életem

el se hiszem (közepesen felesleges további drámák)

Szóval én nem kifejezetten vagyok híve annak, hogy arról blogoljak mi történt tegnap meg tegnap előtt, csak mert az életem egy uborkaszezon  nem hiszem, hogy túl érdekes lenne, vagy akár le tudnám írni érdekesen. Életem egyik legérdekesebb napja volt, amikor voltam a Taj Mahalnál, és azt hiszem, hogy mégse írtam semmit róla (de mindjárt megnézem), és hát... nem is igazán emlékszem az eseményekre kronologikus sorrendben? Emlékszem, hogy nevetségesen sokáig utaztunk ahhoz képest, hogy milyen közel volt Delhihez, hogy voltunk előtte egy Red Fort nevű helyen, ami gyönyörű volt, és száris flipflop papucsos nők is dolgoztak az építkezésen,  iszonyú meleg volt, és többször is odajöttek hozzánk mindenféle családok, hogy lefotózkodjanak velünk, a fehér turistákkal (ez miért nem számít illetlenségnek?). Aztán meg a Taj Mahal, ami gyönyörű, de döbbenetes tömeg van, ez olyan, mint a Trevi kút, hogyaszongya, azok a fotók, ahol csak a látványosság van rajta meg a kert egészen biztos, hogy vagy teljesen fotoshopoltak/ünnepnapon készültek/vagy félórás záridővel, ugyanis akkora tömeg van, hogy konkrétan sorban kell állni. 

Aztán a végén meg ellopták a fele társaság cipőjét mire kijöttünk a teljesen lábszagú , az én 40-es birkenstockom senkinek kellett (de azért a többi cipő levevős alkalomkor inkább a hátizsákomba gyűrtem). 

Szóval nyilván nem azért vagyunk itt, hogy a hat (!!!) évvel ezelőtti kirándulós élményeimről beszéljek (höhöhö, ennél még a cuki szomszédnéni is szenzációhajhászabb), csak hát ezt nehéz elhinni. Hogy én elmehettem a Taj Mahalhoz, meg remélem még csomó helyre el fogok menni amikor jól leszek. Jó leszek. Mit tudom én. 

Karácsony előtt az is volt, hogy el akartam menni Bécsbe két napra (vagyis egy éjszakára), de annyira elkezdtem szorongani  azon, hogy mit fogok ott egyedül csinálni (LOL? vagy mi az aktuális trendi internetkifejezés...? nem adja?) meg hogy ott leszek egyedül a sötétben és hidegben és akkor a végén nem mentem csak egy napra. 

A végén szuperjó kirándulás volt, elköltöttem egy rakás pénzt vettem könyveket, sétáltam egy csomót, nagyon nagyon rosszul beszéltem németül (nem bírtam kiejteni rendesen, hogy Fuchs Steufel Stil), csináltam egy csomó hülye turista fotót, amiket nem is tudom miért nem mutogatok, ittam három kávét (mi mást), voltam egy turkálóban, és minden egyes tükörben szelfiztem. (tessék most mindenki ítélkezzen)

De igazából nem erről akartam írni, hanem hogy most beutaltak egy ilyen rehabilitációs táborba, ami ugyan nem zárt osztály, de azt hiszem, ez olyan sovány vigasz, mint amilyen a reggeli lesz rossz napokon. Hát nem tudom. Néha nem hiszem el, hogy ez velem történik, és azt kívánom, hogy legalább bánatomban vmi szuperjó verset vagy akármilyen művészeti értékű dolgot tudnék kipréselni magamból, esetleg kiderülne, hogy valamiben zseni vagyok, tudom is én, a kezeim arra hivatottak, hogy rettentő gyorsan golyóstollakat szereljek össze, vagy gombot varrjak fel, akármi. Akármi! Eddig persze semmi nem történt, de legalább nem érzem úgy, hogy meg fogok rohadni. Ez jó, bár a legutóbbi javulásom kijelentésekor hamar ittam a medve bőrére. 

Egyszer remélem ez is olyan szórakoztató lesz, mint vmi szar anekdota.

gyorsan egy kis feminizmus két percben (amíg a szomszéd visszakattintja a biztosítékot)

Apám kollégája, akinek most gyereke született partit ad, mert gyereke született. Mit partit, mindenkit meghív egy kocsmába. Kocs-má-ba. Nem kapok levegőt. Ő viszont kapott egy cumisüvegbe öntött whiskyt.
A feleségnek nőnek hogy nem robban fel a feje hogy nem vele van/ilyen modorban ünnepel/miért nem együtt ünneplik?

2017-ről ne is beszéljünk többet (és talán a depressziómról se)

Szóval 2017-et nem érdemes annyira értékelnem, mert hát ez volt életem egyik legrosszabb éve. Voltak jó dolgok is, meg ups and downs, vagy hogy mondják ezt, de depressziósnak lenni még mindig olyan arculcsapás(ill. igazából a rettenetes szorongásom most már nagyobb probléma), hogy nem is tudom, hogy ocsúdjak fel az egészből. Nem tudom, hogy kell ebből meggyógyulni könnyen és gyorsan (az a gyanúm hogy ilyen nincs), és egyfolytában rettenetesen hibásnak érzem magam. Hibás vagyok, hogy nem kértem segítséget, hogy nem kértem hamarabb segítséget, hogy csak akkor mentem el a pszichiátriára, amikor annyira szét voltam esve, hogy úgy éreztem, kész vége, nincs tovább, nem tudom tudom hogy kell tovább csinálni az életet, hogy már jóformán magamat se tudtam ellátni. Hibás vagyok, mert nem vagyok erősebb, merészebb, bátrabb, precízebb, nyitottabb, egyáltalán mindenből több. (van ilyen amúgy?) Ez rossz érzés.

És amúgy rájönni, hogy valami nem jó, maga a pillanat, amikor tudatosul bennem, hogy semmi nem jó, hogy mások boldogabbak, na ez sokkal rosszabb, mint maga a probléma. Sokkal rosszabb és ijesztőbb egy pillanatra tudni, hogy milyen másoknak, akik boldogan, vagy nagyjából szorongások nélkül élnek, hogy ún. gondtalannak tudják érezni magukat (és ilyen van?)

Karácsony előtt kaptam egy másik gyógyszert, és most minden egy kicsit jobb. Általában minden jobb. Ezt most leírni nehéz volt, de már ötször leírni a papír füzetembe is leírtam, és az is nehéz volt, de utána meg jobb, azt hiszem. Néha már a feladatok is izgalmas kihívásnak tűnnek, nem megoldhatatlanul nehéz feladatnak. Ez olyan jó, hogy arra már nincsenek is szavak.

És egy kis német popzene az önszeretetrő (ebben a dologban, hogy önelfogadás, meg szeretet és ezzel kapcsolatos médiák előállítása sokkal jobbak a németek mint a magyarok)

modern románc 3

sokadszorra (4-5?) látok egy 50 körüli férfit a villamoson, azt hiszem angol, (mert hallottam tökéletes angolsággal telefonálni,), egyszerűen tökéletes stílusa van, és mindig a telefonján olvas.
jó, ebben most nincs tanulság, csak hogy egyrészt eyecandy, másrészt remélem a jövendőbelim olvas majd.

a szilveszteri parti meg

amúgy már majdnem tetszett egy fiú
már majdnem szimpatikus volt egy fiú könyvespolca
de aztán megláttam, hogy ott egy százas zsepi az íróasztalán, és aztán megtudtam, hogy a kormánynak dolgozik*

*ez végülis nem lenne baj, kivéve, hogy gondolom elég eltérő az értékrendünk

na, mindenesetre legyen boldog 2018-atok!