eszembe jutnak az utolsó ölelések, a fiúk akikkel kezet fogtunk búcsúzoul, a fiú aki már félig aludt és épp csak intettünk egymásnak, amitől az jutott eszembe mindig, hogy hát ennyi? ennyit ért ez az egész? ennyire nem érdekeljük egymást, csak mert én Európában lakom,fehér vagyok, és a szüleim nem riksával járnak dologzni? tényleg ennyire távol állunk egymástól, és tényleg ennyire nem akarunk közel lenni? a fiú akit igazán nem akartam elengedni, és szeretem azt hinni, hogy ő sem engem,(no meg az utolsó perben előjövő szánalmas patetikusságom, tudom, hogy hülye vagy, de olyan kedves a nevetésed, és hogy mindig mosolyogsz rám, de esélyes, hogy soha nem látjuk egymást többet, de akkor is, én még visszajövök, jajnekem) a remek kilépőm, amikor végre teátrálisan távozni akartam, de bementem a fürdőszobába helyette, a visító nevetés, és a tény, hogy el fogok késni, ha nem futok egészen gyorsan.
az egész fejem csak egy nagy összekavarodott emléktömkeleg, az állva megevett csirkétől a Taj Mahalig, az ivós játék a rettentő elegáns klubban, az a sok tetőn megivott kávé, az órákig tartó piacozás, az idegenek akik fotózkodni akarnak, a zöldszemű kávésfiú, és a 40 fokos meleg.
nem is tudom, hol kezdjem.