Tegnap ide jöttek a sznob rokonaim Németországból, bár talán a sznob nem is igazán jó szó, inkább csak szeretik a luxust, nagyon is, de legalább tudják hol állnak. Úgy értem, vígan nosztaligáznak az időkről, amikor  sofőrjük volt, meg pofátlanul sok pénzük, és tisztesen viselik, hogy most meg  boldog középosztályi, ám viszonylag tehetős nyugdíjasként élik az életüket, igaz újra Volskwagennel kell járniuk. Igazából a luxus szeretete engem nem zavar, az ő dolguk mire pazarolják a pénzüket, de ha már pofátlanul drága és elegáns helyre kell mennünk, akkor legalább nőjenek már fel hozzá, és ne problémázzanak mindenen, mint hogy hova ülünk, és hogy miért nem tolnak össze két asztalt, mármint tudhatnátok, hogy az ehhez hasonló helyeken soha az életbe nem tolnak össze asztalt, és ne együk már le egymás tányérjáról a díszítést, hogy a narancsot illik-e kienni a pohárból, azzal kapcsolatban pedig végképp kételyeim vannak. Jó, jó befejeztem a panaszkodást, főleg hogy most mi követtük el azt a hibát, hogy olyan fancy pancy helyre kellett mennünk, ahol Liptai Klaudia üdvözlete van kirakva a falra egy csomó másik híres emberével együtt, és ahol inkább ajánlják a bort, mint hogy borlapot adjanak.
Ennek ellenére elég csodálatos volt az egész, olyan finom spenótot ettem, meg fogast, hmm, ezentúl csak arról fogok álmodni, hogy majd a férjem/fiúm vagy akárkim is ide visz, bár persze ez nyilván nem reális elvárás, vagy legalábbis egy jó ideig még nem, ha csak nem iparmágnás/jólmenő ügyvédtanonc  vagy akármilyen hasonlóan jólszituált értelmiségi lesz, mert nem gondolom, hogy elvárhatom valakitől, hogy annyit költsön egy vacsorára, mint egy jó cipő ára, ezt egyszerűen pofátlanság. Én meg nyilván kispolgár vagyok ahhoz, hogy felérjek az ilyen fajta étkezéshez.