most, hogy már viszonylag kevéssé küzdök az életemért,mondhatok is megint mindenféle izgalmas dolgot,mint hogy a klinikán már látogatási tilalom van, mert állítólag van két influenzás, micsoda szerencse, hogy kinn vagyok onnan hajtépés és kellő káromkodás után sikerült beadnom a felvételi lapomat, olyan helyekre ahova nem is igazán akarok járni (oh wait, nem így volt ez már a BA-nál is? ja de, hogy is felejthettem el.)bár feleslegesek is voltak a problémák, nélkülük is feláll a hajam (az a baj, hogy tényleg)
rettenetesen vágyom valami levegőre,levegő változásra ezt mindig olyan nagy szavakkal mondják a filmekben, de tényleg, a nagymamám minden nap felhív, és megkérdezi hogy mikor terhelhető a láb,mintha nem tudná, hogy el van törve, ezt amúgy általában anyám közli vele, hogy nem tudok a telefonhoz jönni,egyszerűen mert nem tudok járni. amúgy egy törött végtag csomó problémát eliminál az ember életéből, mert mondjuk, nem kell arra gondolni, hogy mit vegyek fel (nem megyek sehova, megoldva, pipa, amit akartok), mit csináljak szombat este, ja bocs, nem tudok járni, melyik filmet nézzem meg a moziban, hogy is felejthettem el, a lábam viszonylag elgéggé elkezd fájni, ha sokáig lógatom(amúgy az ember nem is gondolná, hogy mennyit lógnak a végtagjai, amíg el nem töri az egyiket.) sőt amúgy még a vénlány létem is majdnem félretevődik, ugyanis, hello, nem tudok járni,aka, nem tudok felszedni sem senkit,kac, nem mintha gyalog tudnék, mert ugye, akkor meg nem járok sehova (na jó ez ebben a formában persze hazugság, mondjuk inkább, hogy nincs meg az ideális alkalom. itt az ideálison van a hangsúly, perszehogy, nem pedig az alkalmon, világos, gondolom)
hozzá kell tegyem még itt a nagy cinizmusroham közepette, hogy mankóval járni mellékesen nem olyan egyértelmű, egyszerű mint ahogy az ember képzelné. mármint a mankó dől.perszehogy, kivéve, hogy mindenfelé, nem csak amerre az ember akarja. és még ha haladna is vele a szerencsétlen,akkor dőlni kell, a mankóval együtt. ja persze.
a klinikán most a könyökmankó dívik, bár szinte mindegy is, az ember karja így is, úgy is rettenetesen fájni kezd, jó esetben elfárad, mármint, ki van ahhoz szokva, hogy kézzel emelje magát, egy lábon? nem szabad ugrani kérem, dőlni kell, a mankóval együtt, fejjel a falnak, orral a földbe gyerekek,mit hazudjak, ugrani rémesen fárasztó, úgy értem tényleg, dőlni meg félelmetes, mármint most komolyan, az ember egy oszlopra támaszkodik, és nem csak hogy azt várja, hogy nem törik össze alatta,amellett, hogy minimum nem esik orra, de még azt is, hogy könnyebben is fog haladni, mint egyébként?
szédületes, csak hátrálni ne kelljen. vagy lépcsőzni.