gyanútlanul megnéztem a részmunkaidős álláshirdetéseket craiglisten....
2014. június 30.
2014. június 27.
Szóval időközben itt Londonban is nyár lett, valamelyik nap már 26 fok is volt! És igazi napsütés, igen kérem, napsütés, pár napja tényleg megláttam magam egy üzlet tükrében, és rábredtem, hogy egészen pirosra égett az arcom. Mondjuk a napjaim felét azzal töltöm, hogy mindenféle parkokban ülök, és olvasok, néha a szakdolgozatomhoz, többször inkább csak a saját szórakoztatásomra, amíg be nem zár a park, vagy olyan éhes nem leszek, hogy 2 fontért kell muffint vennem, különben elszédülök. Mindenesetre, olvassatok Khaled Housseinitől bármit, annyira fantasztikusan ír.
Egyébként meg, egy kicsit szomorú vagyok, mert úgy érzem, én vagyok az utolsó a földkerekségen, akit nem ért el ez a Fault in our starts őrület, mondjuk elolvastam két másik könyvét, és azok nagyon jók, olyan különlegesek a karakterei, annyi mindent tudunk meg róluk, és csupa érdekes dolog, és én nem akarok rákos tinédzserekről olvasni, én nem tudom elviselni az ilyen szomorúságot, mit csináljak, primitív lélek vagyok.
Jó nem beszélek többet mindenféle külföldi könyvekről, mert úgyse olvasta őket senki, és az úgy nem izgi. Vannak nálam magyar könyvek is, egy Grecsó Krisztián, egy Cserna-Szabó András, meg ez, hogy Edd meg a barátodat!, de ennek elfelejtettem a szerzőjét.
Közben történtek mindenféle dolgok is, mint mondjuk, hogy elmentem Brüsszelbe, csináltunk egy projektet, ahol most valami impact measurement manager vagyok, és nekem kellett kiválasztani a többi részben engem asszisztáló embert, és ez már most egészen félelmetes volt, hát honnan tudjam én, hogy ki a jó? De a projekt szerintem csupa jó lesz, demokráciáról meg emberi jogokról fogunk beszélni, és lesznek trénerek meg szponzorok meg mindenféle nagy szavak, amikhez nem értek, és szerencsére a pénzügyi résszel nem is nekem kell törődnöm. Csak igazából ilyen gyerekesen jó érzés, hogy belekerültek a mondatok amiket én mondtam a pályázatba, meg a felhívásba, meg mit tudom én. Tudom, tudom, másoknak 23 évesen igazi munkájuk nekem meg csak egy kis projektem 8 másik emberrel, ráadásul önkéntesen, de nekem ez most nagy cucc.
Ja meg az is, hogy publikációt írunk a csoporttársaimmal a csoportos terepmunkánkhoz, amit a módszertanos tárgyunkhoz csináltunk. Mármint, a CEU-n végzett évfolyamtársaimnak már biztos van több, saját publikációjuk, de köztünk most mindenki oda van, meg vissza. Mármint, hogy egyszer majd ki lesz nyomtatva a nevünk egy tudományos folyóiratban!!
Jelentkeztem még szakmai gyakorlatokra is, meg nyári egyetemre, ahova nem tudok elmenni, ha megkapom a szakmai gyakorlatot, meg ENSZ konferenciára (minek kínzom magam, úgyis mindenki oda akar menni??)
A szakdolgozatommal nagyjából még semmit nem haladtam, kivéve, hogy olvasom a Writing a dissertation for DUMMIES című könyvet (de ezt nem tőlem tudjátok), és egyre ijedtebb vagyok, mondjuk az esszéim tök jók lettek, úgyhogy akár még a legjobb minősítést is megkaphatom a szakdolgozatomra(waaat), ha szorgos hangya leszek a nyáron.
Most megyek, inkább megnézem a True Blood új részét, és elteszem magam holnapra.
True Blood!!
Egyébként meg, egy kicsit szomorú vagyok, mert úgy érzem, én vagyok az utolsó a földkerekségen, akit nem ért el ez a Fault in our starts őrület, mondjuk elolvastam két másik könyvét, és azok nagyon jók, olyan különlegesek a karakterei, annyi mindent tudunk meg róluk, és csupa érdekes dolog, és én nem akarok rákos tinédzserekről olvasni, én nem tudom elviselni az ilyen szomorúságot, mit csináljak, primitív lélek vagyok.
Jó nem beszélek többet mindenféle külföldi könyvekről, mert úgyse olvasta őket senki, és az úgy nem izgi. Vannak nálam magyar könyvek is, egy Grecsó Krisztián, egy Cserna-Szabó András, meg ez, hogy Edd meg a barátodat!, de ennek elfelejtettem a szerzőjét.
Közben történtek mindenféle dolgok is, mint mondjuk, hogy elmentem Brüsszelbe, csináltunk egy projektet, ahol most valami impact measurement manager vagyok, és nekem kellett kiválasztani a többi részben engem asszisztáló embert, és ez már most egészen félelmetes volt, hát honnan tudjam én, hogy ki a jó? De a projekt szerintem csupa jó lesz, demokráciáról meg emberi jogokról fogunk beszélni, és lesznek trénerek meg szponzorok meg mindenféle nagy szavak, amikhez nem értek, és szerencsére a pénzügyi résszel nem is nekem kell törődnöm. Csak igazából ilyen gyerekesen jó érzés, hogy belekerültek a mondatok amiket én mondtam a pályázatba, meg a felhívásba, meg mit tudom én. Tudom, tudom, másoknak 23 évesen igazi munkájuk nekem meg csak egy kis projektem 8 másik emberrel, ráadásul önkéntesen, de nekem ez most nagy cucc.
Ja meg az is, hogy publikációt írunk a csoporttársaimmal a csoportos terepmunkánkhoz, amit a módszertanos tárgyunkhoz csináltunk. Mármint, a CEU-n végzett évfolyamtársaimnak már biztos van több, saját publikációjuk, de köztünk most mindenki oda van, meg vissza. Mármint, hogy egyszer majd ki lesz nyomtatva a nevünk egy tudományos folyóiratban!!
Jelentkeztem még szakmai gyakorlatokra is, meg nyári egyetemre, ahova nem tudok elmenni, ha megkapom a szakmai gyakorlatot, meg ENSZ konferenciára (minek kínzom magam, úgyis mindenki oda akar menni??)
A szakdolgozatommal nagyjából még semmit nem haladtam, kivéve, hogy olvasom a Writing a dissertation for DUMMIES című könyvet (de ezt nem tőlem tudjátok), és egyre ijedtebb vagyok, mondjuk az esszéim tök jók lettek, úgyhogy akár még a legjobb minősítést is megkaphatom a szakdolgozatomra(
Most megyek, inkább megnézem a True Blood új részét, és elteszem magam holnapra.
True Blood!!
 |
| ez itt Jaffa (azt hiszem) |
2014. június 19.
de ha egyszer velem nem történik olyan,
hogy ülök egy házibulin, mellém ül egy kedves fiú akivel jókat beszélgetünk, szerelmesek leszünk egymásba, és aztán boldogan élünk míg meg nem halunk? Viszont tegnap volt a fiúval az ötödik hónapforduló (16 évesen milyen büszke lettem volna erre!), az egyik osztálytársamat eljegyezték, és én már megint nem tudom igazán, hogy most mi történik velem.
Szóval ténlyeg, velem miért nincs olyan, hogy valami kávézóban vagy kocsmában vagy akárhol leszólít egy idegen, és jókat beszélgetünk egy csomó tea meg cseresznyesör mellett, és sétálunk az első kerületben vagy a Temze partján vagy akárhol, és közben könyvekről beszélgetünk, vagy arról, hogy ki hova akar elutazni, meg hasonlók. Mondjuk újabban már az értékeimben sem vagyok biztos, két hete fordult elő először, hogy igazán semmi kedvem nem volt elutazni Belgiumba (tudom, tudom, gigamega firstworld problem) és igazából annyira felbosszantottam magam ezen az Emmaus című könyvön, hogy egyik nap a parkban úgy lecsaptam a padra, hogy a mellettem ülő néni majdnem felugrott, mert engem érdekelnek a vallással kapcsolatos kérdések, és Istenről mindenkinek van véleménye, és akkor mégis, hogy lehet egy regényben ilyen szenvtelenül, mindenféle értékítélet, sztereotípia nélkül írni róla?! Egy keserves pillanatomban már csak arra tudtam komolyan gondolni, hogy lehet, hogy az értékeim, ill. a dolgok amiket értékeimnek meg elveimnek tartok, nem is az értékeim, vagyis nem is a sajátjaim, hanem igazából a szüleimé, meg a társadalomé, a társadalom azon részéé akik okosnak és igaznak gondolják magukat? És akkor értelemszerűen azért gondoltam kiskoromban, hogy mindenkinek a szülei Herendiket gyűjtenek, (már elkezdtem a saját kollekciómat), vagy legalábbis minden háztartásban biztosan van, de Szász Endrét utálni kell,s hogy mindenkinek az anyja barackszínű pulóvert vesz fel, és mindenkinek a rokonai biztosan külföldön laknak, vagy hasonlóan messze. Ja, és hogy a fekete alsónemű tisztátlan és erkölcstelen, az anyám mindig ezt sugallta nekem, és azt hiszem, minden alkalommal eszembe jut, amikor veszek magamnak egy átlátszó/fekete/műszálas (a műszálas az ördög ajándéka!) alsóneműt. Vagy hogy én biztos rossz, de legalábbis önző anya leszek, mert műszálas a bugyim, utálom a fehér zoknikat, és veszek magamnak dolgokat, mint mondjuk ruhák, meg nyakláncok. Egy ideális világban meg még évente elmegyünk két hétre Délkelet Ázsiába vagy valami elhagyott, titkos olasz tengerpartra, és csak ezután jöhet a gyerek tandíja.
Önzőség a köbön, vagy anya majd egyedül nyaral. (who am I kidding?)
Tulajdonképpen nem tudom igazán, hogy az életem miért van tele sztrereotípiákkal, hogy miért kell mindent szabályok, rendszerek vagy címkék közé rendeznem, hogy én már voltam vagy 16, amikor rájöttem, hogy az emberek nem csak olyanok mint az osztálytársaim és a barátnőim, hanem igazán mindenfélék, hogy lehet máshogy csinálni bármit, hogy igazán, mindig van választási lehetőség. Hogy bármilyen lehetek, csak rajtam múlik, és talán azóta is kínosan igyekszem kilépni a komfort zónámból, hogy időnként már azt sem tudom, hogy hol van az enyém tulajdonképpen. Viszont külföldre költöztem, egy lakatossal járok és szingapúri az egyik legjobb barátnőm, elmentem egy** megatemplomba, vettem egy bordó lakkcipőt, és van egy fémes csillogású táskám zabkását eszem, és fokhagymás párolt répát bébispenóttal, piszkafavékony lányok közt jógázom, és odamentem három idegenhez, hogy megkérdezzem, ő ez az Imi, most azon gondolkodom, hogy veszek egy farmerkabátot, és mindenféle alakokkal randiztam az internetről (emlékszünk a fiúra, aki a kijelentésemre, hogy éhes vagyok, azt bírta válaszolni, hogy van otthon répa? *), és még igyekszem a sztereotípiákon is túllépni, amik az online társkeresőkről élt bennem (=mindenki ronda/buta/lúzer/ízléstelen/unalmas, beleértve engem is) főleg, hogy egy százéves Glamúrban olvastam az allergológusnál, hogy még Deborah Ann Woll, a True bloodból, aki nyilván csilliószor dekoratívabb mint én is a match.com-on ismerte meg a barátját.
Szóval már nem gondolom, hogy csak az az igazán szórakoztató, aki jól ír, (de ettől még mindig meggyőződésem, hogy van összefüggés) mondjuk az egyetlen fiú, ill. várjunk csak, szóval kettő, nem akart velem lenni,de még csak találkozni sem, hm. És talán azt sem gondolom, hogy mindig el kell mennünk moziba meg színházba, és Thaiföldre nyaralni (azt hiszem soha nem fogok leszállni erről a Thaiföld dologról, amíg el nem megyek oda, és el nem csórják a vesémet), egyre jobban kezdek rájönni, hogy az embernek muszáj rugalmasnak lennie, muszáj megtanulnom lemondani, mert mégis, mi van, ha nem veszem meg 172. csíkos pólót, és nem nézem meg a színházban azt a darabot amit akarok, igazán semmi, csak hosszú távon akkor nem tudom mégis mi marad, ha a fiúm nem akar semmit, amik nekem fontosak, amikről azt hittem, hogy mindenki akarja, mert szuper (mint mondjuk elutazni meg mindenhova elmenni, enni vagy moziba?
*röhögjetek csak a piszkos fantáziámon, de mindenki akinek elmeséltem így értette
**valami ilyesmi csak világosabb
Szóval ténlyeg, velem miért nincs olyan, hogy valami kávézóban vagy kocsmában vagy akárhol leszólít egy idegen, és jókat beszélgetünk egy csomó tea meg cseresznyesör mellett, és sétálunk az első kerületben vagy a Temze partján vagy akárhol, és közben könyvekről beszélgetünk, vagy arról, hogy ki hova akar elutazni, meg hasonlók. Mondjuk újabban már az értékeimben sem vagyok biztos, két hete fordult elő először, hogy igazán semmi kedvem nem volt elutazni Belgiumba (tudom, tudom, gigamega firstworld problem) és igazából annyira felbosszantottam magam ezen az Emmaus című könyvön, hogy egyik nap a parkban úgy lecsaptam a padra, hogy a mellettem ülő néni majdnem felugrott, mert engem érdekelnek a vallással kapcsolatos kérdések, és Istenről mindenkinek van véleménye, és akkor mégis, hogy lehet egy regényben ilyen szenvtelenül, mindenféle értékítélet, sztereotípia nélkül írni róla?! Egy keserves pillanatomban már csak arra tudtam komolyan gondolni, hogy lehet, hogy az értékeim, ill. a dolgok amiket értékeimnek meg elveimnek tartok, nem is az értékeim, vagyis nem is a sajátjaim, hanem igazából a szüleimé, meg a társadalomé, a társadalom azon részéé akik okosnak és igaznak gondolják magukat? És akkor értelemszerűen azért gondoltam kiskoromban, hogy mindenkinek a szülei Herendiket gyűjtenek, (már elkezdtem a saját kollekciómat), vagy legalábbis minden háztartásban biztosan van, de Szász Endrét utálni kell,s hogy mindenkinek az anyja barackszínű pulóvert vesz fel, és mindenkinek a rokonai biztosan külföldön laknak, vagy hasonlóan messze. Ja, és hogy a fekete alsónemű tisztátlan és erkölcstelen, az anyám mindig ezt sugallta nekem, és azt hiszem, minden alkalommal eszembe jut, amikor veszek magamnak egy átlátszó/fekete/műszálas (a műszálas az ördög ajándéka!) alsóneműt. Vagy hogy én biztos rossz, de legalábbis önző anya leszek, mert műszálas a bugyim, utálom a fehér zoknikat, és veszek magamnak dolgokat, mint mondjuk ruhák, meg nyakláncok. Egy ideális világban meg még évente elmegyünk két hétre Délkelet Ázsiába vagy valami elhagyott, titkos olasz tengerpartra, és csak ezután jöhet a gyerek tandíja.
Önzőség a köbön, vagy anya majd egyedül nyaral. (who am I kidding?)
Tulajdonképpen nem tudom igazán, hogy az életem miért van tele sztrereotípiákkal, hogy miért kell mindent szabályok, rendszerek vagy címkék közé rendeznem, hogy én már voltam vagy 16, amikor rájöttem, hogy az emberek nem csak olyanok mint az osztálytársaim és a barátnőim, hanem igazán mindenfélék, hogy lehet máshogy csinálni bármit, hogy igazán, mindig van választási lehetőség. Hogy bármilyen lehetek, csak rajtam múlik, és talán azóta is kínosan igyekszem kilépni a komfort zónámból, hogy időnként már azt sem tudom, hogy hol van az enyém tulajdonképpen. Viszont külföldre költöztem, egy lakatossal járok és szingapúri az egyik legjobb barátnőm, elmentem egy** megatemplomba, vettem egy bordó lakkcipőt, és van egy fémes csillogású táskám zabkását eszem, és fokhagymás párolt répát bébispenóttal, piszkafavékony lányok közt jógázom, és odamentem három idegenhez, hogy megkérdezzem, ő ez az Imi, most azon gondolkodom, hogy veszek egy farmerkabátot, és mindenféle alakokkal randiztam az internetről (emlékszünk a fiúra, aki a kijelentésemre, hogy éhes vagyok, azt bírta válaszolni, hogy van otthon répa? *), és még igyekszem a sztereotípiákon is túllépni, amik az online társkeresőkről élt bennem (=mindenki ronda/buta/lúzer/ízléstelen/unalmas, beleértve engem is) főleg, hogy egy százéves Glamúrban olvastam az allergológusnál, hogy még Deborah Ann Woll, a True bloodból, aki nyilván csilliószor dekoratívabb mint én is a match.com-on ismerte meg a barátját.
Szóval már nem gondolom, hogy csak az az igazán szórakoztató, aki jól ír, (de ettől még mindig meggyőződésem, hogy van összefüggés) mondjuk az egyetlen fiú, ill. várjunk csak, szóval kettő, nem akart velem lenni,de még csak találkozni sem, hm. És talán azt sem gondolom, hogy mindig el kell mennünk moziba meg színházba, és Thaiföldre nyaralni (azt hiszem soha nem fogok leszállni erről a Thaiföld dologról, amíg el nem megyek oda, és el nem csórják a vesémet), egyre jobban kezdek rájönni, hogy az embernek muszáj rugalmasnak lennie, muszáj megtanulnom lemondani, mert mégis, mi van, ha nem veszem meg 172. csíkos pólót, és nem nézem meg a színházban azt a darabot amit akarok, igazán semmi, csak hosszú távon akkor nem tudom mégis mi marad, ha a fiúm nem akar semmit, amik nekem fontosak, amikről azt hittem, hogy mindenki akarja, mert szuper (mint mondjuk elutazni meg mindenhova elmenni, enni vagy moziba?
*röhögjetek csak a piszkos fantáziámon, de mindenki akinek elmeséltem így értette
**valami ilyesmi csak világosabb
2014. június 14.
1122
Most, hogy már nincsenek órák egy csomó időm van sétálni
És ha már házakról van szó, hadd nyagogjak egy pillanatig arról is, hogy mennyire utálok kollégiumban lakni. Ez nem egy ház, ez senkinek nem az otthona, az egész olyan átmenetiséget kiált, amit én nem szeretek igazán. Úgy értem, nem vagyok otthon, nekem nem London az otthonom, ez nyilvánvaló, de azért szeretném, ha a szobámban olyan érzésem lehetne, hogy ez a sajátom, csak az enyém, itt csak úgy lehetek saját magam, ahogy én szeretnék.
2014. június 5.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)