még mindig gyáva vagyok

Szóval tegnap miközben a personal statementemet írtam tettem úgy mintha írnám, már megint sikerült annyi koffeint elfogyasztanom, hogy legalábbis a gondolkodásom hiperaktív lett, ami szinte ugyan az, mint hogy rinyáltam vagy 2 órán keresztül, először saját magamnak, aztán piszkozatokba, ami egyszerűen a blog átlagos gáz szintjéhez mérten is egyszerűen vállalhatatlan, és most úgy is ugyan erről akarok rinyálni vállalhatóbban, hogy a fiú, miért ugyan az a fiú, aki után 3 évvel ezelőtt is csorgattam a nyálam, teljesen feleslegesen, és miért nem felejtettem már el, vagy léptem már valamit. oh wait, azért nem léptem már semmit, mert én határoztam meg saját magamnak, hogy ebből soha nem lesz semmi, nem is akarom legyen, és teljesen szalonképtelen ez a dolog minden szempontból. (Kezdve ott, hogy engem ugyan nem érdekel az emberek mit gondolnak rólam*, de mégis mit gondolnának rólam, hogyha megtudnák, hogy ez a fiú a titkos rajongásom tárgya, vagy mit tudomén) Mondjuk az, hogy bűntudatom van mert kedvelek egy fiút, és meggyőzni magam arról, hogy az a fiú szalonképtelen mindenféle okokból, és mást kellene keresni, dehát nem kell más, nem baj, akkor is másik fiú jobb lenne tipusú saját magammal folytatott veszekedés/önostorozás nyilván eléggé rám vall. És az is persze, hogy azon is gondolkodom, hogy valami fiú, akiről kifejezetten azt gondolom, hogy vonzódom hozzá, igazából nem is vonz testileg, vagy csak mérsékelten.

Igaz már megint jön ez is, hogy a velem egykorúakhoz képest olyan kevés fiúhoz volt valami közöm, hogy az már szinte megalázó, úgyhogy inkább már nem is közelítek, nem is hagyom hogy bárki hozzám érjen vagy akármit csináljon, mert kiderül bazmeg micsoda tapasztalatlan fruska vagyok, és jól ki fognak használni, én meg rettegek attól, hogy alárendelt leszek, kihasznált, vagy függeni fogok. ez a jogászfiús dolog ha másra nem is, arra biztos jó volt, hogy én nem termettem függésre, talán túlzott kontrollra sem, de arra biztos nem, hogy nekem megmondja valaki az összes lépésem, és kihasználja, hogy fontos nekem. Egyszer olvastam valami párkapcsolatokról szóló könyvben, hogy soha nincs olyan, hogy egy kapcsolatban mindkét fél egyformán szeret, valaki mindig jobban, a másik kevéssé, és mindig azé az utolsó szó, és annak van hatalma a másik felett, akinek kevéssé fontos az egész, aki kevéssé szeret. Mondanom sem kell, azóta az ilyen helyzeteket idealizálom, csak az a baj, hogy nekem ez szerintem soha nem fog sikerülni, nem tudom irányítani, hogy kit szeretek és kit nem, azt meg végképp nem hogy mennyire, még a baráti kapcsolataim is mindent vagy semmit szituációk, nem szeretem a bájcsevejt és a haverságot. Aki nem érdekel eléggé, annak nem keresem a társaságát, nem akarok semmilyen kapcsolatban lenni, olyanban pedig végképp nem ahol titkokat kell tartani, és nem lehetek teljesen őszinte.

No de sok beszédnek sok az alja, csak arra jöttem rá, hogy semmivel nem vagyok jobb mint a jogászfiú, aki miatt puffogok, hogy nem hív randira, igaz, rájöttem már most, hogy nem ő a nagy ő, bár ezen a ponton mit számít ez. Semmivel nem vagyok jobb ennél a fiúnál, akit azzal vádolok, hogy még mindig az exét siratja, vagy inkább az összetört szívét, mert én meg minden fiút a fiúhoz hasonlítok, aki soha nem is volt a fiúm, de ha a másik fiú nem szórakoztat  minimum annyira, és nem olyan feketés/barnás a szeme, már nem is kell.**

*hahaha, mennyire jól tudok hazudni magamnak
**ja, meg a legjobb rész az, hogy én a világért sem kezdeményeznék senkivel semmit, mert mindig azt képzelem, hogy azok a fiúk, aki visszautasítanának pont olyan rondának, unintelligensnek és kellemetlennek látnának mint amilyennek gyakran én látom azokat a fiúkat, akiket én utasítok vissza a társkereső oldalon.