Pár hete láttam több könyvesbloggernél (vagyis először Dórinál) ezt a "Soha többet" című blogposztot, amiben olyan könyvekről és szerzőkről írnak, amiket/akiket többet nem akarnak olvasni. Én most elcsórom ezt az ötletet, rövid depressziós pályafutásom során úgy is több vacakot is olvastam. (Mármint a depresszióm és a rossz kedvem miatt semmi szomorút, vagy túl érzelmileg megviselőt nem akarok olvasni.)
Meg az is a baj, hogy egy csomó igazán jó, vagy érdekes, fontos témáról szóló könyv, amire azt mondom, hogy jó, hogy elolvastam, az valami szomorú, komor témát vesz elő, nem tudom miért, mert ilyen az emberi természet, a szörnyűség az ami mindenkit sokkol, és amire mindenki felkapja a fejét, vagy csak tényleg ezek az igazán fontos dolgok. Meg aztán a könyvek, amiket legfeljebb közepesen élveztem miközben olvastam, de amikor becsuktam a könyvet, akkor már azt gondoltam, hogy ez egy nagyszerű olvasmányélmény volt, és megérte.
Amúgy én nem szeretném azt mondani, hogy könyvek, amiket soha többet nem akarok elolvasni, inkább csak könyvek, amikben csalódtam, és könyvek, amiket nem sietek majd (újra)elolvasni.
Az első könyvek amik eszembe jutnak, azok nyilván ifjúsági olvasmányborzalmak, amiknél nem is tudom mit gondoltam, ill. gondol mindeki aki ezeket a mai napig lelkesen olvassa: Kisassonyok Louisa May Alcottól (nem történik semmi), Elátkozott Ella (milyen kegyetlen egy könyv?!), Jane Eyre (bár ehhez feltehetőleg túl fiatal voltam). Aztán a kötelező olvasmányok némelyike, mint az Ábel a rengetegben, és hát mondhatnám, hogy ókori antik drámák vagy mit tudom én, de amikor már megértettem miről van szó, mind olyan szép és egyetemes emberi értékeket közvetítő volt, szeretném azt gondolni, hogy egyszer felnövök és akkor intellektuális leszek és majd ilyeneket olvasok. Az Aranyember vontatott volt mint a bűn, szerintem ezzel csak az a baj, hogy nem a modern kor gyermekének találták ki, A kőszívű ember fiai pedig hát... a végén eljött valami katartikus élmény, ugyan nem emlékszem, hogy mi történt, de rendkívül meghatódtam rajta.
A többit pedig innentől kategóriákra szedem: szórakoztató,YA, thriller, szépirodalom, esszé, non-fiction.
Haha, kezdem az egyértelművel, a mindenféle szórakoztató romantikus irodalmakkal. Én itt igyekszem kitartani amellett, hogy ne kritizáljunk semmit azért ami nem is akar lenni (ie. magas minőségű szépirodalmi szöveg) de azért van olyan ami esküszöm rosszabb, mint a szimplán felejthető.
Vannak a viszonylag egyértelműk, mint Fejős Éva és Vass Virág, mindkettőjüktől egyet olvastam, és arra emlékszem, hogy vmi utazással kapcsolatos témájuk volt, meg hogy a végén egy szó jutott eszembe: lapos. Túl kevés.
Random eszembe jut még Hidasi Judittól az Április út, ami nekem iszonyú nagy csalódás volt, mert a fülszöveg alapján valami iszonyú cuki könyvnek kellett volna lennie, de a szerzőnő valami rettenetes szlengeket ad a szereplők szájába, és a főhősnő egyáltalán nem tudja kezelni az érzelmeit, állandóan borzasztó mérges és indulatos. A Rozéfröccs című remekművébe is beleolvastam, de olyan modoros volt, hogy jól félre is kellett dobnom.
Tök jó lenne, ha lenne jó magyar szórakoztató irodalom, kivéve, hogy én is csak mérsékelten tudom megfogalmazni, mi az hogy jó: van benne valami románc, de ideálisan nem ez az egyetlen, és nem is a fő szál, nincs borzasztóan sok szereplő, van valami karakterfejlődés, elég sokat megtudunk a szereplőkről, és olyan kedves a hangulat.
Milly Johnson ilyen és Jill Mansell is, de a könyveik annyira limonádék, hogy arra is alig emlékszem, miről volt szó. Emellett túl sok a szereplő, legalábbis Jill Mansell Te az enyém én a tiéd című könyvében, van ugyan mindenféle happening, de túl egyértelműen pozitívan helyére kerül minden, nem annyira tudunk semmit a szereplőkről, és olyan... lagymatag vagy mit tudom én.
Marian Keyes szintén közepesen vacak, és Sophie Kinsella is, ill. őt nem is értem, bocsi.
Debbie Macomber is egy borzalom az alapján az egy könyv alapján, amit olvastam tőle, (Csillagos éj), van egy tök jó sztori, amiből lehetne valami érdekest is kihozni, mint ebben a könyvben, egy újságírónő Alaszkába utazik, hogy meginterjúvoljon egy ott élő fickót, a könyv első fele ott játszódik és kedves is, de utána csak nyál arról, hogy mennyire szerelmesek egymásba, bár egyetlen jelenet sincs, amelyben téynlegesen randiznának, vagy beszélgetnének. Ha egy szóval illetném, akkor agyleszívó, nem tudom mások ezt hogy bírják.
Na jó, tul.képp ebben a műfajban akiket szeretek az csak Cecelia Ahern és Jojo Moyes, továbbá Colleen Hoover, aki méltatlanul az ilyen vörös pöttyes könyvek közé van suvasztva, mondjuk ugyan van is benne szex, de tök szellemes meg pörgős párbeszédek vannak, és tényleg romantikus.
És ha már a szexnél tartunk, a mami pornó mint olyan, szerintem szűnjön meg létezni. Tavaly az unookahúgom ezt a Calendar girl sorozatot kérte karácsonyra és akkor én beleolvastam, ez valami rettenetes. Nekem az a kérdés, hogy a főhősnő és a főhős hogyan jönnek össze (mert hát úgyis összejönnek) nem elég érdekfeszítő, és ha szexet akarok látni/olvasni akkor végtelenül sok és talán jobb is van az interneten, mint ebben a könyvben.
YA meg mit tudom én: én tényleg szeretem ezt a műfajt, mert könnyed, de időről-időre egyre jobb témákat vesz elő. Dolgok amiket a bigott kisvárosi nyárspolgár lelkem mégse nagyon bír el: nem erőszak, akármilyen erőszak, túl sok trauma, testképzavar, öngyilkosság, hasonlók.
Kezdem a Hadd mondjam el című művel, ami azt hiszem nemi erőszakról szól, aztán a Súlyos, ami anorexiáról, a Csak ha te is akarod, ami pedofíliáról, és a Kedves Zoé, ami arról, hogyan dolgozza fel egy lány a kishúga elvesztését pont aznap, amikor a 9/11 történt. Ez az utolsó nagyon szép, de ezek mind olyan borzalmasak, hogy habár jó, ha az ifjak tudnak mindenről, hát nem tudom, én ezeket annyira nem akarom tudni... vagy legalábbis nem ilyen kiterjedően.
Nem nagyon szeretem ezeket a YA fantasy cuccokat sem, mint a Napernyő protektorátus sorozat Gail Carrigertől, vagy Leigh Bardugo-tól a Siege and storm című könyvvel kezdődő sorozat. Elméletben ezek tök jók, gyakorlatilag meg valahogy állandóan félrerakom az ilyesmit, és nem is érdekelnek eléggé, ahhoz hogy végigolvassam. Ja, és szívem fájdalma az Éjszakai cirkusz, ami elméletileg annyira jó, gyakrolatilag meg harmadszorra is félbehagytam.
A thrillert nem is tudom minek vettem ide, olyan keveset olvasok ilyet, hogy kb nem is tudom mit írjak. Kivéve, hogy a Gone girl filmen sokkal jobb volt, filmen az ilyesmiket tökre élvezem, sőt szeretem is, de könyvben... kit érdekel. A szerencse lánya is maga a snooze fest, nem is értem.
Szépirodalom: itt inkább ilyen "nem sietek elolvasni" kategóriások vannak, egyiket se zárom ki, de nem az elsők a kívánságlistámon.
Eh, eh, ezen mindenki ki fog akadni, de Fredrick Backmann. Annyira akartam szeretni a könyveit, hogy csak na, a Nagymamám azt üzeni, bocs egy ideig nagyon tetszett, és aztán egyszer csak nem érdekelt, az Itt járt Britt-Marie-t pedig kb ötven oldalig bírtam. Egyszerűen... nem érint meg? Engem amúgy minden megérint, de ez, hát ez nem annyira. Az Ove-ról a film csodálatos volt amúgy.
Haruki Murakami, vagy Murakami Haruki, mit tudom én. Ő inkább olyan nem sietek elolvasni kategóriás. Elkezdtem az 18Q4-et olvasni a berlini könyvkulbra, és hát igaz, hogy angolul, de olyan rettenetes volt, hogy nem is igaz. A fülszöveg alapján meg érdekelnek a könyvei, szóval mit tudom én, majd látjuk.
Itt amúgy többször is felmerül bennem, hogy olvasson-e az ember valakit, aki mint ember unszimpatikus, mert mondjuk Spiró György és Tóth Krisztina kifejezetten mindketten azok, miután láttam velük valami interjúkat tavaly a Margó fesztiválon.
Bödöcs Tibor, aki mint humorista rettentő vicces, de az írásai nekem gyakorlatilag semennyire nem jönnek be.
Grecsó Krisztián, jó, csak egy könyvvel próbálkoztam, a Mellettem elférsz, de az olyan érthetetlenül vontatott volt, hogy a felénél félreraktam. A Megyek utánad ott van a polcomon és elméletben van kedvem elolvasni, de hát ki tudja.
Szécsi Noémi Egyformák vagytok című könyve rettentő nagy csalódás volt, bár lehet hogy mert a többi részét nem olvastam a sorozatnak, viszont tetszik az a témakör vagy vonal vagy nem is tudom mi amit képvisel, hogyaszongya modern nők, meg női sorsok, emancipáció, és még csak nem is ponyva.
Nem érdekel még Moldova György és Vass Albert sem, aki azért fontos amúgy, mert már az Ábel a rengetegben olvasása után rájöttem, hogy Erdély mint irodalmi téma gyakorlatilag egyáltalán nem hat meg, kb annyira nem mint a török sorozatok alapjául szoldáló csodálatos ópuszok.
Gerlóczy Márton, nos nekem az Igazolt hiányzás és a Check in című könyvei is olyan döbbenetesen unalmasak voltak, hogy az jut róla eszembe, amikor voltam valami kreatív írás workshopon még Londonban, és ott arról beszéltek, hogy a szerzők többségének az első könyvei túl önéletrajzi jellegűek, no, hát szerintem itt pont ez történt.
Sofi Oksanen amúgy zseniális, vagyis képes vagyok felismerni, hogy az, de a könyveit nem tudom élvezni. Nagyon-nagyon régen egyszer angolul vettem meg a Tisztogatás című könyvét, amikor még nem is volt olyan ismert Magyarországon, szóval nem is tudtam, hogy ki ez, de olyan lehangoló volt, hogy nem is bírtam elolvasni. Aztán próbálkoztam a Sztálin teheneivel, mert a nagymamám is olvasta, és a főszereplő lány anorexiájáról szóló részek olyan rettenetesek, hogy nem is tudom.
Chuck Palahniuk, eh eh. Annak ellenére, hogy a Beautiful you tök érdekes kérdéseket vet fel és intelligens is, gondolom ez a műfaj az, ami nekem nem jön be.
Az esszét és a non-fiction-t vegyük egy kalap alá, úgy is úgy érzem, hogy valami olyasmiről készülök véleményt nyilvánítani, amiről nem tudok valami sokat. Kb két éve elkezdtem David Sedarist olvasni (Me talk pretty one day, Naked, sajnos nincs magyarra fordítva) aki rettentő vicces meg éles látású, és ezen felbuzdulva próbálkoztam másokkal is.
Mondjuk Rebecca Solnit Men explain things to me című kis esszékötete nekem nagy csalódás volt, az első, azt hiszem címadó írása nagyon tetszett, de a többinél az volt az érzésem, hogy ez egy struktúrálatlan férfiakról és a patriarchális társadalomról szóló panaszáradat. Ez az érzésem Jessica Valenti Sex object című könyvével kapcsolatban is, viszont ez legalább nagyon olvasmányos és szellemes.
George Watsky How to ruin everything című esszékötete elég vicces, de teljesen érdektelen, és hát azt hiszem ez a baj, hogy fogalmam sincs ki ez a fickó, és emiatt nem tudom eléggé értékelni, ahogy csomó mást sem. Mondjuk szeretném azt gondolni, hogy különösen a női létről szóló könyvekben mindenki találhat valami ami hozzá szól, mármint nőnek lenni olyan univerzális dolog, még akkor is, ha már Törökországban vagy Skandináviában, de mindenki tanulhat valamit a másiktól. (Csak ne íródna ezeknek a könyveknek a nagy része angolszász országokban. Így kevéssé univerzális.)
Jaj magyar nyelvűt ilyesmi témában olyan keveset olvastam, hogy nincs is olyan ami ne tetszett volna pár könyvet a depresszióról, de akkor nyilván nem a szórakoztatás volt a lényeg.
Most annyi rossz könyvről írtam, hogy egészen megcsömöltem, most már kénytelen leszek a jókról is írni.
És tegnap fejeztem be a Szólíts a nevedent, és az olyan gyönyörű volt, hogy arra szavak nincsenek.
