sok minden az én hibám, és sok az övé, és nem is tudom, mit beszéljek erről, vagy beszéljek-e egyáltalán, (de talán már úgy is mindegy,mert csak siratom magam, az életem, meg ezt az egészet folyamatosan, pedig ha őszinte vagyok, lennék magammal, legalább magammal, rájöhetnék, hogy katasztrófa az nincs, csak túloztam, mint ahogy az már lenni szokott)
azt mondták, hogy sok a harag bennem, és bennem tényleg sok a harag rájöttem, haragszom a könyvtáros lányra aki kiküld mert a kezemben volt a kabátom, a tanárra, a fiúra, aki miért nem szeret, nem mintha tudnék mit kezdeni azzal, ha esetleg szeretne, vagy azzal a pillanattal nem mintha tudtam mit kezdeni, amikor azt hittem, kicsit fontos vagyok neki, haragszom, hogy létezik, és hogy soha nem beszélünk szinte, a legjobb barátjára aki mindig olyan kedves hozzám, pedig szinte soha nem beszélünk már, a csoporttársamra aki olyan kellemetlen és olyan fenn hordja az orrát, hogy nem is látok odáig, az okosokra, azok akik sokkal szebbek és olyan sok pénzük van, és akiknek működik a családjuk, mert az enyém miért nem(miért? miért kell mindenkinek csődbe mennie?hmpf) és hogy a kedves boltos néni nyugdíjba ment.)
és az is a baj, hogy emögött a néhány felsorolt probléma mögött még több is van, olyanok is amiket magamnak sem szeretek bevallani, pedig tudom én, hogy léteznek, és inkább csak szorongok, és rettegek a perctől amikor eszembe jutnak,
ki kell lépjek a komfortzónámból mert ez így nem lesz jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése