szuperszentimentális

(ezt a képet innen csórtam)

most visszajöttem Londonba, és még tavasz is van, egy pillanatra minden egész jó lett. amúgy most nem sok minden nagyon jó, semmi sem jó igazán, csak ez a valentin napi randim, nyilván Valentin napon először randizni valakivel annyira csöpögősen szar, hogy az már jó, de ez a fiú tényleg egészen csodálatos. írtam erről egy hosszú és csöpögős posztot, amiben olyanok vannak, hogy milyen szexi (és szőrös!) ez a fiú, meg hasonlók, de azóta sok minden más lett, szóval inkább nem posztolom,és hát jó, nekem nem öntött Péterfy Bori a számba vodkát Valentin napon, de azért el kell mesélnem a randimat, ami ugyan 15-én hajnali 2-kor kezdődött, de akkor is, egy randi, amire a fiú még el is jött, és azóta sincs igazán vége, még annak ellenére sem, délutáni sziesztámból sikerült hajnali fél1-kor felébrednem fél 8 helyett, szóval az első randit teljesen lekéstem, de aztán minden jó lett, még annak ellenére is, hogy éjszaka az üres és sötét Corvin köz tulajdonképp elég ijesztő, majd a randi ötödik percében azt hittem, hogy most újra kitöröm a bokámat, és igazán, most nem is tudom, hogy mit írjak, hogy ne legyen egy nyálas ömlengés, dehát csodálatos ez a fiú.

igazából csak megijeszt, hogy milyen gyorsan lett ez milyen nagyon jó, mennyivel sokkal jobb, mint a teológussal valaha is volt, és esküszöm, nem csak mert ennek a fiúnak gyönyörű mellkasa van, és nagyon nagyon szép válla, vagy mert elmetrózik a Népligethez, csak hogy vegyen nekem szilvás croissant-t a Lipótiból, meg van még sok jó és kedves dolog, de ez a bejegyzés már így is túl csöpögős.
megijeszt, hogy én tényleg nem voltam, vagyok túl boldog, hogy néha már úgy érzem, nekem tényleg nincs komfort zónám, nem tudom, miért menjek iskolába, miért menjek vissza Szegedre, miért maradjak Budapesten, miért vegyek magamnak egy új könyvet vagy új pulóvert vagy egy makarónt, nem tudom, miért menjek el a farsangi partira, fáradt vagyok az egésztől, sehol se jó, az ágyam szélén se igazán, mert ott meg csak aggódom, hogy már megint ki se mentem az utcára két napja. nem tudom, miért legyek igazán, nem tudom, hogy kell igazán nagyon nagyon lelkesedni valamiért, pedig én nagyon akarok lelkesedni az antroplológiáért, mert amikor már ráveszem magam, hogy elolvassam az olvasmányt, akkor mindig nagyon érdekes, és amikor írom az esszét, akkor mindig élvezem, mert én szeretek esszét írni, vagyis igazából bármit szeretek írni.

meg még veszekedtem egy utolsót a teológussal is, mert most, hogy letöröltem, borzasztóan lelkiismereti kérdést csinált az egészből, hogy ő nem akart megbántani, haha, persze, nyilván azért csaptad az arcomba biztos ami biztos, hogy nyílt titok volt, hogy csak azért jöttél el velem Rómába, mert Róma, egyáltalán nem, hogy együtt legyünk, nyílt titok bazmeg, az eszem megáll. és hogy én most akkor lecseréltem őt, a két diplomás egyházzenészt egy lakatosra. (igen, jól hallottuk, lépjünk túl)
jaj, na, szóval hogy lakatos. hát nem tudom. nem tudom, hogy ez fontos-e, nem tudom, hogy fontos-e hogy a fiúmmal beszéljek tudományos dolgokról, egyre inkább csak azt tudom gondolni, hogy majd meglátjuk, főleg mert én most elfogult vagyok. tudom, hogy nem szereti a színházat, és nem tudja ki az a Dickens, és Cs azt mondta nekem, hogy ő nem tudna olyan fiúval lenni, aki nem tudja, ki az a Shakespeare, vagy Márai vagy akárkicsoda, de én nem vagyok biztos benne, hogy ahhoz, hogy nekem jó legyen valakivel, ahhoz erre a fajta műveltésgre feltétlen szükséges. mert mondhatjuk, hogy Cs-nek nem működött egy ilyen fiúval, de nekem meg a jogásszal nem, persze, nem tudom, hogy egészen pontosan milyen okból nem kellettem neki, feltételezem és remélem, hogy nem azért mert túl buta vagyok, hanem mert mondjuk még mindig az exe miatt nyafogott. nem tudom, hogy azért akarok-e egy fiúval lenni, mert jól tudunk intellektuális beszélgetést folytatni, igazából eddig azt hittem, hogy igen, ill. feltehetőleg örökre mérce lesz ez a hülye jogász, de a teológus sem folytatott velem fontos és izgalmas dolgokról beszélgetést, igazából nem is tudom, hogy miről beszéltünk, azon kívül, hogy állandóan az ő problémáit kellett elemezni, és tudhattam, hogy az enyémek soha nem érdekelték eléggé, mert olyankor csal mélázva annyit felelt, hogy bizony. 
én meg csak jól össze vagyok zavarodva, mert még alig jöttem haza, és máris honvágyam van, már január óta honvágyam van, csak a komfort zónámat akarom, de nincs, és kétségbe vagyok esve, mert ha én most ezzel a lakatossal leszek, akkor egyáltalán nem lesz olyan életem, amilyet képzeltem, többek közt, hogy nem fogok Hűvösvölgyben lakni, mert az túl messze van a munkahelyétől és úgyse lenne pénzünk rá, a gyerekem nem járna szuperjó iskolába, meg gyerektáborba, mert arra sem lenne pénzünk, nem mennénk minden évben két hétre egzotikus helyre nyaralni, mert ez a fiú csak a francia Riviérán akar horgászni, mit nekünk Thaiföld, és nem mehetnénk pénteken színházba romantikusan mert ez a fiú nem akar. meg csomó minden nem úgy lenne, ahogy én azt képzeltem, habár azt sem tudom igazán, hogy érdemes-e bármit is képzelni, kell-e, lehet-e, vagy csaj majd lesz valahogy, az is lehet, hogy fél év múlva már a pokolba sem kívánjuk majd egymást vagy nem tudom, vagy az is lehet, hogy teljesen különbözőek vagyunk, csak még nem tudjuk, pedig most nagyon jó, és még azon is hajlandó vagyok túllépni, hogy borzasztó az albérlete ahol lakik, hogy akkora az ablak mint a spejzban, és hogy dohszag van, mert a fiú szupercuki velem, meg olyan kicsi az a szoba, hogy az már romantikus, ill. nem is kicsi, csak keskeny, és hogy nevetséges delfines tapéta van a fürdőben, meg azon is túllépek, hogy a fiúnak csúnya a cipője,  vagyis hogy nem az ízlésemnek megfelelő, mert amúgy tudom, hogy az most menő, és hogy biztos nincs nagyon sok pénze, de erről még egyáltalán nem beszéltünk, és úgy tűnik neki nem is fontos, hogy én a shiny Budán lakom ő meg a 8. kerületben, és hogy kinek mennyi pénze van, és nekem ez nagyon megnyugtató, mert nem akarok valakivel lenni, aki állandóan azt hajtogatja nekem, hogy szegény, mint a teológus, aki most, hogy könyvel, keres vagy 300+ ezret, és képes akkor elővenni a pénzkötegét, miközben szkájpoltunk csak hogy az orrom alá dugja, mint valami trófeát, és hogy fizessem már ki a pizzáját, vagy hasonló, mert én nem várom, hogy bárki is drága nyakláncokat meg csipkebugyikat meg hasonlókat vegyen nekem, és wellness hétvégére sincs szükségem, (csak lássak már végre egy hegyet rendesen), nem tudom, igazából semmit nem akarok, csak egy rakás Maison &Scotch ruhát  nem tudom, miért van ez, hogy 23 éves vagyok, és nem tudom, mi a jó nekem, és mi a fontos, nem tudom, hogy van ez, de ennek nem ilyennek kellene lennie, az biztos. nem fogok puffogni a nemi sztereotípiákon, hogy ha a főnök összeáll a titkárnővel, akkor az miért társadalmilag elfogadott, de ha én most összeállok egy gyári munkással, akkor az rögtön rangon aluli, meg hasonlók, vagy ha mindenki jóindulatú, mint a cuki anyukám, aki inkább nem mond semmit, és akkor csak olyanokon aggódok, hogyaszongya kultúrális tőke, és hogy láttam a fiú arcát, amikor a lakótársával beszélgettem, aki fizikus, ilyenekről hogy TDK, meg hogy írja a Phd-jét, és hogy én készülök-e ilyesmikre, már most rettegek hogy az egész valami látens osztályharc lesz, mint a rokonaimmal, akik ilyeneket szólnak, hogy a mai fiatalság milyen tunya, nem dolgoznak, meg hasonlók, csak húzzák az egyetemet és hasonlók, és ha majd a fiúm fogja nekem ezt mondani, mert Zalában mindenki dolgozik, különben nincs mit enni, no akkor én majd nem tudom, mit fogok csinálni.