Ez most már megint kicsit kínos, de meg kell írnom mert a barátnőimmel csak este találkozom, és ha őszinte akarok lenni, úgyis idetenném.
Csak szóval az van, hogy a fiú kezdi a fülembe ültetni a bogarat ezzel a katolikus/keresztyén bulshittel protestáns etikával, mármint hogy a házasság előtti szex az bűn, és így meg úgy. Erről nyilván órákig lehetne veszekedni, tudom jól én is, sőt azt is, hogy a többségi, nem hívő társadalom (mármint gondolom én, hogy a nép nagy része nem hívő, nem hogy templomba nem jár) vélekedése mi erről a kérdésről. De engem most nem igazán ez érdekel, hogy mások mit gondolnak, és mit akarnak, mármint vannak kérdések, amiket illetően szerintem nem lehet megmondani a tutit, vagy hogy neked fiam biztosan ez lesz a jó, mert nem.

Én egyrészt nem tudom, hogy miért nem élhet valaki jó hívő életet, csak mert lefeküdt valakivel (vagy inkább nyolccal, haha), jójó, tudom, ez ellenkezik Isten egyik alapvető tanításával, de ha az ember mindig azon gondolkodik, hogy mit mond Isten, mit mond a Biblia, és helye van-e ez esetben a szabad interpretációnak, és ha igen, milyen mértékben, akkor szerintem az több kellemetlenséghez vezet, mint jóhoz. Mármint én azt gondolom, hogy a vallásnak alapvetően jó dolognak kellene lennie, ami teljesebbé teszi az életet, biztonságot ad, és nem ahhoz vezet, hogy az ember örökös lelkifurdalásban éljen, és a szó szoros értelemben Istenfélő legyen. Olvastam erről valamit, hogy a Biblia személyes értelmezésének elvileg nincs is helye, vagyis van, csak akkor az már egy másik irányzat, meg másik gyülekezet.
 Az az érzésem, hogy a katolikusok és a reformátusok között valami fura ellentét van, hogy a katolikusok feleslegesen liberálisnak tartják a reformátusokat, a reformátusok meg katyónak hívják a katolikusokat, és felesleges bürokráciával meg dogmatikus tanításokkal gyanúsítják őket, nem tudom, hogy ebből mi igaz, és már azt is elfelejtettem, mit akartam mondani ezzel a mondattal,ej.
Szóval lényegében én is úgy végzem, mint a fiú, hogy 22 éves vagyok, és összekeveredik az értékrendem, mármint idáig mindig azt gondoltam, hogy mindenki ember, hibázunk mind, vannak hibáink is, ha megtartom a mértéket, akkor biztos jó lesz, de most már nem vagyok biztos a mértékben, és már komolyan nem is tudom, hogy akarom-e én ezt az egészet.

Meg mert ugye az is volt, hogy a múlt hét végén egész komolyan azt hittem, hogy terhes vagyok, és már mindenféle retteneteket vizionáltam arról, hogy mi van ha nekem most akkor gyerekem lesz, aztán persze kiderült, hogy nem, de a vénasszony gyógyszertárostól terhességi tesztet venni nem életem legfelemelőbb élménye volt, annyit mondhatok.
No és akkor ez is, hogy a fiú nem szerelmes belém, ami már old news, de attól még tény, és állandóan ott lóg a fejem felett, jobban mondva, az lóg a fejem felett, hogy mi van, ha én meg szerelmes leszek belé, vagy nem tudom. Néha olyan érzésem van, mintha ez kimondatlanul is valami friends with benefits szituáció (bár amikor ezt egyszer kicsit becsípve megmondtam, akkor nevetségesen fel volt háborodva a fiú, nem is értem, nem értem a férfiakat, de hát ez se news) vagy hogy az veszít, aki hamarabb megszereti a másikat, vagy nem tudom, de a büszkeségem bizonyára túl nagy.