patetikus poszt, én szóltam.



most viszont az a baj, hogy az előbb megettem egy gigantikus tál somlóit (igen, ami egy vagyonba kerül a Don Pepénél-amúgy meg kell mondjam, ez a Don pepe regisztráció nem volt egy jó befektetés. mármint, mióta van, azóta elég csak kajára gondolni, és már halljuk is a futárfiú csöngetését, a.k.a. HÁJ) és mégis éhes vagyok. illetve, azóta vagyok éhes.

nem tudom, meséltem-e már a bácsiról, aki korrepetált spss-ből. a bácsi,aki akkora lakásban lakik, hogy nem látod a végét, és mégis a lehető legkisebb szobában tanít, a bácsi,akinek még a wordje is lopott, és a bácsi,aki olyan ronda, hogy esküszöm, nem merek ránézni. a szemüvegének olyan dioptriája van, hogy nem látszik a szeme, és amikor kinyit valami mappát a gépén, akkor mindig felugrik egy társkereső hirdetés vagy egy szexoldal, de minimum az a szó, hogy "pussy" benne lesz a mappában.
nos, ez a bácsi elkezdett beszélni a nemesi származásáról, és arról, hogy hogyan használta ifjonc korában azt a szót, hogy "szervíroz", majd mikor elsütöttem azt a remek mondatot, hogy én hiszek a meritokratikus társadalomban, de minimum egyetértek vele. (ekkor a bácsinak mintha furán rándult volna az arca.)én viszont, meg kell mondjam, rettenetesen tisztelem azokat, úgymond sikeresebbek, tanultabbak lesznek mint a szüleik. tulajdonképpen részben mert én kifejezetten nem vagyok ilyen, kivéve pesze, ha Phd kölök leszek. mert én tipikusan az az ember vagyok, akinek mindenféle nagyravágyó, már már naív hiúábrándjai vannak, miközben nem képes megcsinálni a vizsgáit, bukdácsolok össze-vissza, mert megtehetem, hogy ne szeressem az egészet, és persze, hogy rettenetesen örülök annak, hogy nem csak hogy járhatok egyetemre, de jó egyetemre járhatok. és mégis, nem tudom, hova tartok, nem tudom, mi lesz ebből, mind arra panaszkodunk, hogy nem tudjuk mi lesz a szakdoga meg a diploma után, hogy haszontalan az egész, hogy a lehetőségeink is haszontalanok.
én meg elhatároztam mindenféle további szakokat, képzéseket, utazásokat és táborokat, van mindenféle ambíció is valahol a polc legtetején, és mégis, annyira távolinak tűnik ez az egész, elképzelésem sincs arról, hogy kezdjem el, főleg erről nincs, és mintha olyan hosszú lenne az út, amit meg kell tennem addig, amíg elvileg elérem amit akarok.
tudom, tudom, olyan rettenetesen türelmetlen vagyok. tudom, hogy mindenkinek el kellett kezdeni egyszer, senki nem lesz rögtön sztár kivéve persze Britneyt, de nekem nincsenek ilyen jellegű ambícióim... szóval mindig amikor megnézem egy sikeres ember honlapját, mindig megesz a fene, hogy én mikor fogom ennyire vinni, aztán persze eszembe jut, hogy ez az ember 20 évvel hamarabb kezdte mint én. és még a gyomrom is annyiszor elszorul, hogy mi van ha nem sikerül, mi van ha nem fog menni, ha minden teljesen más lesz, mint ahogy most elképzeltem.
kellene egy B terv.
kár hogy nem akarok.


hm.
no de mi, bloggerek , miért nem tartjuk úgy általánosságban álszentnek magunkat? hogy nem húzta le a redönyt az egész "blogipar" már évekkel ezelőtt?? úgy értem, annyira álszent az egész, ha jobban meggondolom. meggondoljuk. mindenki írogat, és teszi magát, mintha érdekes/izgalmas/különleges lenne az élete. mintha annyi minden történne, és annyira jó benyomást tenne az olvasókra, vagy mindenki annyira jófejnek kezdené tartani, csak mert megírja, hogyan ment nyaralni, felelt ötösre a vizsgáján, vásárolt új ruhákat, és mennyire kezelhetetlen a reggeli bénázása. és mi,olvasók, azt hisszük, hogy ettől már ismerjük. mintha ezek fontos dolgok lennének. mikor nem is. mindig arra gondolok, mi van a blog mögött, amit éppen olvasok, mit érzett az írója, mit mondott este az anyjának amikor felhívta, és mi volt a képeslapon amit a barátai küldtek Ibizáról vagy hasonló.
és szerintem, az igazán személyes fontos és izgi dolgokat mi mind elhallgatjuk, félretesszük, átalakítjuk, csak hogy szalonképes, akarom mondani, blog képes legyen.
olyan érzésem van, mintha hazudnék. nem csak neked, nektek, de magamnak is.