Igazából kifejezetten rossz, hogy nem vagyok kiegyensúlyozott. Egyre jobban nem, és nem tudok mit kezdeni vele, egyre csak itt nyávogok mert csak ezt tudok, pedig tudom, hogy nem javít semmit ezen a helyzeten. Csak hát, sokszor annyira rettegek az életemtől, magamtól, és hogy el fogok bukni, hogy nem is merek nem csak hogy semmit tenni, de még gondolni sem igazán, aztán meg, hogy milyen nevetséges ezt akarni.
Másrészt meg,annyiszor jobbnak képzelem magam másoknál, vagy legalábbis kevéssé bunkónak, és ez szintén megijeszt/meglep. Hogy jövök én ahhoz, hogy jobb legyek bármiben is bárkinél, nem mintha nem ezt akartam volna/erre törekedtem volna egész életemben. Mondjuk nyilván, ki ne akarna a legesleg lenni.
Valamiért most az a képzetem támadt, hogy ha teljesen új életet kezdek, akkor minden jó lesz, megszabadulok saját magamtól, a szorongástól, és csak arra fogok koncentrálni, ami van. Gyanítom, hogy ez nem fog működni, vagy legalábbis nem teljesen, mert előbb,vagy utóbb úgy is elkezdem majd megkérdőjelezni magam. És különben is, honnan tudjam, hogy milyen legyen az új dolog, amit nekem csinálnom kell, meg az új életem? Honnan? Egyre kevéssé tudom, hogy mi lenne a jó, most úgy értem, ettől a társadalomtudomány mizériától feltétlenül szabadulni kell, de nem tudom miért, mármint mindig úgy hittem, hogy engem ez érdekel legalább egy kicsit is, de most meg már azt hiszem, hogy az érdekel egy kicsit az nem elég. Nem tudom, miért várok valami csodaszerű megvilágosodást, hogy majd villan valami a fejemben, és akkor hopp tudni is fogom mi lesz az ideális.