mintha annyi lenne az álszimpátia ebben a világban, mind sajnálunk és sajnálkozunk mindenen és mindig, de ha mégis csak segíteni kellene, akkor az idős néni engedi, hogy a kismama leüljön a villamoson és a kisnyugdíjas ad a hajléktalannak zsömlét ebédre.
bennem meg már van ilyen fura védekező mechanizmus, mit csináljak, nem tudok mindent és mindenkit mindig sajnálni és segíteni, nem tudok együtt érezni, mert kiszipolyoz, érzem, hogy elfogy a boldogság és a jókedv, mert a szegény és szomorú biztonsági őrrel is együtt akarok érezni a sparban, és a virágárus nénivel, de nem tudok, vagy inkább nem akarok, mert akkor mindig csak elkezdenék sírni. és ettől úgy sem javul meg a világ.
a sparban különben mindig olyan szomorú idős megfáradt biztonsági őrök vannak, nem tudom mi történhet a keep out tábla mögött.