ma ettem egy akkora hamburgert mint a fejem, vagy egy kistányér, aztán találtam egy karkötőt az utcán, és azt hiszem, hogy ennyi biztos a mai napon, semmi több.
minden egyes dolgot úgy teszek, mintha egy láthatatlan vigyázó kéz lebegnek felettem, és megerősítést várnék, de igazából tényleg megerősítést várok, magamtól, a környezetemtől, mindenhogy, bárhogy, csak tudni akarom, hogy jó-e ez, amit csinálok, vagy ha ezt teszem, akkor jó leszek-e, és megfelelő irányba halad-e az életem, mert igazán, nekem fogalmam sincs. fogalmam sincs, hogy mit csinálok, és fogalmam sincs, hogy lesz valaki olyan megtévedt mint én, de biztos csak az a baj, hogy túl sok mindent szabad, igazából bármit szabad, jó, már a teológus is megmondta, hogy én olyan szabad vagyok, meg azt is mondta, hogy még belőlem bármi lehet, örüljek a fejemnek, mondjuk ez utóbbit nem hiszem, bár gondolom, ő egy csóró orgonistából egy szupermenő könyvelő lett fél év alatt, szóval lehet hogy ez az eszeveszett optimizmus nem alaptalan.
és olyan egyedülinek is érzem magam, itt ez a nagyon sok ember, és én nagyon egyedül vagyok, de igazán, én mindig egyedül vagyok, már elfelejtettem, hogy ne legyek az, hogy ne gondoljak arra, hogy elfelejtenek, senkinek sem kellek, vagy hogy valaki nevet a viccein, és a fiúm hiába mondja azt nekem, hogy én vagyok a legcsodálatosabb a világon, ő nekem nem az egész világ, nem tudom, hogy nekem mi az egész világ, de a fiúm cuki feje nem tölti ki igazán, és nem tudom, igazán nem, hogy mit csinálok olyan nagyon rosszul, hogy már megint nincs olyan nem tudok nélküled élni érzésem. nem tudom, hogy lesz-e ilyen valaha, vagy hogy kell ezt csinálni, de ma a buszon olyan üresnek és frusztráltnak éreztem magam, és ilyenkor mindig emlékeztetem magam az első randira, és hogy az milyen jó volt meg romantikus, és akkor egy kicsit jó lesz, de talán nem eléggé. vagy csak tényleg semmi sem elég nekem.