Most, hogy itt iszom magányomban csütörtök este a 100 fokos szobámban a cseresznyesört iszom, és hozzá mentolos csokit eszem, miközben felváltva a karrierlehetőségeimet latolgatom és a bookline-on nézelődök, szinte már idillien keserédesnek is nevezhetnénk az életemet, de

de!

A nagy esemény megtörtént, a gép forog, az alkotó pihen, szakdolgozat meg beadva. 3 óra 12 perckor*. ó ó ó gyerekek, mi lesz itt. Főleg, hogy ma hazamenet már biztos voltam a halálomban, amikor az 53-ason nem csak hogy én voltam az egyetlen utas, de még csak nem is arra ment, amerre kellett volna, végülis kikötöttem a kelenföldi BKV garázsban, ahol a kétfogú sofőr nem elég, hogy letegezett, de leordított, mert még jó, hogy nem seggfejeztem le. Kár, hogy ez eszembe sem volt, ha már.
Visszatérve erre a sarkalatos nevetséges kérdésre, hogy magázódás, ez azért jutott eszembe, mert ez kb olyan életvezetési probléma/megrázkódtatás kategóriába tartozik nekem (mármint, hogy mindenki magáz újabban, jó kivéve random bolti eladókat, velem egyidőseket, az orvosokat, meg a fodrászunkat) mint a nagyanyámnak, hogy újabban felállnak neki a villamoson. Arra meg, hogy túl van a hetvenen (újabban) figyelmeztetni nyilván ki fogja.

Ami pedig Magyarországot illeti, még mindig, akarom mondani mindig szolgál meglepetéssel, elképesztő, hogy itt mindenki panaszkodik, a 343 fokos villamosban az idős nénike esküszik meg arra legalább harmincszor a Móricz meg a Gellért tér közt, hogy mi bizony apokalipszisnek nézünk elébe fiaim, ez a meleg pusztulást hoz ugyanis mindannyiunkra záros határidőn belül, további nyugdíjasok, hogy milyen kevés a pénz (ezt mondjuk, teljesen megértem) hogy a pistike anyjának az unokaöccsével mi történt, milyen borzasztó ez a tüdőgondozó meg, hogy milyen kevés a szék, hát a traumatológiáról nem is beszélve, oda mindenki sántán sérülten megy, és akkor van összessen 5 darab szék, wc meg a folyosó legtávolabbi végén, hát hogy gondolják ez a szélhámosok, felháborító.





*3 volt a határidő.