intern

Szóval megláttam ennek az Intern című filmnek az előzetesét, és egyszerűen muszáj volt felnevetnem rajta, mert mégis mennyire témába vág ez a film az életemet illetően? Na jó, csak annyi , hogy gyakornok.

Igazából tulajdonképpen olyan fárasztó, hogy a társadalom milyen nagyon meghatározza, hogy melyik életkorban mit kellene csinálnom, de én mindent túl későn csinálok, úgyhogy egész életemben úgy érezhetem, hogy lemaradok valami fontorsról. Mint mondjuk most ez a hülye Erasmus, meg szakmai gyakorlat meg mit tudom én. Pedig egyébként nekem már az is olyan nagy trauma volt, hogy elvégeztem az egyetemet. Jobban mondva, hogy nem vagyok már diák. Lezárult egy korszak, és most már tényleg felelősségteljes felnőttnek kell lennem. Egyrészt persze semmi nem változott, mert én semmit nem változtam (még mindig állandóan kések 10 percet), meg ugyan úgy meg kell felelnem, csak nem a vizsgakérdéseknek, hanem a feladatomnak amit elém raknak, és ha nem tudom megcsinálni, akkor ugyan úgy rossz embernek fogom érezni magam, mintha megbukom a vizsgámon, nemintha az érdemjegy én lennék, vagy a pillanatnyi teljesítményem az excel táblában én lennék, de mégis mikor látom ezt be a megfelelő pillanatban? Soha, perszehogy soha. Másrészt pedig, úgyis fogok jelentkezni egy második mesterre, de attól nem lesz minden a régi, mert már 24 vagyok, és nem akarok már emlékezni arra, hogy mégis mennyire komoly felnőttnek tűnt valaki, aki 24 éves amikor mondjuk 16 voltam, mert akkor úgyis csak elborzadnék. Tudom, hogy azt mondják, hogy a kor az csak egy szám, de egy olyan szám, amit úgysem tudok teljesen levakarni magamról, még akkor sem, ha mániákusan kenem az arcomra a krémet és nem eszem 7 után (dehogynem, kit áltatok?) mert a korom valahogy mindig az identitásommá válik, főleg tavaly óta, mióta a fő gondoltatom az, hogy jesszusom, 24 vagyok. 16 évesen talán már nem emlékszem, hogy mi volt a fő gondolatom, de egészen biztos, hogy nem az, hogy bezzeg az anyám az én koromban.... És hát, most úgy érzem, hogy a kor az nem csak egy szám, hanem egy kicsit mint egy korszak is, egy rakás szituáció, amibe belekerülök, mint mondjuk, hogy el kell mennem az állásinterjúra, vagy hogy vennem kell egy blézert, meg egy uzsonnásdobozt, és komolyan kell kinéznem hétfő reggel.

Ugyan minden második szavam az, hogy rettenetes, de tényleg rettenetesen kiábrándító és ijesztő, hogy 24 éves vagyok, és még mindig nem tudom igazán pontosan, hogy mit kezdek az életemmel. Szégyenletes, de mostanában kezdek csak rájönni, hogy ténylegesen mekkora privilégium, hogy igazán azt csinálok, amit akarok, mert ha mondjuk Sierra Leonén laknék, akkor biztos lenne már vagy 5 gyerekem meg egy 30 évvel idősebb férjem, vagy 10 éves korom óta egy gyárban dolgoznék,úgyhogy roppant hálásnak kell lennem a sorsomért. Az is vagyok, persze, de ez nem segít. Ettől még nem tudom igazán, hogy mi van. Annyiban már egészen biztos vagyok, hogy nem annyira szeretem a szociológiát, az antropológiát viszont igen. Az is a helyzet továbbá, hogy van ez a fura képzetem magammal szemben, hogy milyennek kellene lennem pontosan, és mi kellene érdekeljen, és hogy majd antropológus leszek, és a Seatommal járok minden reggel 10-re órát tartani a második kerületi fényes lakásomból, de igazából a dolgok most egyáltalán nem így állnak.

De az aggodalom akkor is midnig ott van a fejem felett, hogy mi van ha elhalasztok valami fontosat? Mi van, ha ezzel, hogy felmondtam, valami roppant fontos tapasztalatról maradok le? És egyáltalán, van-e valami olyan univerzális tapasztalat, amit meg kéne szereznem, ahhoz, hogy megfelelő legyek (magamnak, vagy bárki másnak)? Ebben a pillanatban úgy gondolom, hogy nem igazán, mert mégis mitől leszek egy kicsit is érdekes, ha nem attól, hogy más a tapasztalatom, mint az összes többi embernek? Habár persze mindenkinek más a tapasztalata gyakorlatilag mindennel kapcsolatban, a mai napról, az Erasmus ösztöndíjról, vagy az eperfagyiról, és ez ijesztő is, mert akkor mégis mi az, ami összeköt minket embereket? Mitől fogjuk megérteni egymást? Én még mindig nem tudom.

Igazából borzasztóan frusztrált vagyok ettől a helyzettől, hogy felmondtam, és mindenféle helyekre meg non-profit szervezeteknek emailezgetek egész nap. Senki de senki nem akarja, hogy dolgozzak nekik.
Ó várjunk csak, senki de senki nem akarja, hogy ingyen dolgozzak nekik. Eddig egy fickó hívott vissza, de róla is kiderült, hogy fél évre előre vannak gyakornokai. A másik két válasz amit kaptam az volt, hogy rossz emailre küldtem, a másik meg hogy "failed delivery to recipent".  Nem értem én ezt a világot, de valami borzasztóan elromlott itt. Ezek a motivációs levelek is szörnyűek, el se akarom képzelni, mennyire szörnyű lenne, ha mondjuk nem tudnék rendesen angolul, és azon kéne gondolkodnom, hogy most akkor melyik igeidőt használjam, vagy nem tudom. Felfedeztem ezt a Hemingway nevű alkalmazást, és ezen szórakozom, kiderült, hogy túl hosszúak és komplikáltak a mondataim, milyen meglepő.

Jó dolgok is vannak azért, mint mondjuk, hogy valamelyik nap németül telefonáltam (szerintem telefonálni elég nehéz bármilyen nyelven, mondjuk sokkal könnyebben értem mint angolul, érdekes), vagy hogy eggyel kisebb nadrágba sikerült belepréselnem magam, mint rendesen.

Szóval a dolgok nem mennek olyan jól, és még sötét is van, de azért remélem, hogy én is olyan leszek mint Taylor Swift, először állítólag boldogtalan és magányos, most meg már szupersztár és gyönyörű. Jó a szupersztárságról lemondok, csak legyen már egy állásom.
Ami igazából nem is állás, mert ingyen is dolgozom, csak hadd főzzek kávét meg formázzak excel táblákat légyszi.

Erasmus, turismus, orgasmus

ze Germans come

Na jó, vagy nem annyira.

Mármint az orgazmus. Lesz ez még így sem, de most még optimista vagyok.

Szóval ezt a posztot kb egy hete kezdtem el, és akkor meg akartam írni, hogy Berlin tök jó eddig, meg minden tök jó, a kollégium rendben van, sok a napsütés, és közel a Lidl, úgyhogy éhen halni sem fogok. Komoly problémáim nincsenek igazán, csak ilyenek, hogy vacak a párnám, (de majd mindjárt elmegyek venni egyet), az internet elég lassú (ezt a kérdést apukám testvére oldotta meg), ja meg hogy rettenetes ez a szakmai gyakorlat.

A helyzet az, hogy rettenetesen kiábrándult vagyok. Ez a szervezet igazából egy nagyon jó dolog is lehetne, már akkor is, ha csak a honlapon megemlített dolgok fele úgy történne ahogy az ember várja (diplomácia, globalizáció, fiatalok aránya a parlamentben, és hasonló hangzatos dolgok), és akkor reggel 10-re megérkezik a 15 új gyakornok, és rájövünk, hogy tulajdonképpen az alkalmazott:gyakornok arány 7:40-hez. Izé, van 7 alkalmazott, ebből 3 a vezetőség, akikkel csak szökőévben lehet találkozni, meg az idegbeteg informatikus mindenes fiú, de róla később. Rájövünk továbbá arra is, hogy nos, itt nem történik semmi. Úgy értem semmi a hangzatos tevékenységekből, a hírportál átmenetileg szünetel, kutatómunka gyakorlatilag nincs, a szervezet összes tevékenységét a gyakornokok végzik. A szervezet összes tevékenysége pedig az adatbázis kezelés. Nem viccelek, az a feladatunk, hogy mindenféle dolgokat kerressünk a guglin (ie. kazah városok polgármesterei, mit tudomén milyen afrikai törzsfőnök, szakács feltalálók, ), aztán formázzuk az excel adatbázist, majd mindenki kap egy listát, amiről jobb esetben mindenkit emailben kell spammelni az új, 300+ eurós előadássorozat, ó, suldigung, szimpózium remek híreivel. Rossz esetben az a feladat, hogy egy rakás non-profit szervezetet kell telefonon zaklatni, hogy jöjjenek már beszélni erre a hétországra szóló tanácskozásra. Szerintem az egész dologról mindent elmond, hogy mennyire rendszertelen és érthetetlen, hogy elém csak oda tesznek egy listát a nevekkel és elérhetőségekkel, majd felhívom az Amnesty Internationalt, csak hogy szembesüljek vele, hogy van egy nemzetközi és egy brit titkárság is, úgyan úgy Londonban, melyikkel szeretne beszélni, kisasszony? Vagy hogy felhívom a szervezetet, és akkor megkérdezik, kit szeretnénk előadónak, én pedig, mivel 5 perce láttam a honlapjukat először, bemondom az első nevet ami eszembe jut, és akkor el van döntve? Hát nem tudom. 

Amúgy is, ezek az adatbázisok ha jobban belegondolok, totál félelmetesek. Van egy például, amiben az EU összes országa benne van, az összes egyetemmel, ezeknek az összes előadójával, email, telefon meg minden. Ezek publikusan elérhető adatok persze az interneten, kivéve hogy nem pont úgy, hogy 3862 email cím betűrendbe igazítva, hogy egyszerre lehessen emailt küldeni mindenkinek. Tényleg ez történik, az egyik lánynak ez volt a feladata, ahogy nekem, és 5 másik szerencsésnek az első napon az volt a feladatunk, hogy akármilyen fórumot, weboldalt, akármit találunk, tegyük bele egy adatbázisba, majd valaki más szisztematikusan mindenhova posztolta a mesterszak hírdetését.

Mindenki jól sejtette, aki egészen eddig olvasta a nyafogásomat, csütörtökön felomdtam. (Hétfőig észre se vették, hah) Előtte persze még gyorsan kitöröltem a Corvinust az összes egyetemi adatbázisukból, apjafülitazilyennek. Most meg, szóval most nem tudom mi van. Mindenféle non-profit szervezeteknek küldözgetek emaileket, hogy dolgozhassak más nekik ingyen, eddig kettő válaszolt, az egyik azt hogy nincs hely, a másik meg figyelmeztetett, hogy rossz helyre küldtem. Elég stresszes vagyok, mindig, a jó pillanataimban a volt kollégáimmal nevetgélek valami karaokén, a rosszakban meg karrierváltáson gondolkodom. 

Berlin többnyire egy tök jó hely, élhető és zöld, csak pár jelentős problémám van, mint hogy csak egy vacak reluxa van a szobámban, ezért néha hajnali 4.50kor felébredek a fényre, vagy hogy tegnap lehajoltam valamiért, és azt hiszem meghúzódott a hátam. Vagy hogy nincs munkám, és csak lógok a levegőben, de most még remélem hogy ez is megoldódik.