a hétvégén levágattam a hajamat, ettem finom pizzát, megnéztem a 300 második részét, amiben 3d-ben, slow motion fröcsög a vér, de Eva Green még mindig szexi, szóval ez még a magamfajtákat is kárpótolja, aztán enyelegtem sokat a fiúval, amit csak az zavart meg, hogyaszongya, 5 óra múlva van az erasmus mundus jelentkezési határidő, szóval azt gyorsan megcsináltam, aztán elaludtam a fürdőkádban, akkora partiarc vagyok, hogy az elképesztő.

aztán volt még az, hogy anyám már megint úgy megbántott, hogy azt se tudtam mit szóljak hirtelen, és még pont olyan arrogánsan is, amit a bolti eladótól se tűrnék el, nem hogy a saját anyámtól, és akkor tessék. arról van szó többek közt, hogy én 23 éves vagyok, és ennek már nem így kellene lennie, hogy mindig a szülőé az utolsó szó, és ezt a lehető leghatalomfitoktatóbban pont akkor kell éreztetni amikor a legnagyobb a tét, pontosan úgy mint egy 8 évessel, vagy pontosan olyan amíg az én pénzemből élsz azt csinálod amit mondok alapon, de amikor munkát akarnék vállalni, akkor azt mindig szabotálni kell, mert hogy írjad azt a kurva szakdolgozatot, meg tanulj meg mit tudom én, karrier fiacskám, arra koncentrálj, ne a sok pénzre. ó jaj, persze.
nem kellene már így lennie, ilyennek lennie,hogy már ennyi éves vagyok és már nevetésgesen régen ugyan azok a problémáim és nem múlnak el, és rettegek, hogy nem tudom megoldani őket, ezért inkább meg sem próbálom, amitől csak még rosszabb lesz, és akkor ilyenek, hogy mondon apámnak hogy esetlegesen el kell menjek Ázsiába terepmunkára a szakodolgozatomhoz, és akkor azt válaszolja nekem, hogy nem mész te sehova, Maglódra, oda. a saját apám szabotálná a szakdolgozatom, mert Malajziában lezuhant egy repülő, vagy hát eltűnt, ha közelebbről megnézzük a hírt, benne van az is, hogy az utóbbi 10 évben nem volt ilyen, és akkor anyám aki meg egészen pontosan tudni akarja mit csináltam aznap, mint valami ellenőrző bizottság.

és én mindezektől függetlenül tényleg úgy érzem, hogy anyám egyszerűen mindent elront, mert szerintem úgy kellene lennie, hogy a szülők mindig elhiszik a gyerekükről, hogy ügyes, és meg tudja csinálni, de az én szüleim csak kételkedni tudnak, bennem és mindenben, és aggódás címén mindig csak az orrom alá dörgölik, hogy de mi van ha nem fogod bírni, mintha egy nagy bukás lenne, dehát ők csak féltenek, nekem ilyen féltés nem kell, nekem csak az kell, hogy azt mondják, hogy menjél Thaiföldre és érezzed jól magad, lássál sokat, többet mint mi, és majd a nappali falára kivetítjük a fotókat.
nem tudom, hogy ezt az egyet miért nem kaphatom meg.

mint ahogy úgy érzem azt sem, hogy legyen egy normálisan működő kapcsolatom, ahol igazán minden jó, és nincsenek olyan gondolataim, hogy bezzeg mások a fiújukkal ezt meg azt csinálhatják, vagy az a fiú ilyen meg olyan, és ha az én fiúm másmilyen lenne, vagy ha a jogásszal lennék bezzeg beszélhetnék vele erről  vagy hogy miért érzem úgy, hogy a sötétben tapogatózás ez a fiú, hogy nem tudok semmit, sem róla, sem hogy honnan jön, és milyen, és mi volt régen, és mit csinált Ukrajnában, és egyáltalán, miért van olyan érzésem, hogy nem szoktunk beszélgetni? úgy értem, úgy igazán? tudjátok, olyan pillow talk szerűen? miért nem osztunk meg nagy titkokat, és miért van olyan érzésem, hogy ő erre nem kíváncsi, vagy hogy nem akarom ezzel untatni/idegesíteni? mert amikor a barátnőimről nyafogok, akkor mindig értelmesen válaszol, és kedves, és gondolom figyel rám, mert még könyvet is adott nekem nőnapra, pont amit akartam, és könyvet mert az megmarad, és akkor majd emlékezni fogok rá, ami szerintem szuperkedves, és mindig azt mondja, hogy mennyire örül hogy velem lehet, mert milyen kedves és okos vagyok, sőt még attól sem borul ki, hogy egész hétvégén a birkenstock cipőm volt rajtam, mert a másik elszakadt és nem volt másik zárt cipőm, szóval csomó kedves és szuperjó gesztusa van, de ettől még néha úgy érzem, hogy idegenek vagyunk egymásnak, hogy csak egészen véletlen tudom meg, hogy beteg az apukája, meg mindenféle hasonló dolgokat, amikről azt gondolom, hogy én elmondanám a fiúmnak.
remélem csak túlaggódom a dolgot, de azért biztos ami biztos van egy új secret crushom, természetesen jogász, mi más, amúgy semennyire sem reális, és pont ez a jó benne, meg hogy rettenetesen cuki, habár úgy néz ki mintha 18 lenne (pedig 23), kivéve hogy van egy egészen kicsi borostája, meg egy komoly ballonkabátja, gondolom ez kellett a lelkemnek, nehogy egy percig ne epekedjek csak a fiúm után.