being alive is essentially a very lonely proposition

Szóval amúgy én tényleg rémesen naiv vagyok, mert én azt hittem, hogy majd olyan könnyen viselem ezt az egészet, hogy vége a fiúval, de igazából roppant kiábrándult meg csalódott vagyok. Továbbá az a gondolat, hogy én egy ideig tényleg azt gondoltam, hogy nagyon szeretem ezt a fiút, de aztán már annyit bántott, hogy nem volt jó érzés, hogy már nem csak az volt fájó, hogy bántanak, de még a gondolat is, hogy én úgy szerettem ezt a fiút, és akkor mégis bánt, pont ő bánt, vagy mit tudom én, csak egyszerűen nem jók neki a dolgaim, és érezteti velem, hogy nem vagyok megfelelő, és jó ember.
És akkor a végén meg már nem is tudtam igazán szeretni, mert annyi mindent vágott már a fejemhez(önző vagyok, sznob, és még munkám sincs, és egyáltalán semmire nem való, legfőképpen mert nem költöztem Amszterdamba), a többire szerencsére nem emlékszem), hogy már túl boldogtalan voltam, hogy már nem esett jól ez az egész. Tulajdonképpen még az is fáj, hogy ő mindig azt mondta nekem, hogy én is úgy megbántottam, de én mindig koncentráltam arra, hogy soha ne mondjak semmi sértőt,és mégis azt mondja nekem, hog bántom, de sosem derül ki rendesen, hogy mivel.

Most pedig olvastam egy cikket egy női magazinban, amiben volt egy interjúsorozat emberekkel, akik elvesztettek egy hozzájuk közelállót, és ez nagy hatással volt rájuk, és volt ott egy férfi, aki arról beszélt, hogy 18 évesen meghalt a barátnője autóbalesetben, és ő azóta, 25 éve az ugyan olyan nagy szerelmet keresi, de még mindig nem találta meg. És én meg pár hét és 25 leszek, és nekem semmilyen nagy, mindent elsöprő szerelmem nincs,és ettől is olyan borzasztóan szomorú vagyok. Mármint azt hittem, hogy olyan nagyon szeretem ezt a fiút, hogy már jobban nem tudom, de aztán bántott, és akkor már nem tudtam olyan nagyon szeretni. Már nem volt olyan jó érzés együtt lenni és nézni a szép szempilláit amikor alszik, vagy azon gondolkodni, hogy mikor leszünk egy országban megint.
Talán már attól vagyok a legszomorúbb, hogy nekem semmi sem működik. Hogy egyfolytában azon kell gondolkodnom, hogy akkor én tényleg ilyen rossz ember vagyok? Én tényleg ezt érdemlem? Mit csinálok olyan rosszul?

Most meg mindenféle dolgokkal próbálom kárpótolni magam, mint hogy veszek átlátszó csipkés fehérneműket, amikben legalább egy percig kicsit szebbnek érzem magam otthon a tükör előtt, és amikre az anyukám azt válaszolja, hogy megfázol, és amiket úgyse fog senki látni, amitől szintén szomorú leszek. Meg olvasok ilyen fantazikat, amiket amúgy sose szoktam, de nem tudok igazi emberekről szóló értelmes könyveket olvasni, szóval olvasom ezt  most meg mindjárt elmegyek megnézni a Crimson Peaket, ami gondolom rettenetesen ijesztő lesz, és a film fele alatt csukott szemmel fogok ülni, de mindegy, nem tudok vicces romantikus vígjátékokat nézni, meg melankólikus művészfilmeket, patetikusabb nem is lehetnék.

Hogy tetőzzem a dolgot, feliratkoztam a tinderre. Egészen komolyan mondom, hogy az volt az ötletem, hogy én itt németül fogok csetelni. Ez részben be is jött, hosszas beszélgetéseket folytattam egy értelmes fiúval, akitől tanultam pár jó szót, mint hogy mist (fenébe), aztán megesett életem legkellemetlenebb randija, amiről vagy 8 percet késtem (ez német mértékkel már 28), mert a kapualjban túl sokáig hezitáltam, hogy ne cseréljem-e át a cipőm maradjak-e otthon. A cipőm kényelmetlen volt, a fiúnak pedig 10 perc után derült ki, hogy van barátnője, és csak értetlenül ültem az egész előtt. Mondjuk ahhoz, hogy megfelelően tudjak németül beszélni, pont nem kell szinglinek lenni, nem is értem magam.
De aztán! Aztán a horgomra akadt a tökéletes fiú. Csak az a baj, hogy közben engem is húz az ág. Pedig még azt is elnézem, hogy nem is német, és bizonyára nem hülyén raccsolva (=németül) ejti ki, hogy Ruhrgebiet. Az elmúlt héten alatt háromszor mondta le a randit, vagy fél órával előtte, vagy nem is sikerült értesítenie, hogy mikor fogunk találkozni. Gondolom, hogy mégsem akar annyira németet gyakorolni, mint én..

vagy azt gondolják, hogy ennyire ráérek

Arról akartam írni, hogy mennyire megijeszt az öregedés gondolata, ugyanakkor láttam egy nőt a metrón, aki volt vagy 45 és gyönyörű szőkés őszes copfja volt, olyasmi hullámos göndör mint az enyém, és hogy ez annyira tetszett, hogy egy pillanatig mégsem féltem annyira az öregedéstől,

de aztán ma meg láttam egy fickót a Dm-ben, szerintem alig volt néhány évvel idősebb apámnál, és inkontinencia betéteket vásárolt, de valami elképesztően sokat, nőit és férfit is. Gondolom, hogy nem magának és a feleségének vette, hanem mondjuk a szüleinek, de ettől még annyira ijesztő a gondolat, hogy egyszer az ember mindenhez túl öreg lesz, tényleg mindenhez.
Vagy hogy egyszer eljöhet az idő, amikor majd a jövendőbelimmel egymásnak fogunk inkontinenciabetéteket vásárolni. (Most pedig még az is megijeszt, hogy a jövendőbeli férjem egyszer lehet, hogy kopasz lesz.)

Szörnyű, szörnyű.

és érezzék egy kézfogásról rólad.. (hogy családtag vagy)

És hogy vannak körülöttem ezek a kedves emberek, akik kedvesek velem, és meghívnak epres margarítát inni, meg moziba meg lakásavatóra, és tegnap nem mentem el a szokásos vasárnapi brunchra, mert szörnyen lusta voltam és rosszat álmodtam és akkor az egyik lány felhívott, hogy miért nem vagyok ott. Szóval ez nagyon jó érzés, hogy meghívnak lakásavatókra és kedvesek velem és nevetnek a vicceimen és hogy úgy érzem, számítok egy kicsit, Budapesten miért érzem úgy, hogy nem számítok igazán? Hogy engem senki nem ért meg teljesen? Valamit olyan rosszul csinálok.

A legjobb barátnőm olyan jól értett, hogy amikor azt mondtam neki, hogy az unokatestvérem olyan mint egy torta, amiből hiányzik egy szelet, és ezért beszélünk el egymás feje mellett, és ezért nincs fogalmunk egymás világáról, ő még akkor is megértette, hogy miről beszélek, pedig leírva ez egy roppant gonosz és buta metafora. Vagy hasonlat, mit tudom én.

Csak a legjobb barátnőm már nem a legjobb barátnőm, és a többi barátnőimből mintha hiányozna egy kicsi tortakrém. Csak egy egészen kicsi.
Viszont a nyomtatós barátnőm írt nekem egy hosszú és bocsánatkérő emailt, és fogalmam sincs mit válaszoljak neki, ugyanakkor naponta háromszor ellágyulok rajta.

További emailek pedig a rokonaimtól, akiknek szintén nem tudom igazán mit válaszoljak a névnapi jókívánságaikra, mert nyár óta bökik a csőrömet. Jó, igazából ez nem igaz, ez a konfliktus kb 5 éve eszkalálódik, és most lett olyan zavaró, hogy muszáj volt többször is bőgve telefonálnom anyámnak. Fogalmam sem volt, hogy én ilyen haragtartó vagyok. Fogalmam sem volt, hogy én vagyok az egyetlen ember a közeli családomban, aki elég őszinte ahhoz, hogy megmondja mi a probléma. Jó, volt fogalmam, mert a nagymamám már többször is mondta nekem, hogy én vagyok az egyetlen őszinte ember a családban, aminek nagyon örül, de ne úgy legyek őszinte, hogy ezzel még több konfliktus alakuljon ki. Szerintem én nem vagyok domináns természet a kapcsolataimban, irányítani pedig soha nem akarok igazán, de ha rálépnek a nagylábujjamra olyan emberek, akiknek én teszek rendszeresen szívességet, és nem hogy nem kérnek bocsánatot, de még a tűsarkújukat is felveszik, hogy legközelebb még jobban sikerüljön, akkor én előbb utóbb nagyon is emlékeztetni fogok bárkit, hogy az enyém az utolsó szó. És legközelebb talán nagyon is megvonom a vállam, és azt mondom, hogy bocs, de nem. Mert nekem ez nem kötelességem. Nekem és a családomnak nem kötelességem bármit megtenni, csak hogy a családtagjainknak sokkal jobb legyen, nem kötelességünk egy csomó pénzt elkölteni az unokaöcsémre, vagy egyáltalán, semmire.

Arról van szó egyébként, hogy a nagynéném és az unokahúgom minden adandó alkalommal emlékeztetnek rá, hogy az unokatestvérem mennyire zseniális, mennyire sok mindent elért az életben, ő egyedül is meg tud élni, és én mennyire nem érek semmit. Mennyire nem értem el semmit, mert apám fedezi a legtöbb kiadásom, és amúgy is, így nem is ér semmit, hogy van két diplomán (kettővel több, mint az unokahúgomnak), és eggyel több idegennyelven tudok beszélni, és egyáltalán, ezek nem is voltak valódi erőfeszítések. De ha véletlen mégis sikerül gratulálni, mert jól sikerült a szakdolgozatom, akkor is olyan arccal, hogy de az én gyerekem miért nem. Hát mit tudom én, mert közölted vele, hogy nincs pénz taníttatni?  És miért kell ilyen megjegyzéseket tenni, amikor viccből azt mondom, hogy majd a szuperokos 4 éves unokaöcsémnek Bourdieu-t olvasok fel, hogy nem, nem, neki igazi állása lesz, biztosan mérnők lesz? (pont annyira fogod ebben támogatni, mint a másik gyereked tanulmányait, ugye?) 
És aztán idén nyáron, amikor azt mondom, hogy nem veszek részt a közös nyaraláson, ami amúgy az én szüleim (vagyis a mi) nyaralójában folyt volna, csak mert ők olyan jó fejek, hogy bármikor jöhettek, a ti feltételeitek szerint, de ez sem elég, mert ti az egészről csak annyit tudtok odavetni, hogy akkor hány ágy van pontosan? És ugye jöhet az xy* is? Szóval hogy jöjjön a legjobb barátnő, a nektek megfelelő időpontban és feltételekkel, ugyanakkor az én szüleim költéségén, kizárólag a mi autóinkban szállítsuk oda az összes családtagot (és aztán etessünk 10 embert egy hétig), úgy, hogy én egyáltalán nem mondhatom azt, hogy a nagynéném félig ex élettársa (akit amúgy senki sem tud elviselni a családban) ne jöjjön már, mert ez csúnya dolog, ugyanakkor a te legjobb barátnőd mégis jöhet, de ez teljesen véletlen derül ki, és így már az én barátnőimnek nem marad hely. Vagy a fiúmnak, vagy akárkinek. És akkor a tetejében kiderül, hogy az éves nyaralás ami kb 10 éve mindig van, erre neked most nincs időd**, de még ez se elég, az utolsó pillanatban sikerül ezt kinyőgni.
Szóval én lemondom a nyaralást,anyám részéről ez teljesen rendben van, apám teljesen kiborul azon, hogy micsoda szervezés ez, és hogy én mennyire sértett vagyok, és mit képzelnek, hogy ezt csinálják velem, és lefújja az egészet. Erre az unokatestvérem trágár emaileket küld nekem, mindenféle nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, melyben gratulál, hogy jól elintéztem az ő nyaralását. Az ő nyaralását. A mi nyaralarónkban, ahova mi hívtuk meg ahova ő hívatta meg magát, az ő feltételei szerint.
Értem én ezt? (nem)
Van kedvem ezek után boldog névnapot kedveském... (pontokkal a végén!) emailekre válaszolni? Ugyan kérem.

*legjobb barátnő
** nem fér bele, nem fér bele. ez a kifejezés,az őrületbe kergülök tőle

3 dolog

• Annalight posztolt egy viszonylag szörnyű ám de találó képet a depresszióról, itt meg most egy cikk a szorongásról, semmi tudományos a buzzfeedről, de úgysem pszichológusnak készülök, így pedig érdekes. Vagy legalábbis teljesen érti ezt a dolgot, hogy olyan maximalista vagyok, hogy inkább el sem kezdem, mert ha nem sikerül, az nem elfogadható.

• Másrészt meg ez a Franish című blog, ami az egyik kedvencem, mert bár az összeállítások semmi egetrengetőek, de rendszeresen tök izgalmas témákat vesz elő, mint most pont ezt, hogyaszongya, ő átlagos méretű lány, az interneten pedig csak 36-os lányok vannak. Szerintem erről írni nagyon bátor dolog, nekem roppant nehezemre esik még ezen a hülye kicsi blogon arról írni, hogy mennyire utálom a narancsbőröm a combomon, vagy hogy túl nagy a fenekem. Vagy hogy olyan nehezen tudok magamnak nyári ruhát venni, mert minden túl rövid, pedig csak 175 cm vagyok. És egyfolytában az a beszélgetés jut eszembe, ami tavaly az Anthropology and the body politics nevű órámon volt, arról, hogy mindenki azt hordja-e amit akar, vagy ami az alakjának megfelelő, és egyáltalán magamnak öltözöm-e vagy a külvilágnak. Én még mindig nem tudom, hol állok ebben a kérdésben, de valahogy "az azt veszek fel amit akarok" elvet mindig a vékony és egyébként is roppant stílusos lányok propagálják. 

• Harmadrészt pedig, már megint a kezembe akadt valami szuper ifjúsági irodalom,  és ennek nagyon örülök (de annak még jobban, hogy nem az összes ifjúsági irodalom olyan mint az Anna és a francia csók). Erről az E. Lockhartról szinte kizárólag rosszakat olvastam magyar könyves blogokon biztos a fordítás rossz,  de azért végre egy szerző, aki pont a fogamra való témákat vesz elő, és építi bele egy könnyed olvasmányba, mint mondjuk az elitek (jó, az elitszociológia kicsit a fétisem, mióta írtam erről egy szakdolgozatot, ami roppant vacak volt, de akkor is), meg hogy férfi (ill. fiú) dominancia, vagy patriarchális társadalom, meg társadalmi tőke, erőviszonyok és hasonlók. Vagy hogy egy lány mennyi mindenből kizáródik, csak mert lány, és mi mindenre képes, hogy megmutassa ő is ér valamit. Egy szuperintelligens 16 éves karakternél már úgysem lesz jobb, ja de, ha az összes szereplő ilyen éles eszű és még viccesek is.

love can be like magic, what we had was tragic

Görlitz

Szóval nem haltam meg a műanyagvillától, és a blognak sincs vége, csak most nincs igazán mit mondanom.

Vége lett a fiúmmal, és erről meg aztán végképp nincs mit mondanom, csalódott vagyok és kiábrándult, és fogalmam sincs mikor fognak fiúk legközelebb érdekelni.

De legalább új lakásba költöztem, és ez nagyon jó. Mármint a lakás nem annyira, de az, hogy egyedül lakom, egyszerűen szuper. Már el is felejtettem mennyire szuper. Az előző lakás sokkal jobb volt, de ott meg a lakótársam volt olyan mértékben hárpia, hogy megérne egy külön posztot. A főbérlő fiúval eddig az  a legnagyobb konfliktusunk, hogy hány égőt csavarjon be a csillárba, meg hogy iszonyat retkesen hagyott ott mindent (de ezzel kapcsolatban csak a fejemben él a konfliktus), ugyanakkor meg megszereli nekem az internetet, meg a radiátort, meg felajánlja, hogy eljön velem az ikeába és hazacipel velem a metrón egy asztalt(!!), szóval eddig nagyon kedves, meg tök jó. Kár, hogy elhasználtam egy flakon tisztítószert, mire tisztának nyílvánítottam a fürdőszobát. A lakás jóindulattal is csak shabby chic-nek nevezhető (i.e az egyik falon semennyi festék nincs, habár a másik meg türkiz legalább), és asztal sincs, az ajtót meg szerintem fél vállal be lehetne lökni, ha nagyon akarnám, remélem senki nem akarja majd.

Berlin nagyon hideg, és nagyon sötét, bár ma elég jó idő volt, úgyhogy vagy fél órára(!!4) levettem a kesztyűm meg a sapkám. Meg kell osztanom a titkot a világgal, hogy az intersportban lehet venni valami pulóvert, ami úgy néz ki, mintha kívülről kötött lenne, belül pedig olyan polár szerű, és nagyon jó meleg, lehet venni Jack Wolfskint meg mindenféle márkátlant is, nekem a közepesen olcsó van, és az is szuper.

Na jó, azt hiszem tényleg nincs mit mondanom, mint ahogy megjósoltam, olvassa mindenki inkább a Margó-díjra jelölt könyveket, sokkal izgalmasabbnak tűnnek.