Rá kellett jönnöm egyébként, hogy a kórház lelkileg jobban megviselt, mint mondjuk a lábamat, amit műtöttek. Persze, hazugság lenne azt mondanom, hogy nem fájt a műtét napján, és persze feldagadt a lábszáram már megint valami nevetséges zsömle alakúra állagúra, de közel sem volt olyan kellemetlen, mint amikor eltört, és most nem volt végtelenül arrogáns* az orvos, bár most nem is többnapos törött lábbal mentem oda, amitől még jobban elborzadtak amikor meglátták, hogy a másik bokám milyen vékony.
Csak most hirtelen nem tudom, olyan lehangolt lettem és zavarodott, de főleg zavarodott,mert ott volt az a sok néni, akik mind vidékről jöttek, és számomra idáig elképzelhetetlen egészségügyi problémáik voltak, mert vastelepen dolgoztak, vagy leestek a kanapéról és combnyaktörésük lett 2 héttel az után, hogy a másik meggyógyult, vagy a néni akit nem tudtak megműteni mert valami fertőzése lett és így gyakorlatilag előbb utóbb éhen fog halni ha így folytatódik, és még csomó ilyen, vagy hasonló, persze megint mindenki 50, de inkább 60 év feletti volt, rajtam és az alpári péknén kívül, aki úgy káromkodott mint a kocsis amikor az orvos kötötte a sebét, amire ő elkezdett mondókákat mondani meg énekelni,
és tulajdonképpen én most kifejezetten szégyenlem magam, mert már megint elhagyott a humorom és ilyen kellemetlen dolgokról irkálok mert ilyen kicsi dolgokon is így megrázkódom, mondjuk persze csomó minden van, ami nem kifejezetten leírható, részben mert apróságok és elfelejtem, részben meg mert nem vagyok képes valami összefüggő dologgá formálni az összes ingert ami ott ért 5 nap alatt, attól kezdve, hogy amikor az embert műtik mindig undorító szagú ebéd van, és az orvos rémesen félelmetes a zöld ruhájában**, addig, hogy a klinikán nem szappanillat jön ki a fürdőszoba ajtaja alatt mint itthon, hanem kellemetlen tisztítószer szag és fogcsikorgató hideg, és szégyenlem magam mert ekkora ügyet csinálok belőle, nem is tudom miből, a sok benyomásból ami engem ér, hogy vannak emberek akik mennyivel szerencsétlenebb és kellemetlenebb helyzetben vannak gyakorlatilag minden szempontból, amit tudtam eddig is, mégis miért kell ahhoz hogy ezt tényleg realizáljam az, hogy elolvassam egy cigány nő blogját, és hogy rájöjjek vannak emberek akiket nem tudja meglátogatni a családja mert egyszerűen nincs pénzük benzinre, (nekünk meg két kocsink van, csak azért nem három, mert nem akarok jogsit, és másoknak meg 5 és nem vacak opel*** meg seat hanem valami sokkal fancybb, tudom, persze) arról fogalmam sincs, és nevetséges hogy milyen gyermekien vagyok képes reagálni mindenféle dolgokra, az pedig még kétségbeejtőbb, hogy hogy képzeltem én ezt hogy társadalomtudomány? Hogy képzeltem én azt, hogy majd valamilyen módon embereknek fogok segíteni, vagy emberekkel fogok foglalkozni? Nem tudom, miért akartam én mindig valami olyat csinálni, ahol emberekkel kell foglalkozni, ahol hasznos lehetek a társadalom számára legalább egy kicsit, mármint persze a banki ügyintéző ugyan úgy hasznos a társadalom számára, és emberekkel foglalkozik, de valahogy mégsem így képzeltem az életem, de megijeszt és kétségbe ejt, hogy olyan vagyok, mint valami kellemetlen tudós, aki csak a laboratóriumában tud létezni, ott érzi magát a legjobban, és elméletben minden sokkal szebb és jobb, mind tudjuk, hogy a modellek leegyszerűsítik a valóságot, és minden egyszerűbbnek és könnyebbnek tűnik, de minimum kényelmesebbnek, és félek, hogy én is ilyen vagyok, ilyen leszek, hogy csak antropólógiai kutatómunka elvégzésére leszek képes (már ha egyáltalán elég okos vagyok hozzá, és mind tudjuk, a szakdolgozatom nem volt osztatlan siker) ami részben terepmunka persze, de nem egész életemben, minden nap, lenne elég időm amit a laptopommal tölthetek és elég időm lesz arra, hogy a szörnyű magyar vagy akármilyen valóságon pityogjak, és akkor tanítanom is kellene, pont mint anyámnak, akiről az a benyomásom hogy még jobban laboratóriumba való, mint én, mert még jobban megijeszti a világ, nem is értem miért nem ott dolgozik egyébként, mindenféle nyertes TDK-k után, de én, én nem vagyok elég okos ehhez, és még úgy is viselkedem mint egy borsószem királykisasszony, elromlott helyzet ez.



*Anya szerint rettenetesen sajnált, ezek szerint nagyon, nagyon rossz vagyok az érzelmek olvasásában. és amúgy is, csak addig volt arrogáns, amíg meg nem kapta a borocskát, megegyebet, egyem a szivit, meg az arrogáns fejemet
**legalábbis abban a szituációban annak tűnik, de akkor minden annak tűnik, az is hogy mennyi férfi vesz körül egyszerre és nincs rajtam gyakorlatilag semmi ruha
***de hát tudjátok hogy mondják ezt, Opel, sose kop el!