még mindig szentimentális vagyok

Pár hete így nézett ki Berlin, most meg 10 fok van, kigombolt kabátban sétálok és délután négykor még világos van, és felfedeztem egy kávézót, ahol olyan lattét adnak, mintha selymet innék.

Az egyik barátnőm pedig most írt, hogy akkor ő már meg is tervezte az esküvőjét, augusztus végén lesz, és gyakorlatilag kész van. Aznap jegyezték el egymást, amikor a párizsi támadás volt, és még emlékszem, hogy úgy megdöbbentem, hogy hogy lehet ilyet csinálni, mondjuk persze az életnek mennie kell tovább, de akkor is. És akkor hogy most már mi felnőttek vagyunk, igazi felnőttek, nem csak ilyen megtévedt frissen diplomázott gyerekek akik azt sem tudják mit csinálnak, csak mindenki azt hiszi róluk hogy felnőttek, hanem nekünk hamarosan családunk lesz, lakásunk, adó számunk, szocioökonómiai státuszunk, lakáshitelünk, autórendszámunk, adó 1%-unk, meg mit tudom én.Én azt hittem, hogy több időnk van még véglegesen felnőni, véglegesen felnőttnek lenni, véglegesen úgy élni, hogy most reggelit kell csinálnom a családnak/akárkinek.
És hogy mi most már felnőttek vagyunk mindenféle társadalmi helyzettel, mert ez a fiú olyan, hogy javasoltam, ill. ez a barátnőm kérdezte, hogy hova lenne érdemes nászútra menni, és nekem Szardínia jutott eszembe, erre ő meg azt mondta, az olyan snassz, mert Európába meg Észak-Afrikába úgyis bármikor elutazhat az ember, manapság, a fapadosok korában már igazán bárhova elutazhat az ember olcsón. Én meg csak hápogni tudok, több okból is, az egyrészt hogy lesz valaki ilyen entitled bitch nevetségesen magabiztos? Hogy jön ő ahhoz, hogy olyan biztos legyen a dolgában meg a pénzében, hogy adottnak vegye, hogy bármikor elutazhat mittudomén, Dubaiba meg Marokkóba meg mit tudom én? És hogy amúgy, tudod-e hogy a menyasszonyod kb sehol (jó, elment Amerikába nyári munkára, de ott sem utazott jelentősen) nem volt? Nem látta se Firenzét, se Londont, se Stockholmot se semmit? Meg amúgy is, csak egészen kicsit, egészen titkon lennék kárörvendő, hogyha elmennétek Sri Lankára vagy akárhova, és az első három napot végig hánynátok mert véletlen csapvízzel mostatok fogat.
Persze, én egyáltalán nem tudom mi a helyes attitűd a pénzt meg az életet meg akármit illetően, de azt mondjuk pont tudom, hogy nem akarok olyan lenni, mint ez a férfi aki kibérelte utánam a lakást, ahol előzőleg laktam, és persze pont magyar, szóval egész sokat beszélgettem vele, és miután megállapítottam, hogy legalább nem tapló bunkó, meg such wow, képzett, és beszél angolul (bár olyan modorosan, hogy majdnem elröhögtem magam), de olyan finnyás, hogy remélem a férjem sosem lesz ilyen, ill a férjem nem ilyen lesz. Gondolom elég vékony vonal választja el ezt az igényes vs finnyás megkülönböztetést, és én sem akarnék hosszú távon ilyen lakásban lakni, meg én is újságpapírt terítettem a hatszázéves szekrény aljára mielőtt beletettem a zoknijaim a fiókba, de az nem ugyan az, mint hogy elraktam azt a kisszekrényt mert úgysem használom nem merek hozzáérni olyan retkes.
Néha komolyan úgy érzem, minél több embert látok, annál kevéssé tudom, hogy pontosan milyennek kellene lennem, de egy kicsit biztos olyannak, mint anyám, aki borzasztóan szorgalmas, és csomószor ideges, de valahogy mégis csak laza tud maradni a fontos pillanatokban, mint a portfolióvédés, és amikor az unokahúgom kiönti a terítőre a kakaót, és azt tudja mondani, hogy nem baj, majd kimossuk, amitől a nagynéném csak kiakad, mert nekünk bezzeg van elég pénzünk és szociális biztonságunk kimosni és nem aggódni a vizszámlán vagy nem tudom.
Vagy olyan, mint apám, aki iszonyú jószívű, és bármilyen problémát meg tud oldani, és tulajdonképpen úgy tűnik, hogy nem akar semmit, vagy legalábbis nem olyasmiket, hogy egyiptomi pamut törölköző, vagy a legjobb zöldtea ami kapható, és alázatos, de amikor megjelennek ismeretlen férfiak és Kovács úrt keresik akkor mindig csak meglepődni tudok, meg hogy wow mert amúgy apám 40 éves férfiakat is gyereknek meg Norbinak meg Pistának hív, és remélem egyszer én is tudni fogom, hogy kell tiszteletet parancsolóan viselkedni. (bár ez biztos nem akkor lesz, amikor pöttyös tornacipőket akarok venni Asosról, pedig már úgyis van egy).
És amikor nagyon lusta vagyok, és nagyon motiválatlan és mindent fel akarok adni, akkor mindig eszembe jut amikor anya egyik kolléganője azt mondta, hogy ő nem tudja elképzelni, hogy nem vagyok szorgalmas, és nem dolgozom keményen, és én tényleg szeretnék az a lány lenni, akit mindenki keményen dolgozónak hisz, mert tényleg az is, de igazából megijeszt ez az egész, hogy keményen dolgozni, elérni valamit, felnőttség, és legszívesebben most azonnal bebújnék az asztal alá, ha nem lenne ott egy lyuk benne 10 konnektorral.