk már oda a házukba, ahol hideg van, csempe van a földön, minden kaja olyan zsíros lesz, hogy apukám nem eheti meg, és biztos lesz még sajtos kosárka, valami fura száraz süti és a nagynéném elmondja, hogy le kéne fogynom, jó? 

*így nevezni még mindig könnyebb, mint kimondani, hogy az elejétől tévedés volt, na, most mit tegyek

semmi sem

 Szóval úgy van, hogy semmi nincs jól. Mármint így nincsenek nagy tragédiák az életemben*, de ettől még... seasonal deprression hits hard, vagy mi. Kb két hónapja kaptam egy pánikrohamot, és az egy dolog, hogy mire felépültem belőle, szóval na, az sokkal rosszabb és nehezebb, mint amiről bárkit is hallottam beszélni, de én azóta sem vagyok ok. Rettenetesen szomorú és csalódott voltam magamban hetekig, nem tudtam enni igazán, aztán csak pudingot ettem, aztán csak levest, nagyon nehéz összecibálnom magam mindenféle napirendre magam az abszolút szükségesen kívül. 

Szomorúnak lenni nagyon nehéz, mert nem érzem őrülten motiváltnak (=egyáltalán) magam bármire, az egy dolog, hogy semmi nagyívű dologra, vagy korán kelni hétvégén, vagy mit tudom én, de nem vagyok motivált arra se mindig, hogy hajat mossak, vagy levágjam a körmöm (ez másfél percig tart különben, igen, tényleg lemértem egyszer) Csak vízszintesen szeretnék lenni a takaróm alatt. 

Ilyenkor kellene, hogy következzen valami jó fordulat a főhős életében, és azt hiszem, hogy a fiúm egy jó fordulat, de a pszichiáterem például pont nem. Igazából már valahogy megcsömörlöttem tőle teljes mértékben. Ez olyan rossz szó, de egy ideje kellemetlennek érzem valahogy az egész nőt, nem is tudom pontosan definiálni, hogy miért, csak kellemetlen, ahogy sajnálkozik, kellemetlen az összes pep talk, ahogy szerintem azt gondolja, hogy ha századszorra is elmondja, hogy velem nincs semmi baj, és egy kedves és okos fiatal nő vagyok, akkor majd tényleg elhiszem, internalizálom, és el is múlik a problémám.Rettenetesen feldühít, de mondjuk szükségtelennek is érzem ezt a kellemetlen konfliktusunkat a frontin szedésemmel kapcsolatban, most is elmondtam neki ezt az egészet, meg hogy semmi nem jó, erre nem adott semmilyen más gyógyszert, de még azt a frontint sem, amit korábban felírt. De abból is csak a 30 darabosat, hogy ne szedjek túl sokat (!!!), igaz, hogy az 600 forinttal drágább, mint a 100 darabos, mivel a kis kiszerelést nem lehet felírni tb-re. Most nem erről a 600 forintról van szó, de pontosan arról is szó van, vagy valahogy ez a tűhegy foka, mert a mindenféle gyógyszerem, terápiám, allergia gyógyszerem (szerencsére ez vagy 4 ezer), magnézium tablettám, vitaminom és halolajacskám megközelítőleg 50 ezer egy hónapra. Hát de baszki. Tényleg igaz, hogy terápiára járok, nem nyaralni. Annyira kiborító, hogy az a távlati és abszurd ambícióm is van már, hogy én be akarom perelni a magyar államot a mentális egészségem veszélyeztetéséért a politikájukkal. (lol, de amúgy meg ez egy többé-kevésbé valós dolog sajnos. 

És akkor van még az a rész is, hogy a depresszióm tudata teljesen elkeserít amúgy, a tudat, hogy mennyi mindent csinálhattam volna, mennyi minden lehetne, lehetett volna, ha nem szomorúan ülnék a kanapén, hogy minden mennyire más lehetne ha mondjuk utazásokra költeném a pénzem terápiák helyett.  Az az érzés, hogy lelkesnek lenni, meg felkelni hétvégén korán, hogy az ember csomó jó dolgot csinálhasson a hétvégéjén ahelyett, hogy az ágyban fekszik és nem csinál semmit, hogy más most kivagyok és szorongok attól, hogy mennyire korán kell felkelnem holnap és ez eléggé borzasztó lesz, hogy nincs igazán kedvem semmit enni kivéve levest és pudingot, hogy nincs kedvem, hogy már előre szorongok, ha nem az abszolút minimumot kell megcsinálnom ahhoz, hogy minden a felszínen maradjon. Hogy rendszeresen csinálok olyanokat, hogy iszonyat sok kávét iszom, hogy rá tudjam venni magam bármire, vagy még este is iszom egyet ki tudja minek, de mindezektől persze nem tudok aludni rendesen, felkelni még kevéssé, minden teljesen kiborító. 

*jó, apukám most egy második epeműtétre vár, mert a korábban kivett epekő visszanőtt, de szerencsére legalább megcsinálják állami kórházban ( a sérvműtéttel együtt privát kb 2 millió lenne, és szerintem anyukám ettől rosszabbul volt, mint attól, hogy apukám beteg), és az első műtétből egész jól felépült, ennek nagyon örülök, úgy izgultam, mintha apukám egy óvodás lenne

képzeljétek

 Kezdem a lényeggel: Képzeljétek van egy fiúm! Amúgy nem ezért estem ki az internetből, ez csak kicsit több, mint egy hónapja tart. 

Folytatom a szokásossal: ez a fiú olyan szép.... hogy én ránézek a mosolyára, és kicsit ellágyulok, mint egy puding. Mármint persze amúgy is puding vagyok hozzá képest,  ő olyan szép izmos, szerintem csak tévedés, hogy velem akar lenni. Amúgy mi a villamoson ismertük meg egymást, mert a fiú indiai és megkérdezte, hogy tudok-e angolul (angolul olvastam), és már akkor is nagyon szép volt a zakójában, de akkor még csak kávét inni akart meghívni, amihez már túl soká volt, úgyhogy elvittem a Mika Tivadar helyén lévő valamibe (gyakorlatilag ugyan az) ahol kicsit becsíptünk, aztán átmentünk a Szimplába, ahol további borokat ittunk és jobban becsíptünk, aztán elmentünk hamburgert enni, és eldöntöttük, hogy holnap akkor randizunk, és ennyi volt. 

Ez túl könnyű. Nem volt időm szorongani se! 

Jaj na, mindenki nyugodjon le, aztán kiderült, hogy fiúkának van egy felesége meg két gyereke is Indiában!!!444 oh goodie. Épp mondtam az egyik barátnőmnek, hogy biztos, hogy valami ilyesmi fog történni, és másnap kiderült ez. Mondjuk elvileg már öt éve nem élnek együtt, és majdnem biztos vagyok benne, hogy a pénz miatt nem válik el a nőtől, meg állítólag ez Indiában rendkívül komplikált, de belenéztem az internetbe, és én erről nem vagyok meggyőződve. 

Továbbá az is van, hogy azt hiszem, nem olyan woke, mint amennyire szeretném, hogy legyen egy csomó dologban, mint mondjuk mentális egészség, meg különböző betegségek. Mármint legalább nem gondolja azt, hogy a pálinka mindent megold, mint az EGÉSZSÉGÜGYBEN dolgozó unokahúgom, de már többször elmondta, hogy edzenem kéne, mint az szerintem ideális lenne. Nekem egyáltalán nem fontos, hogy a partnerem kigyúrt legyen, feltéve, hogy nincs kugli méretű sörhasa, igazából nekem még a kövér férfiak se jönnek be, hát mit csináljak, ez egy szörnyű kettős mérce különben, de szerintem a kövér nő és a kövér férfi nem ugyan az. (Mármint van a skálának két extrém vége, mint mondjuk Hunter McGrady* meg Vekszi** vlogger, de a nők/emberek nagy része nem néz ki ilyen extrém jól vagy rosszul). Visszatérve az aktuális fiúm testére, ami csodálatos, az enyém meg egy puding, és nekem ettől folyamatosan komplexusom van és/vagy szoronganom kell, hogy az ún. fiúm sokkal jobban néz ki, mint én. Mármint így... szerintem aránytalanul. Még a pincérnő is ráugrott, amikor rántott sajtos tésztát ettünk a Vakvarjúban és kimentem pisilni! Mindeközben a szomszéd asztalnál ülő kb 45 éves nők is figyelték, és szerinte csak azért mert ő barna, a többi ember meg nem, de szerintem meg azért, mert szép. 

Az van, hogy én már nem emlékszem, hogy kell kapcsolatban lenni, hogy kell egyáltalán egy másik emberrel lenni? Hogy kell úgy lenni, hogy nem vagyok bunkó, de ki kell tennem a másik embert reggel, mert dolgozni kell meg felnőtt élet meg ilyenek, hogy kell az énidőmet kipréselni egy kapcsolatból, úgy, hogy ne érezzük mindketten úgy, hogy lepattintjuk egymást, hogy kell lenni úgy, hogy fogalmam sincs, a másik mit csinál egész nap, hogy ne legyek féltékeny, hogy ne érezzem magam mindeközben teljesen naivnak és ostobának átverhetőnek, mikor simán lehet, hogy egész nap prositkkal körtáncol valami zuglói körfolyosón (ez fiktív volt nyilván). Rá kellett jönnöm, hogy nekem elég nehéz, sokkal nehezebb, mint hittem megbízni egy másik emberben, és még csak nem is azért, mert rosszak a tapasztalataim (oh wait), hanem mert szorongok automatikusan, és mert más emberekkel olyan dolgok történnek, hogy az agyam el ne dobjam. Meg mindig ott lesz/van az is, hogy egy másik ember, aki egy másik kontinensről jön, és iszonyúan más kultúrában szocializálódott és más elképzelései vannak egy rakás dologban (kivéve hogy a vacsora közepén tányért kell cserélni, hogy mindenki ehessen mindent, hihi), ugyanakkor meg újra és újra rájövök, hogy kultúra ide vagy oda, azért az emberek annyira nem különbözőek. Ez nagyon jó érzés, persze. Csak mondjuk ha meg arra gondolok, hogy ha a partnerem nem magyar, akkor nem beszélhetünk arról, hogy mi volt a telexen meg a magyar politikában, meg vicces dolgok az instán, és ettől valahogy egy kicsit elfacsarodik a szívem, mert a külföldön lakások közepette azért csak rájöttem, hogy a magyarságtudat nekem azért fontos, még akkor is, ha csak távolról figyelt értelmiségi buboréknyi internetkultúra (van ilyen szó?) szintjén. 

Gondolom, hogy time will tell, vagy ilyesmi, de egyáltalán nem tudom, hogy hogy kell ezt viselni? Közben amúgy még az is történt a héten, jobban mondva az utóbbi 3(!!!444) napban, hogy kiderült, hogy a fiúka vízumát nem fogják állandóra váltani (vagy mit tudom én, annyira még nem vagyok művelt a kérdésben), ha nem megy el az otthoni (ez mit jelent?) nagykövetségére, és hosszabbíttatja/jelentkezik onnan. Mivel ugyanakkor meg a vízum amúgy három nap múlva lejárt, kénytelen volt kb mindent összepakolni, és elmenni egyik napról a másikra Bahreinbe (ahol élt eddig, és van állampolgársága is tán), majd Indiába (ahol meg született). Bár viccelnék, de kedden találkoztunk vacsizni, ami közben mutatott egy kizárólag magyar nyelvű (???!!!!) dokumentumot arról, hogy jól érti-e, hogy a vízuma lejár csütörtökön, és az alábbi történések tükrében (ie. hogy nem kap állandó vízumot vagy letelepedési engedélyt vagy mit) gyakorlatilag csütörtökig távoznia kell. Nem annyira értek semmit a Magyarországra történő bevándorlással kapcsolatban azokon a hírfoszlányokon kívül, hogy kínai és orosz állampolgárok magyar állampolgárságot vásároltak maguknak kacifántos módokon nagyon-nagyon sok pénzért, ami mind az államhoz mentek, miközben mi nézhettük a migránsok elveszik a munkánkat plakátokat. Azokat se tudom mind követni, amiket a fiú mond, de teljesen shady dolgok, mint hogy valami cégen keresztül kellett/tudta (ebben sem vagyok biztos) intézni a letelepedését, akiknek 100 ezer forintot(!!!) kellett fizetni már egyszer, és persze világos, hogy a külföldre költözés az nem a szegényeknek van, ha az ember nem Schengenből/ az EU-ból jön (jó a kettő ugyan az, vagy ki tudja) vagy más Európán kívüli fejlett országból jön, de na, nekem ez egészen döbbenetes. Egy barátnőm meg egy volt osztálytársam is amerikai fiúkhoz mentek feleségül (jobban mondva az egyikük szerintem egy 50 körüli motoros bácsi, de ezt is ki tudja), mindketten először Amerikában, hogy hamarabb elindíthassák a zöld kártya igénylést (meg további előnyei is vannak, csak ezekre nem emlékszem), de meg fogom kérdezni őket, hogy milyennek érezték ezt az egészet, mert nekem ez az egész Magyarországon szükségtelenül megalázónak tűnik, és akkor még nem is mondtam, hogy nekem és más barátoknak kell dolgokat/dokumentumokat fordítgatnom, mert az ügyintézők egyszerűen jóformán semmilyen szinten nem beszélnek angolul (meg semmilyen nyelven). Ezt meg, hogy nem beszélnek rendesen semmilyen nyelven, már olyan fokon vérlázítónak tartom, hogy nem is tudom hova tenni, teljesen kicsúcsosodik bennem az utálom Magyarországot érzés. 

mint egy rendes goldigger kelet-európai nő, megkértem a fiúkát, hogy vegyen nekem egy ilyen fülbevalót, ha már ott van (lol). amikor Indiában voltam, vettem már magamnak egyet kb két rúpiáért, csak az ezüst, mondjuk ettől még állandóan azt hordtam évekig, mert szerintem kifejezetten illik az arcomhoz, csak aztán eltettem, hogy legyen későbbre is/ne kopjon el (lol), és most meg már nem találom az egyik felét, úgy elszomorít. pedig a harmadik randinkra  is ezt akartam felvenni. etsyről is megvehetném olcsóért amúgy, de hát az nyilván nem ugyanaz??!! (az a neve, hogy jhumka, így könnyű megtalálni, ha ti is keresnétek)

*akinek relatív látványosan változik a mérete a  képein, de olyan szép meg csinos nő szerintem, meg a podcastja is nagyon vicces, és láttátok a férjét??? olyan eyecandy, hogy ihaj

**ennek a nőnek is minek tudok a létezéséről/redditen mindent is sikerül megtudnom a trash youtuberól 

szavak a szájból, mint télikabátból, a nyár közepén kibújó emlékfolyam

  Két hónapig nem blogoltam véletlen, szóval most kezdem is a dzsúszi résszel, hogy most már az egész családom gutaütést kapott, de mondjuk lehet, hogy én is, végre leütöm ebéd közben, erre beleesik a tányéromba, nem hiszem el. 

Azt álmodtam, hogy a nagymamámmal halak voltunk, és úsztunk valami vízben, amiről azt gondoltam, hogy a Balaton volt és teljesen átlátszó volt, ugyanakkor zöld is.

A nagynéném most meg már Kanadába akar költözni újra, amin anyukám jól ki van borulva, mármint jó legalább a pasija  nélkül menne, de mégis. Mégis A) milyen messze van B) nem tudjuk, hogy tud-e angolul, egyszer azt mondja, hogy igen, máskor meg nem (itt Magyarországon nem) C) az unokaöcsémmel mi lesz?  nincsenek rokonaink ott? jobban mondva hát nekünk vannak, nekik nincsenek D) de ott mégis miből fog egyetemre menni, meg bármit csinálni, amit Magyarországon relatív olcsóért lehet? ez annyira ijesztő és kétségbeejtő. A Balcsira se akarnak hozzánk eljönni, mert nem tudom miért, nincs erre világos ok, az unoköcsém sem akar eljönni egyedül, á, nem is értem.

Aztán ott van még az is, hogy elfog valami viszonylag borzasztó undor-fintor,  amikor arra gondolok, hogy mit kéne kezdenem az unokahúgommal és hogy kéne megoldódnia az ún. konfliktusainknak. (ún. konfliktus=konfliktus, amit ő nem tud/akar megérteni) Történt ugyanis a jéghegy csúcsa, amikor júniusban kimentünk a közös barátnőnkkel és az ő új fiúkájával (meg még két közös barátunkkal, akik nem sok vizet zavartak, pedig még a gyereket is hozták) a ligetbe, ahol iszonyú tömeg volt mindenhol, mert valami bor tematikájú ünneplés és partikázás folyt. Az unokahúgom már akkor részeg volt, amikor odaértünk, vagy legalábbis nem tudott visszaemlékezni arra, hogy merről jöttünk, és merre van jobbra. Kicsit sikerült nagyjából kultúráltan elmulatozni az időt, csak abban a Zöld küllőben olyan felháborítóan drága minden, hogy komolyan mondom, 5000 volt egy üveg bor, és 4000 egy hamburger, és nekem már ettől elment a kedvem mindentől. A későbbiekben még jobban elcsúsztak a dolgok, a kedvenc barátnőnk új fiúja minden csak nem egy észlény, őszintén annyira vágytam a társaságára, mint tele hassal egy rakás illatozó üres pizzás doboz mellett ülni. Annyira fantáziadús vagy intelligens ez a fiú tudniillik, mint egy faék, a férfiak hibáit nagyrészt, de ha őszinték akarunk lenni, akkor elmondom, hogy minden esetben szereti azzal magyarázni, hogy a férfiak már csak ilyenek, ez egy férfi dolog és én nem érthetem, férfiként ezt így szokták, ezzel nem lehet mit kezdeni, és a tény, hogy a kedves, szép és okos J, akivel úgy szeretünk időt tölteni, szóval ez a lány ezzel a pizzafutárral lesz öreg, aki egy számlát nem tud befizetni egyedül, hát nekem elönti a vér az agyam. Közben meg az unokahúgom olyan részeg lett, hogy már nem lehetett vele semmit csinálni, csak félig ordítva mondta a magáét a fiújáról, aztán ordítva sírt, aztán elment még feleseket inni (hát nagyon szükséges), aztán a vállamon sírt ordítva, aztán még nem tudom mennyit vártam rá, mert nagyon fontos volt vagy 45 percig vmi barátnőjével erről telefonálni hajnali 1-kor, már olyan késő volt, hogy egyszer csak lekapcsoltak mindent, és ott voltunk a Hősök terénél, és semmilyen világítás nem ment, csak az utcai.Jól hazamehettünk 7 ezerért taxival, mert ő az Oktogonig nem tudott eltalálni, ahova egyenes vonalban kellett eljutni, és jaj annyira fárasztó volt, hogy amikor végre letettem a fejem a párnámra, akkor az volt a fő gondolatom, hogy úristennnn végre csend.

Esküszöm elfáradtam abban is, hogy ezt tök feleslegesen leírtam ezt az egészet, és valami kellemetlen és indokolatlan szégyenérzetet is vált ki belőlem, pedig én igazából nem csináltam semmi kínosat. Úgy érzem, hogy 30 évesen az ember túl öreg, hogy annyira részeg legyen, hogy másoknak kelljen hazacibálniuk, túl öreg, hogy azt se tudja hol van, túl öreg az olyan szituációkhoz, hogy muszáj hazavinni/akármit csinálni, mert sehova nem talál el, kirabolják, elrabolják, megerőszakolják, mit tudom én. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy bárki helyett kellemetlen döntéseket kelljen hoznom arról mondjuk, hogy kell-e taxit hívnom, jaj, hát gyerekek, ez a kedvenc dolgom. Hogy nekem nem kellett volna taxit hívnom, senki nem kötelezett rá, szóval akkor én is legyek szíves kifizetni, mert hogy ő hazament volna bkv-vel is. Az már nyilván az én feladatom, hogy hazatámogassam, ahogy azon a kb. 20 perces sétán is, ami az éjszakaitól vezet haza. 

Őszintén mit vagyok meglepődve, igazából már annyi sérelem ért, hogy nem tudok mit tenni, mint egy fintorral az arcomon ülni. Ez már levakarhatatlan fintor, én én az idei kis hétvégézést is le akartam mondani, mármint igazából francnak van kedve. Apa azt mondta, hogy majd azt hazudjuk, hogy fel kell újítani a fűtést meg a tetőt meg mindent, de aztán elvetettük, mert a kedvenc unokahúgom nem ért semmiből. A városligetes eset után nem beszéltünk (jobban mondva, én nem beszéltem) majdnem egy hónapig, mert annyira felbosszantottam már magam mindenen, és annyira rosszul is esett, hogy fél év alatt találkoztunk háromszor, mert soha senki nem ért rá (rajtam kívül), akármikor kérdeztem, nem volt jó, és akkor amikor végre találkozunk, akkor olyan részegnek kell lenni, hogy az már kezelhetetlen, és nincs semmi másról szó, csak az elcseszett kapcsolatról, a korábbi elcseszett kapcsolatról, az elrontott dolgokról az életében, én meg ülhetek ott, anélkül, hogy tőlem bárki megkérdezné, hogy hogy s mint. Aztán telefonálni "kellett" egyszer, már egyáltalán nem tudom milyen okból, de akkor sem értett meg semmit abból, hogy miért nem akartam beszélni egy hónapig (vagy inkább soha többet), komolyan mondom semmit. Ez egyszerűen annyira sokkoló volt, hogy őszintén, én mondani se tudtam igazán semmit. Hogy őszinte legyek, hogy az összes dolog, amit az unokahúgom már kb. jól elfelejtett, szerintem meg akkora taplóság, hogy nem is tudom hova tenni, úgy mint az ilyen dolgokat, hogy a nyár utolsó hónapjában kell telefonálni, hogy egy darab időpontban jó nekik, és akkor el akarnak jönni a Balatonra, és amikor azt mondom, hogy én úgy szeretném, hogy hárman menjünk, akkor ezt figyelmen kívül kell hagyni, és bejelenteni a közös chatben, hogy ő közösen jönnek, de most tényleg, ilyet ki csinál?? (ilyenekkel megfejelve, hogy én mindenkit meghívok csak őket nem (you're damn right) , meg hogy nekik akkor lesz az évfordulójuk (őszintén nem azért gyűltünk ma itt össze), hogy mindig nekem kell az összes időponthoz igazodnom, de hogy még A SAJÁT HÁZAMBAN is, nem is értem. Egyébként ezt úgy is megcsinálták már többször is, minek mondogatom, amikor annyi embert sikerült meghívni, hogy akit én szerettem volna, azt már nem tudtam, vagy amikor az unokahúgom összeszervezte az összes rokont, de akkor még a. közös barátnőnket is, akivel akkoriban még alig ismertük egymást, és más házában hogy jelented be, hogy ő neked családtag, ha mi meg jóformán nem is ismerjük? Mindegy, úgyse volt mit tenni, mert a "de mi már meghívtuk" meg "de mi már így beszéltük meg" kártyát akkor is sikerült bejátszani. 

Mindezek mellett az az érzésem, hogy anyám a legkiborítóbb, amikor ilyeneket mond, hogy de nem mindegy az a két nap? (hát tökre nem a két nap a lényeg hanem az elv, hallottál már arról?) vagy hogy hát nem lenne jó mégis jóban lennünk velük? de amúgy mégis akkor minek? úgy értem, hogy milyen jóban levésről beszélhetünk? nem mintha úgy valaha is számíthatnék az unokahúgomra úgy bármiben is, tekintve hogy egy alkalommal kértem tőle egy iszonyatos szívességet, hogy menjen el a gyógyszertárba a gyógyszeremért, amiért nem tudtam volna elmenni mielőtt indultam Dél-Afrikába, és akkor ő közölte velem, hogy haza kell mennie füvet nyírni. 

Füvet nyírni. 

Úgy érzem, hogy bennem nagyon-nagyon elfogyott valami muníció azt illetően, hogy én ezt az egészet fenntartsam, különösen, ha arra gondolok, hogy ehhez képest a barátnőim hogy bánnak velem (fényévekkel jobban)

your silence is my favorite sound

 Igazából úgy 7 12 napja szorongok, hogy akartam írni valamit, de csak félig-meddig jut eszembe, hogy mi volt,  szóval most csak leírom azért a semmit. 

Járok most egy kezdő varrótanfolyamra keddenként, ami nagyon jó, bár a második alkalmon annyiszor összeállt egy csomóba a cérna, rosszul állt az orsó, rosszul állt a talp, nem is volt benne a cérna a tűben, hogy mire kijöttem és már ültem a biciklimen, esküszöm majdnem besírtam a fáradtságtól. Aztán még azon is elkezdtem gondolkodni, hogy mi van ha eltévesztettem az életem, és varrónőnek kéne lennem, milyen kevés stressz érne, csak gondolom, hogy akkor meg a monotonitásban halnék meg, és ugyan úgy szoronganék akkor is mindenen. Néha úgy utálom a szokásaim, hogy nagyon-nagyon szeretnék másmilyen ember lenni, és akkor elképzelem, hogy másmilyen ember vagyok. Vagy amikor megcsinálok valami nagyon-nagyon kellemetlen feladatot, és egy kicsit a világ tetején érzem magam, és egy pillanatig meg vagyok győződve róla, hogy most akkor más ember lettem és bármire képes vagyok, de aztán megint három napig nem pakolom ki a mosogatógépet, és hegyben áll a koszos kávésbögre, és egyfolytában rosszul érzem magam, vagy egy rendetlen szarnak, de azért nem csinálom meg, mert az az érzésem, hogy örökké fog tartani, biztos hősi halott leszek közben, vagy mit tudom én.  Mármint nyilván nem, de hát ez az irracionális szorongás lényege. Az előbb is kimentem a konyhába, hogy most akkor pakolok, de elrendeztem a szelektív szemetet, aztán jól azzal a lendülettel elfelejtettem, hogy minek mentem oda, szóval most újra itt ülök és írom ezt. 

Olyan nehéz valamilyennek lenni, valakinek lenni, valahogy lenni. Hogy jól utálom magam a szorongás miatt, a pszichiáter néni már nagyon sokszor azt mondta, hogy ezt nem szabad, és ez nem az én hibám, de én csak nem tudok érteni a szóból.  

Mindezek ellenére, amikor valami kellemetlen élmény ér, vagy mit tudom én, összerándulok attól, hogy mások hogy csinálják az életüket,  sznobul elborzadok azon, hogy mások nem tudják, hogy a "vagy hogy" közé nem rakunk vesszőt (és nyilván nem ez a vessző a lényeg, hanem valami műveletlenséget és korlátoltságot, ami kiborít és elszomorít és nem tudom minek magyarázom ezt sokadszorra). Szóval akkor este, amikor megyek haza és valami nem annyira jó élmény után, akkor mindig meg kell állapítanom, hogy jó, de a személyes életem egyre kevéssé rettenetes, a környezetemet nagyon szeretem, az engem körülvevő embereket szintén nagyon szeretem, és folyamatosan rájövök, hogy milyen jó és milyen fontos tartani a kapcsolatot a kis barátnőimmel, mert nagyon sokat jelentenek nekem, és hogy nem szabad hagynom, hogy teljesen szétcsússzanak a dolgok, mert nagyon-nagyon rontja az életminőségem. 

És aztán elmentem egy speed dating jellegű eseményre. (ld. poszt cím) 

Jaj, gyerekek, hát ettől igazán megkímélhettem volna magam. 

Nem pont olyan volt, mint egy klasszikus speed dating dolog, mivel nagyon sokan voltak (nyilván, mivel fizetni kellett érte, haha), kb 30 férfi és 30 nő legalább. Az volt a koncepció, hogy a nőknek fel kellett állni egy kisebb négyzet alakba (lol) a férfiaknak pedig egy nagyobb négyzet alakba. (Mindenki kapott egy számot és ezek alapján, de ezt egyáltalán nem értettem igazából.) Az elején mindenki le kellett, hogy töltse az alkalmazásukat a telefonjára, és ebben az alkalmazásban kellett eldönteni hogy szürke (nem szimpatikus) sárga (nagyjából szimpatikus) vagy zöld (szimpatikus) mappába helyezzük az előttünk álló férfit. Kivéve, hogy ugye ezen a ponton még senki nem igazán beszélt senkivel, szóval jóformán úgy döntöttél, mintha állnál a Blahán vagy tinderen lennél. Itt mondjuk nem a Blahán álltunk, hanem a Margit-szigeten, és rendszeresen azt kívántam, hogy bár a szomszéd jógacsoporttal lennék. Az egészet eléggé kínosnak éreztem, de igazából mások is, a csáberőmet meg egyáltalán nem fokozta, hogy sikerült a sorban egy olyan helyre állnom, hogy egyrészt egy incuri-pincuri nő mellé álltam, másrészt egy gesztenyefa ága teljesen eltakarta a fejem, pedig hát bocs, de egy gesztenyénél azért csak szebb vagyok. A "felhozatal" kitűnő volt. Ja nem. 

Most nem arról beszélek, hogy voltak-e szuperszexi fiúk, hanem hogy voltak-e szimpatikus fiúk. Nem olyan sok, azt kell mondjam. Aztán meg még ott volt az a dolog is, hogy úgy a 2/3-3/4 részük (mekkora matematikus vagyok) nem hogy alacsonyabb volt nálam, de egészen döbbenetesen alacsony volt. Nem különösebben bánom, ha valaki nem magasabb nálam, igazából lehet kicsit alacsonyabb is, csak valamikor így az este során rá kellett jönnöm, hogy annyira azért nem vonz a lehetőség, hogy 165 centis és kb 50 kilós fiúm legyen, na. Mármint ha én is ekkora lennék, akkor ez biztos rendben lenne, de én ugye nem ekkora vagyok... hanem kiterjedtebb, na. Volt egy ultra creepy fiú, aki ilyen csábítónak szántan rángatta a szemöldökét és teljesen kiborultam, meg volt egy másik, aki valami katonai felszerelésbe volt felöltözve, voltak azok, akiknek nem sikerült felvenni nem hogy egy inget, de még egy galléros pólót se, meg aztán volt az a fiú, aki szintén pont akkora volt, mint amit leírtam az előbb, és olyan szűk volt a farmerja és a pólója is, mint egy óvsz  folpack. Ezt nem gondoltam őrületesen csábítónak. 

További dolgok, amiket szintén nem gondoltam annyira csábítónak: az összes férfi vagy 8-10 évvel idősebb volt nálam, jó sokan úgy néztek ki, mint elvált kisvállalkozó családapák, az egyik szerencsésnek volt még jeggyűrűje is (lol), a mindenkire lenézően néző kispajtást (direkt figyeltem), további emberek, akiknek nem volt ideje kiköpnie a rágót. 

Jó, mondjuk szerintem a nők se voltak teljes mértékben 10/10-esek, de legalábbis Margot Robbie-val jól nem fogja összetéveszteni őket senki. Azok a fogak, jesszus mariskám. Én ennyi csálé fogú nőt egy helyen még életemben láttam, és most nem arról beszélek, amikor az ember ínye kicsit látszik ha mosolyog, hanem totál egymásra csúszott fogakról, kiálló fogakról, ferde fogakról, botrányosan sárga fogakról, döbbenetesen ferde mosolyon döbbenetesen piros rúzsról. Meg azok a nők, akik bizonyára vagy 38 évesek és úgy öltöznek, mintha 2012 lenne még mindig és iszonyat szomorú lettem a gondolattól, hogy majd én is ilyen nő leszek, ha így folytatódnak a dolgok (színesen öltöző, mert azt gondolja, hogy attól fiatalabbnak tűnik és/vagy azt hiszi, hogy a fiatalok tényleg hordanak színeket, olyan szűk farmer, hogy az embernek átlátszódik a térdkalácsa, magassarkú biocipő, hülye dzsörzé ruhák, amiken minden is átlátszik (kill me now). (Mondjuk tegnap a varrótanfolyamon meg pont a nagyon terhes nőn volt egy pezsgő vagy bézs vagy nem is tudom milyen színű ruha, amin annyira átlátszott a bugyija, hogy nagyon remélem, hogy nem tudta, máskülönben nincs rá magyarázat/nem tudom mit gondolt, aki kitalálta, hogy abból az anyagból jó lesz majd ruhát varrni)

Szóval nekem két ilyen "match" jött ki, ami nem valami sok, de csomó embernek meg egy se, őket tényleg sajnálom. Persze én még a nagyon szép csajt is sajnálom, akinek meg 10, mert akkor annyi csevelyt kellett végig ülnie, és őszintén, én egyet se kívánok az ellenségemnek sem.  Emiatt mondjuk azt hiszem, hogy a tradicionális speed dating koncepció jobban tetszik, mert így van aki nem is beszélhetett senkivel...? Tehát az első delikvens, ő nem volt nagyon érdekes, és le is lépett hamar, amit igazán nem bántam, mert volt fröccs, és alkoholt inni soha nem tűnt még ennyire csábítónak. 

De a második! Na, ő ígéretesnek tűnt, de azért mondom tovább, meg ne bízzuk el magunkat feleslegesen, ilyenek. Tehát a második fiú, aki szintén alig lehetett 170, de elég kedves és szimpatikus arca volt, és kiderült, hogy szintén szegedi, szóval voltak mindenféle közös témáink is. Jó, azért annyira nem hajtotta a malmára a vizet ez a Szeged dolog, figyelembe véve, hogy miután kiderült, melyik középiskolába járt, sajnos elkezdtem gyanítani, hogy annyira azért nem lesz agytröszt. Mármint többek közt... nem tudta, hol van a Bartók Béla út meg további alapvető dolgokat, aztán nem hallott még Dragomán György nevéről se (másokról se, mint pl. Simon Márton, de akkor ez tűnt a legdöbbenetesebbnek), és ugyan szeret olvasni elvileg, de vmi zombis könyv a kedvence ever, hát nem tudom. Az egész esemény végére már elég éhes voltam, mert addig szárogattam a hajam és próbáltam meg youtube és pinterest tutorialok alapján highlightert kenni az arcomra, hogy úgy nézek ki mint aki magától csillogó (a megfelelő pillanatban kell elővennem az összes hableány ambícióm is), hogy nem volt időm rendesen ebédelni. Kicsit örültem, hogy végre megyek haza, és azt nézegettem, hogy mit lehetne megnézni a moziban (még csak kb fél 8 volt), amikor még odajött ez a fiú, hogy nézzük meg a Japán kertet, szóval elmentünk megnézni a Japán kertet, és amúgy én egy kicsit szégyellem magam, de annyival jobban élvezem az épületeket mint a kerteket, hogy ihaj, de ez most így sikerült. Azt hiszem, hogy kezdtem érezni, hogy ez nem olyan tuti, amikor elkezdett arról beszélni, hogy mennyire szeretne valami latin táncokat tanulni, ami szerintem az egy rettenetes hobbi, meg kitörném a bokám abban a cipőben meg kizárt, hogy felvegyek ilyen ruhákat amiket ott hordanak, egy finnyás sznob liba vagyok, de a gondolattól is bealszom, de ez már mindegy is lett volna, mert eddigre már tényleg kezdtem nagyon éhes lenni, viszont annyira bődületesen felbosszantott, hogy egyfolytában nagyjából két méterrel előttem volt és totál háttal állt meg beszélt hozzám egyfolytában, hogy nem is hiszem/hittem el. Úgy értem, akárhogy szedtem a lábam, ez a fiú csak nem vette észre magát, aztán amikor mondtam neki, akkor kijelentette, hogy ő mindig ilyen tempóban megy..... őőőőőő... hát jó. Szóval fun fact-ként elmeséltem, hogy a román cigányoknál mindig az apa megy elől, aztán a feleség, aztán meg a gyerekek, amire elkezdett hitetlenkedni, majd bejelentette, hogy jó, de legalább most tartjuk a tradicionális nemi szerepeket. Ekkor már olyan mérges voltam, hogy őszintén opciónak tűnt -tekintve, hogy úgyis mindig háttal van nekem- csak szólás nélkül bebújni egy bokorba, és addig ott maradni, amíg biztosan el nem ment, de már abban sem vagyok biztos, hogy észre vette volna, ha nem vagyok ott. Mindenesetre aztán amikor elágazott az ösvény, megmondtam, hogy nekem a másik irányban van dolgom. (A Margit-szigeten, félhomályban, eh.)

Nem tudom mi a rosszabb azoknál az embereknél, akik annyira ignoránsak, hogy azt sem veszik észre, hogy véletlen bunkók, de mit mondhatnék, elég csábító egyedül a kanapén masztur Peaky blinderst nézni. 

nagyon fontos revelációk

 Tehát két nagyon fontos revelációm van mostanában: 

1. véletlen valami luxus Zewa vécépapírt vettem, és hát gyerekek, ez vmi fantasztikus, legszívesebben az arcom törölném bele, most már értem miről szól a pénz körüli felhajtás. 

2. a jobb kisujjamon egy ideje van egy fura bőrkeményedés jellegű bőr a körmöm mellett balra, és ezen már többször is háborogtam. tegnap tűnt csak fel, hogy amúúúúgy mindig úgy fogom a telefonom, hogy ott tartom a kisujjammal. hivatalosan is a modern technológia áldozata vagyok. 

házhoz se kell mennem

 a pofonért, elég a tinderre (ez már gmail chaten volt, ahonnan meg kell tanulnom kitörölni embereket) 

ezután még azt is mondta, hogy a fideszre szavazás után azonnal külföldre költözne, de én már nem értek semmit 

jobban mondva, mindennek annyi értelme van, mint ennek a táskának: 

egy gyors kis szakértés

 Az az elméletem van, hogy az összes Fideszes politikusnak olyan helyen kéne élnie a családjával meg az összes gyerekével, ahol csak egy fürdőszoba van.  Rögtön kevésbé lennének cinikusak úgy az egész társadalom, de főleg a szegények iránt. Jó jó, az ember a jó dolgokhoz könnyen hozzászokik, én is egy kétszobás lakásba születtem, de mivel az utóbbi 20 évben volt jóformán saját fürdőszobám, hát.... sikerült megszoknom. Most, hogy a szüleimét felújítják és én itthon vagyok, elég idegesítő az egész helyzet. Mondjuk az milyen idegesítő lesz, amikor majd az emeletit csinálják, és ha éjjel felébred az ember, kénytelen lesz lemászni, csak hogy pisilhessen. Majdnem olyan abszurd, mint hogy fel kell menni az emeletre, csak hogy kiöntsem a maradék levest. A konyhában fogmosás is esküszöm alázatot tanít, és hát vezérünk szerint mindenki a konyhában köt ki, de biztos, hogy nem a fogkrémfoltos kenyérért. 

Nem tudom mi ez a jópofáskodó gunyoroskodás, nőnap alkalmából elkezdtem ugyanis újra antidepresszánst szedni, és hát mondanám, hogy kevéssé élvezem, mint hogy ennek alkalmából még tinderre is felmentem, de őszintén, a tindert sem élvezem különösebben. Úgy értem, nem jobban, mint elmenni a fogorvoshoz, vagy mint amikor valami elég kínos dolog ér. Az új kedvenc kínos dolgom különben az, amikor az emberek véletlen vagy akár direkt elém állnak a sorban. Egyrészt, őszintén egészen komolyan tényleg nagyon-nagyon észrevehető vagyok, másrészt, néha már nincs is kedvem szólni, mert ugyan szabadkoznak így meg úgy, de kit érdekel. Az a tragikus, hogy szerintem ők is tudják, hogy kit érdekel. A választáson olyan pofátlanul elém állt egy nő már a szavazó fülkénél, és nem volt kedvem veszekedni, mert ott voltak a gyerekei is, mit bánom én, vigye innen a két visító gyerekét. Vajon tudja, hogy mindenki ezt gondolja? vagy ilyenkor mi van? És amikor nyugdíjas vagy úgyis, mit kell elém rohanni? 10 perc múlva nem lesz ott a farhát meg a lakásod? Értem én, ki tudja mennyi időd van, de hát én se tudom, hogy mennyi időm van végeredményben. 

A tinderre visszatérve, eddig semmi komoly. Volt egy ghánai magyar fiú, aki személyi edző (lol, tudom), biztos, ami biztos, küldött a farkáról is egy képet, ami akkora mint két krinolin, és hát, lehet, mondom, lehet, hogy részben emiatt akartam vele randizni egy rasszista szar vagyok, ki hitt mást? Máskülönben meg nem volt őrülten művelt vagy szórakoztató, nem tudta mi az, hogy brunch és nem iszik alkoholt pedig én nagyon szeretem a bort szex előtt .  Aztán volt még egy orvos, aki egy idő után csak úgy törölt, mert megkérdeztem, hogy mit tenne, ha egy lovat találna a fürdőkádban. Csak részben hibáztatom, de jobban sajnáltam volna, ha nem készült volna legalább 4 fotója sztetoszkóppal a fején/vállán/akárhol. Pedig ebből arra következtettem, hogy biztos, hogy nem pszichiáter vagy nőgyógyász, ami jó ijesztő lett volna. Van még egy harmadik fiú is, aki mindig akkor válaszol, amikor azt gondolom, hogy menten unmatchelni fogom és mit képzel már, hogy ennyit várat, csak sajnos teljesen szimpatikus, bár most megint úgy döntöttem, hogy soha többet nem akarok beszélni vele, ennyire egyértelműen csak ne legyek már önsorsrontó.  Egyébként semmi új, a 23 éves fiúka kis barátnőjének jól megcsinálhattam valami szeminárumi prezentációjához a kutatómunkát, ugyan nem derült ki először, hogy neki lesz, csak a fiúka megkért, hogy küldjek már neki dolgokat (olyan témában, amiben úgyis tudok), és ugyan gondoltam, hogy miről van szó, de akkoriban nem beszéltünk vmi sokat, és örültem, hogy írt nem akartam olyan kis genyó lenni, mint amilyennek a blogom alapján bizonyára tűnök. Hát de basszus. Jól sejtjük, hogy még mindig egy 23 éves a titkos kis internet crushom? Hát attól tartok, jól. Franc. Valaki adjon már egy taslit? 

Elfelejtettem annak a felét amit írni akartam, úgyhogy legyetek jók, a fontos filozófálások jönnek, amikor esik az eső a Balcsin, addig is, over and out. 

notes from the road

 Tegnap kitűnőt reggeliztünk Dollyval a Briósban, ez a nő olyan aranyszívű, hogy még a croissant-ját is megfelezte velem, pedig az a kedvenc dolga. Barátkozzatok ti vele, csak azért ne annyit, hogy rólam elterelődjön a figyelme.

Csak mondjuk ez úgy kezdődött, hogy reggel taxival mentem, mert képtelen voltam felébredni időben meg elkészülni is, így viszont csak 20 percet késtem, a taxis fiú meg nyilván elkezdett migránsozni. Hogy az ukránok valójában 10-ből 9 mind afrikai migráns munkás, aztán jönnek ide az eurójukkal (de őszintén, mivel jöjjenek? a hrivnyával, amit állítólag át se váltanak, és folyamatosan értéktelenedik? sok eszed van, öcsém) meg taxizgatnak össze-vissza, meg amúgy miért gyűjtenek nekik üdítőt? miért nem jó nekik a víz? adhatnának poharat, az összes plázában van ivóvíz (ez való igaz, az allee földszinti mosdójának ajtajában egy kulacs újratöltő is van, ami örvendetes, csak hát megnézném, hogy vonatozol 6 órát egy háborús övezetből ki tudja mennyi (bizonyára sok) gyaloglás után, és akkor adnak neked egy műanyag poharat, és akkor víz fiam, na, szóval megnézném az arcodat) Annyira hülyék (=leginkább gonoszak) az emberek, komolyan mondom, hogy szóhoz se jutok. Meg hogy az lesz a vége, hogy csak beengedjük az összeset, aztán megnézhetjük magunkat. Fúj, de megütném az ilyeneket, komolyan. Mármint esküszöm úgy beszél, mintha mi valami fehér übermensch népek lennénk, akiknek annyira sok esze van és annyira tudnak is viselkedni, de voltál már a Blahán vagy a Nyugati téren? Én sajnos voltam, pont tegnap. 

Menni akartam haza a Váci úton, amikor találkoztam a térképes emberrel. Hallottatok már róla? Én csak nemrégiben,  ugyanis egy lány posztolta valamelyik facebook csoportba, hogy találkozott egy emberrel, akinél egy turista térkép volt és segítséget kért, de nem tudott segíteni, és akkor megráncigálta a haját. Egy másik lány meg arról írt (ha jól emlékszem), hogy hátba vágta, vagy képen törölte, már nem tudom, de mindenesetre elég borzasztó. Amúgy az ember nem tudom, hogy teljesen siket-e vagy csak hallássérült, de már ez kellemetlen, meg az is, hogy rettenet ijesztő fogai vannak, mint amikor lecsiszolják az egészet mert protézist vagy veneert vagy nem tudom mit csináltat az ember, meg csettintget, hogy ránézve beszéljél. Az egész elég kellemetlen volt, és ez az ember is nagyon idegesnek meg kétségbeesettnek tűnt, és azt gondoltam, hogy lehet, hogy egy menekültnek akar segíteni. Aztán jól odamondta, hogy egyél kevesebbet, akkor több eszed lesz, és nekem csak ekkor esett le, hogy biztos ez volt a térképes ember (mások amúgy a Corvinnál találkoztak vele, azt hiszem). Olyan mérges lettem, hogy azt hittem, kicsit elsírom magam, de szerencsére ekkor megszólított egy hajléktalan, akit jól elküldtem. Meg nem mintha megállnék veszekedni egy nálam egy fejjel magasabb emberrel, vagy utána kiáltanék (úgyse hallaná), harmadrészt szerintem nincs is ilyen beszélő térkép amit keres. Nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen szörnyű élete lehet egy ilyen zavart, nyilvánvalóan pszichiátriai segítségre szoruló embernek, aki még nem is hall rendesen.

Amikor meg mentem le az aluljáróba, sikerült valami olyan lejáratnál lemennem, ami nem ott volt, ahol gondoltam, és bámészkodtam egy percet, hogy hol a villamos, amikor valaki elkezd kiabálni, hogy drágám, drágám. Odanéztem egy pillanatra, mert kíváncsi voltam, mégis ki kiabál ilyen nagy elánnal, vagy mi történik, és akkor meglátom, hogy ez a férfi rám néz. RÁM NÉZ. Úgy döntöttem, hogy iszkolnom kell, de még hangosabban kiabált párszor, és én csak fintorogni tudtam közben, de utólag azt kívánom, hogy bárcsak lennék valami harcos Katniss Everdeen, aki biztos megnyalná a száját hogy elijessze ezt az embert, (van ilyen?) de teljes képzavar van bennem, hogy ezek az emberek mit akarnak tőlem amúgy? Szerintem ez a férfi nem hajléktalan volt, hanem valami nem kifejezetten szofisztikált jómunkásember, de mit gondol? Hogy pénzt adok neki? Randizni fogok vele? Majd csak úgy szobára megyünk? Ez még egy korombeli normálisnak tűnő fiútól is rettenetesen fura lenne, és én csak szeretném becsukni a szemem meg a fülem. 

Ekkora már annyira elegem lett a világból, hogy időm se volt kiborulni a második hajléktalantól, meg még egy fitying apróm se volt, szóval adtam neki egy két euróst, és utólag fogtam fel, hogy az 800 forint. 800 forint! A villamoson nem történt semmi, de aztán a buszon ott volt a közös képviselő és jól megijedtem, hogy majd együtt kell hazagyalogolnom azzal a rettenetes nőtől, szóval megpróbáltam elbújni ültömben a lyukasztó mögé, majd a következőnél leszálltam. 

Jó jó,  mindenki azt hitte, hogy vége, de aztán este egy fiú elkezdett furákat(=illetleneket) írogatni instán, majd küldött egy képet a farkáról (nyugi, ez még fokozódik) majd megosztotta a velem kapcsolatos szexuális fantáziáit. Annyira szeretem az ilyesmit. Ja, nem. Egy teljesen üres és névtelen profillal biztos jó könnyen lehet huszárkodni, de amúgy meg tutira én vagyok a hibás. Épp a barátom, Nataliát olvasom, amiben egyszer lapoztam egyet, és akkor ott volt egy egész oldalas péniszrajz. Komolyan. Anatómiai pontosságú meg minden is. Ezen úgy meglepődtem, meg a cselekmény szempontjából is elég vicces volt, úgyhogy posztoltam az insta sztorimba, és hát ez egyértelműen csakis bizonyára csak azt jelentheti, hogy csak arra várok, hogy valaki névtelenül rólam fantáziáljon és ezt meg is ossza a saját intimszférájával együt. Oh wait, ja nem.

És nektek szép nőnapotok volt? A poltikát és ezeket leszámítva itt minden szupi-dupi (se), már előre vettem magamnak két jácintot. Olcsó is volt! Mindenkinek annyit, amennyit érdemel, nem? Csak szeretném kiheverni ezt a pénisz fotót, meg úgy az egész világot. Ja, közben pár napja feliratkoztam tinderre, azt is ki kell hevernem, már most. 

ha nem biggyesztek oda egy szemforgató emojit, akkor tényleg azt hiszi, hogy zseniális/ezt most akkor bók

I can't even

January and February were a long year

 Ezt pár napja írtam, amikor még nem volt háború Ukrajnában, és most már olyan jelentéktelennek tűnik az egész. Igazából minden iszonyúan jelentéktelennek tűnik emellett, hogy vannak emberek, akik már az első nap meghaltak, vannak akiknek lerombolták a házát, és Kijevben egy rakéta áll ki az egyik zebrából. Ma reggel láttam egy videót, amiben egy tank rámegy egy autóra. Azt írják, hogy a vezető túlélte, de szerintem még sose láttam ilyen iszonyúan borzalmas dolgot. Fogalmam sincs, hogy kell visszatérni, vagy foglalkozni a hétköznapi dolgokkal. Most mégis iderakom ezt a posztot, hát ha valaki mással akar foglalkozni (vagy hát én mással akarok foglalkozni).

Megint hülyeségeken kezdtem ez gondolkodni,  mint hogy a por lebomlik-e (most már tudom, hogy igen), meg hogy milyen izgalmas, hogy ha vastagabb kardigán van rajtam, akkor kevéssé fázik zokni nélküli lábam. És amúgy miért nem jutott eszembe korábban, hogy lefekvés előtt a vécén ülve is bekrémezhetném az arcom? Maximális időkihasználás, kérem tisztelettel. Jobb, mint fogmosás közben kávét inni. 

Tegnap rettenetes gyomorfájást kaptam délután, miután megettem két banánt aztán meg vettem egy lattét a Móriczon. Szerintem tök finom a kávé amit ott a gombában lehet venni (de igazából ha valamiért érdemes oda járni, azok a glutén/cukor meg mindenféle mentes desszertek, azok is nagyon jók), jó, nem olyan, mint a Keletben, de na, és akkor tegnap figyelmes lettem rá, hogy 350 forintot számolnak fel a laktózmentes tejért. 350!! Eszem megáll. Ezen most úgy meg vagyok sértve, hogy nem tudom, mikor veszek ott legközelebb. Amúgy nem  különösebben hangulatos hely, ha csak nem nyár van, és ki lehet ülni, de tegnap nem volt hely, szóval elvitelre kértem. Alig tudtam meginni kb a felét, akkorra már úgy fájt a gyomrom, szóval elmentem a Starbucksba kamilla teát venni. Nyilván pont nem volt, és a hely fele amúgy üresen állt, de mellém ült egy első randizó párocska, és az egész annyira kínos volt, hogy tisztára elment a kedvem kb mindentől. Mármint az egy dolog, hogy a csaj haja olyan volt, mintha Karen lenne, pedig volt vagy 25 nem tudta kiejteni az S betűt, nem tudott semmit a fiúról,  és mégis ki megy a Starbucksba randizni? Egy BARNA műszőrme mellényben?  Annyi problémám van mások választásaival.  

Jó, igazából midennel problémáim vannak, vagy nem is tudom, január óta az egész élet kellemetlen. Először azt hittem, hogy pms-em van, de az már volt kétszer, és még mindig minden rossz. A kedvem rossz, akkor az elmúlik, de melegem van, leveszem a kardigánom, akkor elkezdek azon problémázni, hogy vastag és löttyedt a karom, meg amúgy rondának is érzem magam, mert kövér az arcom. Olyan kócos a hajam, hogy nem igaz, akkor ez megoldódik, de lekopott a körömlakkom, kirepedt a mutató ujjamon a bőr, akkor meg elköltöttem a pénzem a gyógyszertárban, ettől bosszús vagyok, mert sokkal kevesebb pénzem van mint gondoltam. Hát de basszus. 

Korrepetálom az egyik barátnőm férjét angolból, és valójában kezd iszonyú idegesítő lenni az egész. Nem_ emlékszik_semmire. Először olyan fokon sorozatosan lemondta fél órákkal az óra kezdete előtt, hogy meg kellett mondanom neki, hogy ha nem mondja le délelőtt 12-ig, akkor ki kell fizetnie az óra felét. Mármint ne haragudjon már, de én csütörtök estére sose tudok programot szervezni, mert ő este 7 és 9 között akar tanulni, és akkor este 6 után közli velem, hogy el kellett vinnie Zs-t, a barátnőt az orvoshoz, amit bizonyára hetek óta tudnak. Igazából kb. december óta ripityára van törve a telefonja, így most nagyjából nem lehet elérni kb semmilyen módon időszerűen. Pár hete halálosan kellemetlen volt, amikor mondtam neki, hogy tartozik nekem jó sok pénzzel az órákért, amire közölte, hogy ő már fizetett.... khm, novemberben. Őszintén csodálkoztam, hogy végülis kifizette, ami miatt most tulajdonképp gonosznak érzem magam, de amúgy most megint egy hete ígéri, hogy kifizeti az utóbbi pár órát, és pont tudtam volna hova tenni azt a pénzt, de már annyiszor (2) szóltam emiatt, hogy már teljesen kimaxolódott a szekunder szégyenérzetem. (Kb 3 perc egy ilyen átutalás, ha már el van mentve a számlaszám...?) Nem akarok úgy tenni, mintha én lennék a legpontosabb ember a világon, de miért derogál annyira férfiaknak felírni bármit? Amikor valami nagyon fontos van, mint mondjuk pszichiáter, akkor beleírom ebbe a todoist alkalmazásba (meg a telefonomba csak úgy is), ami elkezd villogni amikor szeretném, hogy figyelmeztessen, hogy mikor lesz, és aztán előtte kb fél órával is, és a legjobb érzés a világon kipipálni meg így balra suttyolni mint tinderen, hogy kész. A többi dolgot, amit meg még elfelejtek beleírni is a telefonomba, na azokkal nem tudom mi van, de úgyse emlékszem rájuk. 

Aztán még az volt, hogy elég ocsmányul összevesztem az unokahúgommal, igazságtalan, hogy mindig emiatt szerepel itt, de most ez is olyan jó lesz. Szóval január közepén van a szülinapja, de csak februárban tudtuk volna megünnepelni mert senkinek nem volt jó rajtam kívül, és akkor pár hete meg volt beszélve, hogy valamelyik szombaton lesz. Jól kitaláltam, hogy hol fogunk enni meg sütizni meg minden jó lesz, és akkor szerdán benyögi, hogy legyen már inkább pénteken, mert szombaton vésni kell. Vésni kell. Nekem nem volt jó a péntek, mert már más programom volt egy másik barátnőmmel, akivel már hetekkel ezelőtt megbeszéltük,  és én ezt nem akartam lemondani. Azt is mondtam neki, hogy vasárnap kivéssük 20 perc alatt (értitek, még segítséget is ajánlok, erre és más dolgokra is) de nem, nem, az nem jó, és én amúgy se értem az ő problémáit. Mindig minden erre megy ki, hogy én nem értem a problémáit, meg nekem amúgy nincsenek is problémáim. Szóval most életemben kb másodszorra visszaszóltam, és elmondtam, hogy vannak problémáim (mint mondjuk a depresszióm), és nem csak az ő gondjai a létező és valós problémák. Annyira fárasztó ez az egész, hogy nekem nincsenek problémáim mert nincsenek nagyon komoly pénzügyi gondjaim,  nincsenek problémáim, mert nem veszekedtem a fiúmmal (hogy nincs fiúm, az fel se merül), nincsenek problémáim, mert már benne vannak a bútorok meg más dolgok a lakásomban. Nem tudom, hogy ez mások családjában hogy működik, hogy megértés, egymás kölcsönös segítsége meg ilyenek, de a miénkben nagyon nehezen, mert általában úgy van, hogy mi ill. a szüleim segítenek, aztán a mi dolgaink a "jó van az úgy" kategóriába esnek. Mármint ha én most nem akarom lemondani a programom, csak hogy nekem jó legyen, akkor az nem úgy működik, hogy te megkérdezed, hogy mi a programom, és eldöntöd, hogy a mi közös programunk. Aztán a nagynénémmel telefonáltam valamelyik nap, és akkor kiderült, hogy az unokahúgom valami egész más sztorit mondott el neki, és igazából talán ez böki a csőröm jóvátehetetlenül. 

A másik dolog ami nem volt jó (ez egy ilyen rinya poszt, de aki mostanra nem jött rá, az nem tudom, mit olvas) hogy a fiúka megismerkedett valaki mással és nagyon-nagyon bénán leterelt (hogy most nagy a nyüzsi meg ilyenek, és majd két hét múlva ér rá), és akkor megmondtam neki, hogy ne nézzen már hülyének. Vagy legalább ne tartson már talonban, meg mit tudom én. Kicsit az volt az érzésem, hogy nem gondolt arra, hogy egyértelmű amit csinál, bár őszintén, ez kinek nem az? Egy 20 évesnek? Mármint egy ideig rettenetesen érdeklődni aztán meg eltűnni meg nem írni napokig az ilyen textbook ghosting meg sok vasat tart a tűzbe esete. Aztán nem beszéltünk vagy 2 napig, amikor el kellett mondanom neki valami nyilván nagyon fontosat (egy korábbi vicc miatt, hogy Korda György van a Magyar Narancsban), és azóta is állandóan írogatunk egymásnak, csak néha már nem emlékszem minek. Esetlegesen teljesen hülye vagyok. Egyszer megmutatta, az üzenetváltásukat a volt barátnőjével mert nagyon felbosszantotta, és esküszöm, hogy az a lány annyit írt benne, hogy "jó, ahogy akarod". Biztos nem mutatta meg az egészet, de én ilyen indokolatlanul kultúrálatlan dolgokat nem láttam még egy elég okosnak tűnő fiútól. Jó butának érzem magam emiatt az egész miatt, mert ma reggel rájöttem, hogy még mindig sajnálom magam emiatt az egész miatt. Reggel a fiúka kiposztolta instára, hogy éppen kávét iszik a Bambiban valakivel, és olyan irigy lettem, meg féltékeny és savanyú, pedig nem is akartam. Én azt hittem, hogy okosabb vagyok ennél.Szinglinek lenni még mindig akkora élmény, mint még soha. (nem). 

Jó, de legalább feliratkoztam szavazatszámlálónak. Remélem beosztanak valahova Kelet-Magyarországra, ahol csak kocsma van, bolt nincs. 

szorongásokba'

Az az érzésem, hogy már csak önmagam tudom ismételni a szorongásomat illetően, de megint annyira szorongok minden meg az egész élet miatt, hogy csak egy görcs tudok lenni. Valamiért annyira a fejembe ragadt, amikor az a viszonylag kellemetlen pszichológus nénike közölte velem, hogy debilizáló (=bénító) szorongásom van, és a legjobb szó momentán saját magamra, hogy bénult. Egyszerűen annyira ideges vagyok úgy mindentől, hogy nem is tudom igazán, hogy mit csináljak. Fogalmam sincs, ha igazán, igazából stresszes életem lenne, mit tennék, hogy tudnék létezni. Amúgy meg már az elképzelés is rettenetesen elriaszt, hogy ennyi éve küzdök ezzel az egésszel, hogy nyugtató, meg hogy a sírás küszöbén vagyok a nap felében. Olyan végtelenül kiborít az az érzés is, hogy vannak korlátaim, hogy nem tudok végtelenül sokat koncentrálni, végtelenül sokat dolgozni, mert egyszerűen nem bírom ki. Lehet, hogy mégse leszek időutazó Cher, és ez valahogy iszonyúan tragikus. 

Na jó, nem, az a tragikus, hogy nem leszek időutazó Cher, hanem hogy ha így folytatódik, akkor semmi nem leszek. Egyszerűen hétköznapi dolgok miatt is annyit szorongok, hogy az már jelentősen rontja az életminőségem. Most a héten kellett küldenem egy emailt a volt angol tanárnőmnek, és szerintem vagy négy napig aggódtam rajta. Egyszerre több dolgon, kicsi dolgon, hétköznapi dolgon így szorongani annyira beszűkíti az ember világát, az egész világot, a komfort zónám meg már úgy is olyan kicsi, hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek. Csak így eszembe jutnak emberek, nem hogy Elon Musk vagy nem tudom én, de mondjuk James Dyson, aki gazilliárdos lett abból, hogy feltalált valami hülye hajszárítót, meg ha már ott volt, akkor csinált porszívót is, mert csak úgy, nincs mit veszteni, meg Morgane Sézalory, aki konkrétan ezt nyilatkozta, hogy az öccse ezt mondta neki, hogy nincs mit veszteni, és most az összes nyugati nő csipkés blúzban meg moher pulcsikban jár (akar járni, mint én is). Nekem esküszöm nincsenek még negyed akkora babérjaim se, de manapság még az ortopédiát is félek felhívni (pedig újabban egyfolytában fáj a műtött lábam olyan helyeken, ahol azelőtt soha). 

Meg hadd ranteljek már a fiúkáról is úgyis azért jöttünk, mondjuk az a fő történés, hogy annyira szexi amikor foghagymát szeletel, hogy úristennn, én azt nem mertem megmondani őszintén neki. Meg az volt még, hogy szakított a barátnőjével, ami ugyan szerintem nem miattam volt, de azért rosszul érzem magam emiatt. A fentiekből következtethetünk arra, hogy nyilván nem mertem megkérdezni (bár mondjuk nem is akartam), nekem csak úgy tűnt, hogy ez a lány egyrészt kicsit egyszerű volt ehhez a fiúhoz, meg nem is egyezett meg annyira az érdeklődési körük, de igazából nem is tudom...? Mondjuk azt el kell mondjam, hogy olyan döbbenetesen hideg vérem lett valamikor az elmúlt hetek folyamán, hogy még én se tudok mit kezdeni ezzel. Ilyeneket mondtam, hogy "ne legyél már gonosz szegény lánnyal" meg hogy "ezt senki nem érdemli meg" meg ezek variációi. Jó, jó, nem lettem teljesen egy polkorrekt liba, mert fel kellett szisszennem, amikor meghallottam, hogy a csaj állandóan vörös pöttyös könyveket olvas és még egy kiöltözős szilveszteri buliba is cicanadrágban ment. 

Az a szerencse, hogy ettől szerintem semmi nem változott köztünk úgyhogy legalább ezen nem kell szoronganom, kivéve, hogy egyszer nem beszéltünk kb. egy napig, mert akkor fogta magát és elment egy tinder randira (de ezt nyilván utólag tudtam meg). Gondoltam, hogy valami ilyesmi történik, mert mondta, hogy felment tinderre, csak lehet, hogy nem akartam hallani, hogy tényleg randizott valakivel. Igazából fogalmam sincs. Azt hiszem, hogy az egészben az zavar a legjobban, hogy azt mondta, hogy a csaj intellektuális volt, intellektuális bazmeg. Én most akkor nem vagyok az? Miért zavar jobban, hogy egy lány esetleg jobb fej nálam, mint hogy szexibb? Meg hogy a csaj jobb helyen lakik mint én (és sajnos nem írhatom meg egy publikus blogon, ez főleg tragikus), bár ez akárkivel kapcsolatban zavar :D Ezen a ponton ez már azt hiszem, hogy kezd kényelmetlenebb és komplikáltabb lenni, mint egy Sally Rooney regény, és nekem fogalmam sincs, hogy kell megoldani. Mármint megkérdezte tőlem, hogy zavar, de mit mondhatnék erre? Hogy nem járunk?  Tényleg nem járunk, de ha most randiznék a fiúval, akit pár hónapja így-úgy talonban tartottam, akkor az milyen lenne? Az a baj, hogy szerintem az a fiú bántódna meg a legjobban, és azt már nem is akarnám. (Lehet, hogy mégse vagyok akkora szörnyeteg.) Vagy annyira elromlana az egész, hogy még barátok se tudnánk lenni, amit végképp nem akarnék. Néha az az érzésem, hogy ez a lazaság, vagy minek nevezzem, hogy mindenki azzal randizik akivel akar, ez félig-meddig csak ilyen önáltatás, hogy ne legyen senkinek túl vacak a lelkiismerete. Úgy értem, jó, lehet, hogy másik lányokkal is ezt vagy azt csinál, de még mindig írogat nekem, csak hát mit tudom én, lehet, hogy másik kettőnek is, de miért tennék úgy, mintha én nem írnék annak a másik fiúnak? 

Ahhoz képest, hogy az idő felében azon szorongok/nyafogok, hogy csúnya vagyok és kövér, milyen komplikált lehet szép lánynak lenni? 

Az az érzésem, hogy az összes fiúval, akivel nem egyértelmű, hogy ki mit akar, ez az egész mindig olyan megalázó, hogy én szeretnék többet. Vagy ha nem is megalázó, olyan alárendelt pozícióba kerülök ettől, és hát na, nem tudok jól kijönni ebből. A dizájner fiúval is, nem is igazán fogalmazódott meg bennem semmi azt illetően, hogy akarnék-e valamit tőle komolyan, de amikor szex után öt perccel (bár viccelnék) bejelentette, hogy ja, amúgy ő most nem akar kapcsolatot, akkor olyan iszonyat leforrázva éreztem magam, mintha előre tudtam volna, hogy feleségül akarok menni hozzá. 

de amúgy az Eufória második évada olyan jó szerintem 

hűtlenség

 Idén annyi történt eddig, hogy a múlt héten pénteken kb. délután ötig azt hittem, hogy csütörtök van, meg hogy  úgy befagyott a fagyasztó, de nyugi, most nem erről lesz szó. 

Valamikor tavaly ún. megismerkedtem egy fiúval instán, amiről nem gondoltam semmit, mert instán még nekem is elég könnyű "megismerkedni" emberekkel, meg egyszer láttuk is egymást a Normában, csak akkor nem beszéltünk, mert az egyik barátnőmmel voltam ott, ő meg a barátnőjével, és különben is, mit mondjak egy idegennek? Szép a ruhád, szép a lovad? Mármint tényleg olyan szépen öltözik, hogy fantasztikus. 

Aztán valamelyik nap újév után kitaláltuk, hogy elmegyünk negronit inni, rémesen jól szórakoztunk és a fiúka reggel 8-kor ment haza mert tovább már egyikünk sem bírt fennmaradni. Jó, jó, hát a covid alatt én igazából leszoktam az ivásról meg puhány lettem meg minden, túl sokat ittam, de rég nem beszélgettem ilyen jót, főleg nem fiúval. Jó, az is igaz, hogy főleg ő beszélt én meg ittam hallgattam, mert nagyon sokat beszélt, és még akkor sem volt unalmas, amikor klasszikus zenéről beszélt. (Tudtátok, hogy Alma Mahlernek milyen sok férje volt, de mindig Mahler maradt, mert ő volt A férj?) És hát fogalmam sincs, én csak nem akartam hazamenni, szóval Budáról elgyalogoltunk az Ibolyába, amiről egy kicsit elfelejtettem, hogy milyen aranyos hely már, aztán meg vissza hozzám, ahova nem is akartam meghívni eredetileg, de volt otthon bor, meg mondjuk egy közepes kupi. 

Jó sokáig beszélgettünk, és egy kicsit úgy éreztem, hogy egyrészt elég buta vagyok, másrészt lehet, hogy végre nem vagyok annyira unalmas, de azért fogalmam sincs, mi történik. Úgy értem... semmi nem történik, nem? Csak hát, nem pont úgy ültünk, ahogy azzal ülök, akivel beszélgetni akarok, aztán meg megcsókolt, és hát én nem akartam ellenkezni. Mármint, egyrészt, mert jó volt, másrészt meg mert olyan szép ez a fiú, hogy nem lehet kibírni. Tudom, hogy mindenkinek a saját partnere a legcsodálatosabb, de most az egyszer higgyetek már nekem? Biztos Balázs Klári is tudja, hogy nem Korda György a legszebb ember a világon, legyünk mind relaisztikusak (kivéve engem), nem? Jaj, na, és akkor ez a csókolózás teljesen tragikusnak tűnt, mert hogy ültünk a kanapén egymás kezét fogva mint két nyugdíjas, és A) jó volt B) van barátnője C) amúgy CSAK 23!!!444 Ja ezt elfelejtettem mondani? Bocsi. Szóval 23. Friss, ropogós, még nem ráncos... semmije, na, értjük. Egy liliomtipró lettem. 

Az a baj, vagyis nem baj, nem is tudom, de hogy olyan könnyű ez az egész. Olyan könnyű valakivel lenni, aki időt akar velem tölteni, könnyű vele beszélgetni, mert akar velem beszélgetni, megkérdezi a véleményemet dolgokról, találkozik Hont Andrással és akkor hajnali 3-kor megírja mert tudja, hogy úgyis érdekelne, hogy mit mondott, könnyű. fancy bort inni ami nagyon finom, könnyű megenni a kaviárt és közben Fran Lebowitz-ot nézni, a jó dolgokhoz azt hiszem igazán nem nehéz hozzászokni. Nekem ehhez az egészhez nem volt nagyon nehéz hozzászoknom. Tudom, hogy nem olyan az egész élet, hogy kiejtem a számon, hogy krémes, és akkor Auguszt krémes, de na. Jó amíg tart. 

Az unokahúgom nem akar hallani kb semmit erről az egész sztoriról, mert őt még a nyáron vagy hogy eléggé megcsalta a pasija, akire akkoriban én is azt mondtam, hogy egy kis geci, és hát valójában most is azt gondolom, hogy ez nagyon nem volt szép, de most mit csináljak? Ez nem az én feladatom, hogy elrendezzem kettőjük közt, meg a távkapcsolat úgyis tök nehéz, azóta meg már együtt is laknak. Ezt most azért mesélem el, mert sajnálom, hogy nem mondhatom el részletesebben mivel nem az én sztorim, de próbálom a diszkréció illúzióját legalább fenntartani  mert szóval az unokahúgom ezt teljes mértékben erkölcstelenségnek tartja. Egy másik barátnőnk most mindeközben összejött az ő kolléganőjének pár hetes exével, és ezen is ki van akadva, hogy hogy lehet ilyet csinálni. Mondjuk az tényleg elég genyó szituáció volt, a fiú megfogta az új lány kezét az asztal alatt, amikor még a régivel nem is szakított rendesen. Ezt még az én foszlott erkölcseim is ízléstelennek, de leginkább kegyetlennek élik meg. 

Csak én most úgy érzem, hogy nem az én feladatom megítélni, hogy a másik ember mit csinál a másik partnerével. Ezzel most lehet, hogy nem leszek annyira népszerű, de engem legfőképpen az érdekel, hogy én nem csaltam meg senkit. Ezzel a fiúval csomót beszélgettünk a kapcsolatainkról meg a hűségről, és már fogalmam sincs semmiről, meg rájöttem arra is, hogy ő teljes mértékben egy fuckboy. De hát azt mondta nekem pár napja, hogy hiányzom! Nyilván leolvadtam az asztal alá, mint egy rendes menstruáló nő. Ahogy azt kell. Tudjátok mikor mondta nekem utoljára valaki, hogy hiányzom? Na, én se, de lehet, hogy az exfiúm volt 5+ éve. (5 éven túl már kínos a szingliségem számolni is, meg így is túl sok mindent tudtok rólam) Fogalmam sincs már, hogy mennyit ér nekem meg bármi így kapcsolati téren, de persze most nyilván rettegek, hogy a csaj megtudja és megtép az utcán. Szerencsére nagyon messze lakik, de akkor is, ki tudja. Próbálok kipréselni magamból valami erkölcsöt vagy lelkifurdalást vagy nem is tudom mit, de nem megy, meg nem is érdekel.A pszichiáter azt mondta, hogy szerinte nem az én feladatom más kapcsolatával foglalkozni, és ez váratlanul szabadelvű meg progresszív. Tudom, a pszichiáternek nem feladata és nem is mondhat véleményt, de én egy kicsit lesajnáló "hát ezt önnek kell mérlegelnie" vagy hasonlóra számítottam. Azt is mondta még, hogy lehet, hogy egyszer majd velem akar kapcsolatban lenni ez a fiú, de én ezt nem hiszem, és nem is tudom, hogy akarnám-e. Részben, mert velem is ugyan azt csinálná, mint a többi lánnyal (hogy marhára félre nézne), meg ha már így kezdődik, harmadrészt meg ugye 23. (Mondjuk ez biztos nem minden, mert szerintem több minden történt vele mint velem, és egészen biztos, hogy okosabb nálam. Meg pénze is van, (jobban mondva, gondolom a szüleinek is) amihez könnyű hozzászokni, ahogy említettem.)  

Megnéztem a Modern love és a Jelenetek egy házasságból egy részét is (nekem ezeket ki kell hevernem minden epizód után, nem tudom, mások hogy csinálják), és amúgy már fogalmam sincs semmiről: hogy akarok-e egyáltalán kapcsolatot, akarok-e monogám kapcsolatot (lol, ezt jól nem hitte senki, hogy majd leírom valaha), együtt élni valakivel (akkora loner vagyok, és máshogy nem igazán tudom, hogy kell), akarok-e harmadik lenni. Akarok harmadik lenni? Jó ég, fogalmam sincs? Egyszer kérdeztem valamit a barátnőről (véletlen már kb mindent úgy érzem, hogy tudok róla), és akkor azt válaszolta, hogy most akkor magyarázzam el, hogy kell szeretőt tartani? Hát nem tudom...?  Mondjuk amikor egyszer felhívta valaki, és szemrebbenés nélkül azt mondta, hogy otthon van és tanul, akkor már sejtettem, hogy jó ég, nagyon-nagyon gyakorlatlan vagyok az életben meg hazudozásban. Nehéz erről írni, meg olyan nehéz másokat beengedni valami ilyen őrületesen intim dologba, mint bármilyen kapcsolat. Már nem úgy értem, hogy mint szerető vagy szokatlan poliamor szituáció, hanem elmondani a barátnőimnek, hogy milyen fiú tetszik meg mi tetszik (a lehetőség, hogy Szomszédokat nézünk és krémest eszünk az ágyban-valami sokkal izgibbre számítottatok, mi?). Nem tudom, miért ilyen nehéz ez, meg mi bajom van, meg egyáltalán miért érzem ún. kötelességemnek, hogy ezeket a dolgokat elmondjam másoknak (mert ha valami jó érzés a magánéletemben, akkor azt el akarom mondani a barátnőimnek). 

Le akartam írni azt is, hogy mindig leveszi az óráját, mert egyszer panaszkodtam, hogy rettenetesen a fülembe ketyeg amikor megölel (vmi fancy felhúzós cucc), és ez tulajdonképpen olyan figyelmes, mintha direkt verné a mellét, hogy figyelmes. Csak hát ettől még nem más, mint ami. Miért olyan bonyolult az élet.